Mesék, nem csak gyerekeknek & Sorozat-átiratok, nem csak rajongóknak

LOVAG & ÚRNŐ

2015/06/23. - írta: SunnyDonnelly

3. fejezet

   Napszálltára érték el Ealdor határát. A közel kétnapi lovaglás megviselte őket, sajgott minden ízületük. A kőfallal körbevett szalmatetős házaktól remélték azt a békét, amit Camelotban nem kaphattak meg. Bár titkon mindkettejük eljátszadozott már a gondolattal, hogy Gwaine odaáll Arthur király elé, és megkéri tőle Stacy kezét. Romantikus ábránd volt, ezzel mindketten tisztában voltak, mégsem adták fel.

És most itt vannak, távol Arthurtól, távol Camelottól, távol… mindentől, amit eddig ismertek.

 A lovag meglepő könnyedséggel pattant le koromfekete hátasáról, majd lesegítetve Stacyt is, megsimogatta az arcát:

   - Hát, itt volnánk – zavart mosolya hasonló érzésekre talált a lány zöld szemeiben. Egyik kezében a kantárt, a másikkal Stacy csuklóját tartva szorosan, elindultak az egyik házikó irányába. A férfi rögzítette a lova kantárszárát a házikóhoz tartozó apró kerítéshez, majd erőteljesen kopogtatni kezdett az ajtón.

 Mindkettejük szíve a torkukban dobogott. Szabad életük reményében választották Ealdort eljövendő közös életük helyszínéül. Cseppet sem hiányzott, hogy bárkinek is szemet szúrjanak. Sem ők, sem pedig Gwaine piros palástja. Az aranysárkány tipikus cameloti szimbólumát alig néhány órája szakította le róla, ezzel hivatalosan is maga mögött hagyva a múltat. A lepel ennek ellenére gondosan feltekerve pihent a nyereg mögött, mintha csak egy egyszerű takaró volna. Ne szúrjon szemet senkinek a hivatalos funkciója.

 Egy asszony nyitott ajtót a fiataloknak, sötétbarna haját többnyire egy kék kendő fedte, ám néhány tincs így is kicsusszant a kontya alól. Kedvesen mosolyogva beljebb tessékelte őket. Percekkel később azon kapták magukat, hogy egy pohár gőzölgő bor mellett igyekeznek a legkevesebbet elárulni arról, kik ők, és honnét jöttek.

   - A falunkban nem volt maradásunk – figyelt fel a merengéséből kedvese hangjára a lovag. – Apám soha nem engedte volna, hogy hozzámenjek az én Mac-emhez. – tette hozzá fájdalmasan.

 A több kisebb füllentés közepette Gwaine érezte, mennyire megviselte Stacyt: Arthur sosem adná áldását erre a kapcsolatra. Tetszett neki a név, ahogy a leány illette: Mac.

   - Vagány nevet választottál, hercegnőm – jegyezte meg, mikor lámpaoltást követően kettesben maradt Stacyvel. Karjai szinte már automatikusan fonódtak a lány dereka köré.

   - Ami azt illeti, te is elég kreatív voltál – vágta rá merengő arckifejezéssel. – Alexa. Alexa. – ejtette ki újra és újra.

   - Nem tetszik? – húzta össze a szemöldökét a lovag.

   - Őszintén? – a férfi bólintott, bár tartott a választól. Stacy arcán huncut mosoly jelent meg, majd apró csókot adott Gwaine szájára. – Imádom – mondta ki végül.

   - Örülök neki. Igaz, most már nehezen lehetne visszacsinálni. 

 Suttogva beszélgettek, ügyelve arra, szavaik ne jussanak a szoba falain túlra. Az első éjszakán kitárgyalták eddigi életük minden apróságát, nehogy ellentétes információkkal feleljenek a felmerülő kérdésekre. Az álcának tökéletesnek kellett lennie.

 

 Olyannyira jól működött minden, hogy a tél beköszöntével már-már szinte saját maguk is elhitték a meséjüket. Egyre kevesebbet beszéltek Arthurról és Camelotról – s természetesen azt a néhány gondolatot is kettesben váltották egymással. Könnyedén beilleszkedtek a falu mindennapjaiba. Stacy érezte, hogy ez által még közelebb kerül ahhoz a helyhez, ahonnan származik. Titkon remélte, valaki még túlélte azt a támadást, és ide menekült, Ealdorba. Így tehát mindenki, akivel a gabonaföldeken beszélgetésbe elegyedett, számára egy volt az ő falujából.

 Mindenki hamar megkedvelte a párt, akik Hunith-nál szálltak meg, nem is sejtve, hogy az asszony valójában Merlin édesanyja.

 Szenteste a falu közepén óriási fenyőfát állítottak, s a gyerekek által készített színes dobozkákkal díszítették. Karácsonyi dalokat énekeltek, s különböző táncokat jártak el a fa körül. A nyirkos hidegnek köszönhetően Gwaine és Stacy nem maradtak sokáig a szabad ég alatt, s példájukat hamarosan Hunith is követte. A kunyhóban aztán tüzet raktak a kandallóba, és takarókba bugyolálva várták, ahogy a lángok lassacskán felmelegítsék a testüket és a lelküket.

 Karácsony első napján az asszony frissen sütött kaláccsal lepte meg őket. Stacy a kakasszóra ébredt, majd szokatlanul erős lódobogásra lett figyelmes. Néhány perccel később, mikor kipillantott az ablakon, félelem és kétségbeesés lett úrrá rajta.

   - Gwaine! Gwaine! Ébredj! – rázta egyre erőteljesebben a még kába lovagot. – El kell tűnnünk innen! – hangja remegett, s voltaképpen ez a rémület kergette ki az álmot a férfi szemeiből.

   - Mi történt? – kikerekedett szemekkel látta, ahogy Stacy egy inget és egy nadrágot hajít felé. Azokat a ruhadarabokat, amikben jöttek.

   - Itt vannak. Arthur megtalált – épphogy kimondta, mikor meghallották a király erőteljes hangját:

   - Stacy! Gwaine! Tudom, hogy itt vagytok! Gyertek elő!

Vége a harmadik fejezetnek... 

4. fejezet: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/06/30/lovag-urno_302 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sunny-donnelly.blog.hu/api/trackback/id/tr487567880

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása