Szilárdka, a szurikáta & Mosó Marci meséje 10. rész

Szavak:

rasszizmus, ugat, bukás, literes, vizibicikli 

Történet:

  - Köszönjük a Vizibicikli együttesnek ezt a remek produkciót! Most néhány perc szünet és folytatjuk.

Csiga Joe öblös hangja a hangosításnak köszönhetően a bár minden szegletét betöltötte, mielőtt csatlakozott volna testvéréhez. Ben azonnal felfigyelt Paprikára és az oldalán bátortalanul lépdelő Emmára. A legjobb asztalukat ajánlotta fel.

Ricsi mókus az öreg Vokssal egy távolabbi asztalt néztek ki maguknak. Mindketten literes korsóban rendeltek maguknak italokat és jobbára csak az orrukat lógatták, ami a szemfüles csigáknak is azonnal feltűnt. 

  - Beléjük meg mi ütött? - kérdezte végül Joe. 

Paprika mély levegőt vett. Hol is kezdje? Az elmúlt órákban olyan sok esemény adhatott okot barátai viselkedésének…

  - Miattam ilyenek - vonta le a következtetést Emma. Kissé egoistának hatottak a szavai hangosan kimondva, de nem volt ostoba. Az ő otthona is az Erdő volt, amióta az eszét tudta, Paprikán és a többieken mégsem érezte azt a visszautasítást, amit a két mókuson. 

  - A rasszizmus csúnya dolog és a szívtelenségig mardossa az áldozatai lelkét - szólalt meg mindegyiküket meglepve a kicsi sün. 

Paprika szája O betűt formált, ám mielőtt megszólalhatott volna, egy kacarászó fakószürke patkány lépett az asztalukhoz. Pontosabban Emmához. 

  - Csáó, Bella! - karolta át a menyétlányt, amitől az önkéntelenül összerezzent. Kanga azonban nem volt az a félős nyuszi, mint amilyennek a családja gondolta! Most legalábbis nem. Marci feladatot adott neki és ő a képzeletbeli szárnyai alá vette Emmát, függetlenül attól, hogyan érez a kialakult helyzettel kapcsolatban. 

  - Hagyd békén őt! - határozott hangján maga is meglepődött. - Marci védelme alatt áll - a mosómedve említésére a patkány hamarosan már egy másik asztalnál tette a szépet egy újabb Bellának. 

  - Köszönöm - motyogta halkan Emma, hogy csak Paprika és a kis süni hallották. 

  - Semmiség - legyintett a nyuszi. - Marcit ezen a helyen mindenki tiszteli. Még a diszkópatkányok is - biccentett egy távolabbi sarokba, több, hasonló bundázatú, hangosan hahotázó ide-oda dülöngélő állatok egy csoportjára. - Őket egyszerű lehűteni. Rendszerint rendesek és helyén van a szívük. Nem olyanok, mint a krucifix. Sajnos az nem csak ugat, harap is - mintegy szavai nyomatékosítására előre simította jobb fülét, így Emma számára láthatóvá vált egy csúnya heg. - A krucifix műve. Marci és Ricsi mentettek meg.  

Csiga Ben és Csiga Joe ezt követően magukhoz ragadták a szót, és bizony el nem eresztették, amíg Kanga arcán nem láttak egy mosolyt megjelenni. Halvány volt, de akkor is mosoly. Mire azonban rátértek a mai nap történéseire, a nyuszika ismét szívszorongatóan szomorú lett. A csigák elborzadtak.

  - És én még azt hittem, az italaink hiányoztak ennyire - célzott a hirtelen teltházra Ben. 

  - Vagy esetleg mi - tette hozzá a testvére. 

  - Mindig szívesen jövünk hozzátok - simogatta meg Joe házát Paprika. 

Váratlanul egy aprócska madár szállt be a bárba, egyenesen a nyuszi előtti asztalra. 

  - Vivien! Szia! - üdvözölte Kanga a kapcsolattartóját. - Mi hírt hozol?

A kis veréb trillázva válaszolt:

  - Marcit az északi határnál látták. Vele volt a szurikáta is.

  - Szilárdka - susogta a kicsi sün inkább magának, mint a többieknek. 

  - Északon? - visszhangozta csodálkozástól kikerekedett szemekkel Emma. - Mit kereshetnek ott?

  - Bárcsak tudnám - nézett vissza rá Kanga. 

Lassan rájuk esteledett a BenJoe bárban. Kanga - Páncélos bácsi bölcs tanácsát megfogadva - arra a következtetésre jutott, a csiga testvéreknél vannak most a legnagyobb biztonságban. Legalábbis, amíg Marci és Szilárdka meg nem érkeznek. 

A vendégek többsége már hazafelé tartott, amikor Denisz, a diszkópatkány is kitántorgott a bár elé, megtámaszkodott és mélyet szippantott a levegőből. 

 - Nem vagy elég kitartó - hallott meg az épület mellől egy magabiztos suttogást. Azonnal felismerte a hang tulajdonosát. Egyike volt azoknak, akikhez a nap folyamán odalépett és “Csáó, Bellával” köszöntötte. Voltaképpen ez volt az ő védjegye. Magabiztos mosollyal indult el felé. 

Talán, ha nem lett volna eltelve a saját - vélt vagy valós - pozitív tulajdonságaitól, észrevette volna. Talán megakadályozhatta volna… Talán, ha valaki épp akkor jött volna ki a bárból… Talán akkor megmenekülhetett volna attól, ami rá várt…

De Denisz legnagyobb pechére nem vette észre, mi történik, csak amikor már túl késő volt. Így, egy haldokló diszkópatkány utolsó szó jogán rögtönzött beszéde még sokáig ott visszhangzott a gyilkosa fülében: “A bukás végül mindannyiótokat eléri. Csak azt sajnálom, hogy én már nem láthatom.”

Vége a tizedik résznek...