Mesék, nem csak gyerekeknek & Sorozat-átiratok, nem csak rajongóknak

„Nem barátokként váltunk el, Dean.” (Destiel Fanfiction s07e17)

2015/09/18. - írta: SunnyDonnelly

CASTIEL SZÜLETÉSNAPJÁRA ÉS A #DESTIEL ÉVFORDULÓRA :)

 Castiel vállára olyan mértékű súly nehezedett, amit senkinek sem kívánt volna. Azzal, hogy faképnél hagyta Deant egy „nem lenne szabad itt lennem” mondattal, voltaképpen önmagát büntette. Most már mindenre emlékezett: az első találkozás okozta tűzijátékra, az együtt töltött lopott percekre, az élet-halál harcokra... arra, amikor elárulta őt. Oly sok naiv, ostoba döntése közül ezt a legutolsót bánta a legjobban. Önmagának sem talált megfelelő mentséget...

 - Cas!

Hallotta Dean hangját, ám hiába az egyre csökkenő fizikai távolság kettejük között, az angyal fejében csakis azok az érvek gyűltek szüntelen, amik távozásra késztették. Mindenáron távol kell tartania magát Deantől. Csakis így óvhatja meg őt. S, bár azóta elhagyta a Mennyeket, Isten akarata az volt, hogy vigyázza Dean Winchester lépteit. Igen, kihozta őt a Pokolból, de ennél sokkal többet tett: beleszeretett.

És az érzés, amit Emmánuelként olyannyira hiányolt az életéből, most az őt mindenáron utolérni vágyó vadásszal újfent teljessé varázsolta az egész világát.

 Már mindenre emlékezett, így pontosan tisztában volt azzal is, nem teheti ki sem Deant sem pedig Samet még egyszer akkora veszélynek. Az ifjabbik Winchester fivér élete így is hajszálon függ... mert ő, Castiel, az Úr angyala elszúrta...

 - Ha emlékszel, akkor tudod, hogy minden tőled telhetőt megtettél - hallotta meg maga mögött újra a fáradhatatlan hangot. Dean nem adta fel. Ő soha nem adja fel.

Most kell erősnek lenned, Cas!

 - Ne védj engem! - kiáltott hátra inkább csak a válla fölött. Mindaddig tartani tudja magát az elhatározásához, amíg nem találja szemben magát azokkal a kétségbeesett, szomorú, érzelemdús zöld szemekkel. Ám abban a pillanatban, ahogy előtörtek belőle az emlékek, egy végzetes pillanatban nem bírta tovább. Látnia kellett még egyszer azt a kétségbeejtően gyönyörű szempárt. - Van fogalmad róla, micsoda mészárlás volt a mennyekben? Itt a Földön? 

Íme egy újabb végzetes hiba, amit egy szerelmes angyal elkövethet: szemkontaktus. S Dean mintha szavak nélkül is megértette volna, mit súg az ő tekintete.

 - Nem barátokként váltunk el, Dean. 

A vadász egy szívdobbanásnyi ideig visszahőkölt. Nem. Barátokként. Váltunk. El.

Egyesével ízlelgette magában a szavakat, azonban a helyzetet, a helyzetüket, túlságosan abszurdnak találta ahhoz, hogy néhány egyszerű szóban le lehessen zárni mindazt, amit együtt meg-és átéltek.

 - Igazad van, Cas - sóhajtott végül. - Mi sosem voltunk csak barátok!

Dean egy váratlan mozdulattal előtte termett, olyan kínzó közelségbe, ahonnan még egy angyal is tudta, mi következik. És Castiel hagyta, hogy bekövetkezzen. És élvezte. Minden. Egyes. Pillanatát. Élvezte. Mintha a nagy hevületben még a szárnyait is kibontotta volna, azokkal is görcsösen kapaszkodva az emberbe, aki megtanította az ő örökléti szívét igazán szeretni.

Azonban a szeméből egy kósza könnycsepp makacsul tört utat magának, s két csók között Dean enyhén borostás arcát is éppúgy csiklandozta. Meglepetten szakította félbe a nyelvcsatát, olyannyira, hogy Castiel kissé beleszédült. Dean a dús ajkak helyett ezúttal az angyal arcát csókolta, pontosan azon a helyen, ahol az eltévedt kis könnycsepp sietett minél előbb elhagyni Cas bőrét.

Most, hogy Dean ajkai nem foglalták le Castielét, az angyal tudatába ismételten beszökött a kétség. Mintha nem akarna egy percnyi boldogságot sem adni neki.

 - Megérdemlem a halált - suttogta elfúló hangon. A sírás kerülgette. Nem akart ismét fájdalmat és csalódást okozni Deannek. - Nem tudok helyrehozni mindent... akkor egyáltalán minek jöttem ki a folyóból? - bár igyekezett türtőztetni magát, jól tudta, ez Deannel szemben nem fog működni. Ő túlságosan jól ismerte már...

 - Talán, hogy helyrehozd – figyelt fel a hangjára, ami mély, lágy és kellemesen-titokzatosan optimista volt egyszerre. Cas belebizsergett a szavaiba.

Ezek szerint még mindig hisz benne... Talán, ha megpróbálja helyrehozni a dolgokat... Talán újra együtt lehetnek... Talán Sam is képes lesz elfogadni, hogy ők ketten összetartoznak... Talán mostantól minden rendben lesz... Talán nem lesz több tévedés, naiv, ostoba döntés a részéről...

S reményei megkoronázásaként Dean kezében egy ismerős ruhadarabot pillantott meg, ahogy ünnepélyesen felé nyújtja: a régi kabátja.

 - Mentsük meg Samet! - s az eltökélt mosoly percek múlva egyre magabiztosabbá vált az angyal arcán.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sunny-donnelly.blog.hu/api/trackback/id/tr217799256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása