MEGÍRVA A CSILLAGOKBAN, I. RÉSZ

5 

Földi énekesmadarak hangszimulációja ébresztette fel Leonardot másnap reggel. Fáradt, ugyanakkor megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán a vörös vulkáni nagy, érdeklődő szemeinek látványára. Az a Finagle végzete koktél színű élénkzöld szempár, ami már az első találkozásukkor rabul ejtette, most némi feszültséggel fagyasztotta a szót Leonard ajkaira. Percekig nem szólalt meg egyikük sem. 

 - Hogy érzed magad? - kérdezte T’Ra, miközben képtelen volt higgadt maradni. Remegő kezeit a háta mögött összekulcsolta. Igyekezett állni Leonard pillantását. 

 - Most már sokkal jobban. Köszönöm - s valóban hála tükröződött a szemeiből, ami T’Ra lelkifurdalását csak növelte. A nyugalom magára erőltetése, miközben érzelmi vihar dúlt a lelkében, mindig is a gyenge pontja volt a természetének, s ez most is hátrányára vált. 

 - Örülök - mosolygott rá, amennyire csak jelenlegi állapotában bírt. Annak, hogy Leonard túlélte az andoriai fegyvercsempészekkel való találkozást, valóban hálát adott az összes létező hitvilág összes létező istenének, szentjének és természetesen mindenkinek, aki hozzátett a műtét sikerességéhez. Hogy ne lenne boldog, amikor Leonarddal lehet, foghatja a kezét és rá nézve valóban azt érzi: most már sokkal jobban van. 

Az elmúlt napok feszültsége, a holoprogramjáról való lemondás, a gyász, amiért újra elveszítette az egyik legjobb barátját azonban nem múltak el nyomtalanul. 

 - Akkor mi a baj? - simogatta meg hüvelykujjával a kézfejét a férfi, mielőtt a lány eltávolodott volna tőle. A kórterem ablakából jól kivehető volt az NCC - 1701 jelzésű Enterprise, amely most megbabonázottan vonzotta T’Ra tekintetét. 

Csak így, háttal McCoy-nak, merte megkérdezni tőle: 

 - Miért tetted? Miért sodortad veszélybe az életedet? Rysra és a bandájára te nem jelentettél veszélyt. Bizonyára felajánlotta a szabadon távozást. A hajón szükség van Rád. Élve!

 - Gyere ide! - nyújtotta ki felé az egyik kezét a mozdulattól felszisszenő Leonard. - Kérlek! - nézett rá könyörgőn, amikor a tekintetük ismét egybeolvadt. Egy megadó sóhaj kíséretében T’Ra végül közelebb lépett hozzá. - Azért tettem - fogta meg a kezét a doktor -, hogy megvédjelek. És egy percig sem bántam meg! Soha nem foglak cserbenhagyni.

T’Ra fejében továbbra is ott zakatoltak Minea szavai, amik a nemrégiben összerakott kirakós darabjaival együtt továbbra is félelmet keltettek a szívében. 

Még nincs vége, mondta volna legszívesebben az énje vulkáni fele, McCoy óvatosságát továbbra is ébren tartó szándékkal. 

Az emberi énje ezzel szemben csak ott akart lenni vele, kiélvezni minden egyes együtt töltött percet és legalább arra a kis időre maga mögött hagyni a VTR iránti kötelezettségét. Nem akarta felzaklatni Leonardot, ám ezúttal a logika erősebbnek bizonyult a szentimentalizmusánál. 

 - Bárcsak azt mondhatnám, mindenkit sikerült elkapni! - sóhajtott fel végül.

 - Mi történt? - kérdezte McCoy, óriási lelki jelenléttel nyugalmat erőltetve magára. 

 - Azokat, akik ott voltak a holofedélzeten, elkaptuk. De a legnagyobb veszélyforrás nem volt köztük.

 - A szentségit! - káromkodott halkan a doktor.

 - Van ennél rosszabb is!

Leonard megemelte az egyik szemöldökét, miközben hallgatta T’Rát, a nő pedig úgy döntött, mindent elmond, amiről tudomása van.

 - Egy vulkáni? - erőnek erejével fogta vissza saját hangerejét, hogy fel ne kiáltson megdöbbenésében. - És ez biztos?

 - A lehető legbiztosabb forrásból tudom. 

 - Az aenar - Leonard maga sem tudta eldönteni, kérdezte vagy inkább kijelentette a sejtését. 

 - Mondta, hogy találkoztatok - suhant végig egy halvány mosoly T’Ra arcán. Azt már nem említette neki, milyen árat hozott a szabadulásukért. Az arca egyik pillanatról a másikra vált feszültté. - Valaki jön - suttogta, alig adva ki hangot. 

Leonardot dühítette saját tehetetlensége. Mindkettejük számára óráknak teltek azok a pillanatok, mielőtt a kórterem ajtaja kinyílt. 

 - Szentséges ég! - sikított fel Christine Chapel, amikor szembe találta magát azzal a fézerrel, ami, bár továbbra is kábító fokozatra volt állítva, mégis rémisztő volt belegondolnia, egyedül T’Ra reflexeinek köszönhette, hogy nem csuklott össze, akár egy marionett bábu, miután elvágják a zsinórjait. 

A vulkáni leeresztette a fegyvert egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. A nővér arcára a “mi folyik itt?” kérdés ült ki, amire végül Leonard felelt tűpontosan mégis visszafogottan bánva az információkkal:

 - T’Ra veszélyben van.

 - De még mekkorában! - hallottak meg mindannyian egy új hangot, ami az egészségügyisek számára ismeretlen volt, T’Rának viszont nem. A félig nyitott ajtó mögül az ijesztően határozott szavak hegyesfülű gazdája előlépett, és mielőtt bármelyikük bármit reagálhatott volna, Chapel nővér összeesett. - Nyugalom, ez csak kábító pisztoly - emelte fel a fegyverét, ami valamivel kisebb volt a vulkáni kezében tartott fézernél, de sem T’Rának, sem pedig Leonardnak nem volt kétsége afelől, hogy éppoly halálos is tud lenni, mint bármelyik fegyver Föderáción innen és túl. - De pechedre, V’tosh ka’tur - vett elő egy másikat a hosszú kabátja zsebéből -, ez nem az! 

T’Ra a fézeréért kapott, de Fjodor - Leonard legalábbis 100%-ig biztos volt benne, hogy az előttük álló sebhelyes arcú nő maga a fegyvercsempészek irányítója - rendkívül pontos célzással lőtte ki a kezéből, mielőtt használhatta volna. 

 - Ne gyerekeskedj! Különben valakinek komoly baja esik - a fegyvert Leonard felé irányította, ám tekintetét továbbra sem vette le T’Ráról. 

A doktor és a vörös vulkáni összenéztek. 

 - Most, hogy tisztáztuk az erőviszonyokat, beszélgessünk lényegesebb dolgokról - majd mindezidáig émelyítően nyájas hanghordozása búgóvá vált, szinte már kellemes tónusúvá. - Hol van?

 - Mi hol van? - kérdezett vissza T’Ra, felvéve a leghiggadtabb arckifejezését. 

 - Amit elloptál Televtől. Te talán már nem is emlékszel rá, de a kis csápos annyira beléd habarodott, hogy…

 - Emlékszem! - szakította félbe a vulkáni határozottan. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy bárki felemlegesse neki az elmúlt hónapok legkényelmetlenebb perceit. 

Telev valóban az első perctől fogva támogatta, ami először megnyugtató érzéssel töltötte el, de ahogy teltek a napok úgy lett az érdeklődése egyre kínosabb a számára. Tény, hogy az ifjú andoriai semmi rosszat nem tett ellene, mégsem tudott soha úgy gondolni rá, ahogy első találkozásuk óta Leonard McCoy-ra. A hajóorvosra, aki képes kihozni belőle a legrosszabb és a legjobb énjét is. Akivel olyan törődést és kötődést alakított ki, amilyet korábban még nem érzett senki iránt.  

 - Nos, őt megtévesztetted. A bájaiddal, vagy tudom is én - cinikusan felhúzta az egyik szemöldökét, miközben Leonardra sandított, és örömmel konstatálta a zavart az arcán a szavaira -, de én átláttam a csinos kis pofikádon. 

 - Mert te tisztavérű vagy? - kérdezte cinikusan T’Ra. 

 - Látom, már kezded kapizsgálni, V’tosh ka’tur.

 - Nem az. - Leonard halk szavával mindkettejük figyelmét magára vonta. 

 - Mit mondott, földi?

 - Azt hittem, ekkora fülekkel nincs gondja a hallásával - találta meg a cinikus hanghordozását McCoy. Természetesen, mint orvos, pontosan tisztában volt vele, a fül méretének semmi köze nincs a hallás minőségéhez, egyszerűen csak vissza akart adni valamicskét abból a nyomasztó feszültségből, amit ő érzett az elmúlt percekben. 

 - Eddig még nem öltem civileket - indult el felé. - Nem akarhatja, hogy most kezdjem el, doktor. 

 - Maga nem vulkáni. Nem jobban, mint T’Ra vagy az első tisztünk. 

 - Bennem még él a vulkániak ősi tüze, doktor - annyira más volt ez a düh T’Ráénál, még csak meg sem próbálta kontrollálni.

 - Maga félig romulán - jelentette ki a lehető legtermészetesebben Leonard. - Kiszámíthatatlan, basáskodó, hatalom komplexusos. Akárcsak a klingonokat és az andoriaiakat, a harc élteti, de mivel félig vulkáni, a puszta logikát sem veti meg teljesen. - És ettől még veszélyesebb, mint az említettek, tette hozzá gondolatban. 

 - Tökéletes összegzés. Most, hogy így kibújt a szög a zsákból, ahogy maguknál szokták mondani - a halálos erejű fegyverrel még mindig Leonardra célzott -, újra megkérdem: hol van a kulcs?

 - Fogalmam sincs.

 - A táskámban.

T’Ra és Leonard egyszerre szólaltak meg, s amíg az előbbi arcára kiült a döbbenet és a csalódás, az utóbbi látványosan fellélegzett; végre könnyített a lelke súlyán. 

 - Jó döntést hozott, doktor - mosolygott elégedetten a romulán. Mivel Leonardot továbbra sem tekintette fenyegetésnek, figyelmét továbbra is T’Rára irányította, úgy lépett oda a fekete táskához és lassú mozdulattal nyúlt bele. Valóban ott volt egy ezüst kulcs, amit diadalittasan emelt a magasba. - Ez biztos az a kulcs? - nézett egyenesen Leonard szemeibe.

 - Nekem elhiheti: ez a kulcs nyitja azt az ajtót, ami mögött a világ legértékesebb dolga rejtőzik. 

 - Ayanar! Hallgass rám! Még nincs túl késő. Még meggondolhatod magad. Nem kell ezt tenned!

 - Hogy te milyen naiv vagy, V’tosh ka’tur! - nézett rá a romulán most először fátyolos tekintettel, majd arca és hangja egyaránt visszaváltozott azzá a határozottan ijesztővé, amilyen mindvégig volt. S habár Leonardhoz szólt, továbbra sem vette le a szemeit T’Ráról: - Köszönöm az őszinteségét, doktor. Az ajánlat, amit Rys tett a holokunyhóban, az most is áll, így meghagyom az életét. 

A Fjodor álnéven csempészvezérré vált Ayanar a szavaira a vörös vulkáni arcát vizslatta, ám azon továbbra is zavar és csalódottság ült McCoy árulása miatt. 

 - Neked viszont nincs meg ez az előnyöd. Ég veled, T’Ra Kelly!

 - Ne! - Leonard kétségbeesett kiáltása túlharsogta az elsülő fegyverek zaját. 

A elkövetkező villámgyors események kronológiai sorrendjét T’Ra már csak akkor fogta fel, amikor alig két perc múlva kinyitotta a szemeit. Őszintén szólva, arra sem emlékezett, mikor csukta be őket. 

Hirtelen valami nehezet érzett magán, az arcán egy meleg lehelet kellemesen bizsergette a bőrét, ujjait erős kezek szorították a padlóra a feje mellett kétoldalt. Érintése az ijedtségnek a szikráját sem vonta magával, épp ellenkezőleg. 

Leonard McCoy feküdt rajta egy egyszerű, fehér nadrágban. 

 - Jól vagy? - kérdezte kissé zihálva a doktor. T’Ra bizonytalanul bólintott, mialatt fejben igyekezett összerakni az eseményeket. Leonard felkelt és talpra segítette a vulkánit is, a kezét egy pillanatra sem engedve el. 

 - Látom, kipihented magad, Bones - figyeltek fel az Enterprise kapitányának orgánumára. 

Leonard grimaszát látva Kirk vigyora még szélesebbé vált. Amint a szorítása enyhülni kezdett, T’Ra kicsúsztatta a kezét, összekulcsolta a mellkasa előtt és hátrált néhány lépést. Nem is nézett fel, amíg meg nem hallott egy ismerős hangot:

 - Kapitány, úgy vélem, ez nem egészen az, aminek látszik.

 - Valóban, Mr. Spock? Úgy véli? - nézett rá komoly képet próbálva vágni a kapitány. - Mert szerintem épp az imént kábítottunk el egy veszélyes bűnözőt és akadályoztuk meg, hogy halálos fokozatú fegyvere célba találjon. Igazam van vagy jól mondom, Spock?

 - Jól következtetett, kapitány. - Jim kérdő pillantását McCoy-ra emelte.

 - Lényegében így van, Jim - helyeselt a hajóorvos is. 

 - Helyes. Spock, jelentse az esetet az állomásfőnöknek! - az első tiszt egy “igenis, kapitány” után azonnal el is indult. - Bertollini doktornő irodájában leszek - azzal ő maga is sarkon fordult és nagy léptekkel elindult a kórtermek nyílegyenes folyosóján. 

 - Jól vagyok, Jim! - kiáltott utána Leonard. 

 - Azt majd a doktornő megmondja - harsogta vissza Kirk. 

Leonard bosszúsan felhorkantott, mielőtt a vörös vulkánira nézett. Vonásai kisimultak, nagy kérlelő szemekkel pislogott rá.

 - T’Ra, én…

 - Hogy tehetted? - vágott a szavába a nő. Nem kiabált vele, mint a legelső alkalommal, nem a düh, hanem a csalódottság formálta kérdéssé a szavait és szegezte a hajóorvosnak. - Miért adtad oda neki a kulcsot?

McCoy felsóhajtott, mintha ez az egész csak semmiség lett volna. Elárulta őt! Az esküje, hogy soha nem hagyja cserben semmivé foszlott a lövések előtti percekben. 

A férfi odalépett Ayanar mozdulatlan testéhez és kifeszítette erős markából az ezüst tárgyat. Némán indult el T’Ra felé, nyitott tenyerében nyújtva át neki a kulcsot.

 - Nézd meg! 

T’Ra elbizonytalanodott, amitől zavar ült ki az arcára. Leonard csodálta ezért a tulajdonságáért is: ami a szívén az nemcsak a száján, hanem az arcán is. Pókerben így biztosan alulmaradna. Aztán eszébe jutott az az eset, amikor Suluról gondolta ugyanezt. Akkor és ott tévedett. 

 - Ez nem az a kulcs - törtek utat a nosztalgikus gondolatain át T’Ra szavai. A zavar továbbra is látható volt az arcán. - De Ayanarnak azt mondtad… Hazudtál?

És ha igen, mi másban hazudtál még, lüktetett a fejében az újabb kérdés. 

 - Nem hazudtam - Leonard válasza megnyugtatóan csengett a kórterem csendjében. - Ez a kulcs valóban az univerzum legértékesebb dolgát rejti - fogta két ujja közé az ezüst tárgyat megkönnyebbülten mosolyogva. 

 - Nem értelek - vallotta be őszintén a nő. 

 - Ez a gyengélkedő egyik szekrényének a kulcsa, ahol - többek között - a gorn harapás elleni kenőcsöt is tartom. Magam fejlesztettem ki, valamint, ha ez nincs, nem tudtam volna segíteni a sebeden. A szakmám egyik csúcsa. Eszem ágában sem volt odaadni annak a rémséges romulánnak, amire ácsingózott. Hová gondolsz? A kulcs, amit ez az Ayanar keresett, a legbiztonságosabb helyen volt. Nálad. Mindvégig a zsebedben. 

T’Ra belenyúlt a zsebébe és előhúzta a sokak által áhított tárgyat.

 - De én neked adtam! - pislogott rá meglepetten. 

 - Én pedig visszacsempésztem hozzád - fonta össze mindkét kezével a kulcsot tartó ujjakat, mielőtt újra a biztonságos zsebbe került volna.

 - Ezt el kell vinnem Polának - jelentette ki a nő, ám hangja fátyolosabbnak hatott, mint szerette volna. Kezei önkéntelenül simítottak végig Leonard arcélén, fedetlen vállán és karján le egészen az ujjaiig. Válaszként a doktor szabad kezével végigsimított a vörös haján, hegyes füle tövétől egészen a cimpájáig, mire T’Ra még közelebb lépett felé, ábrándos tekintettel belesimítva az arcával a hajóorvos tenyerébe. 

Leonard arca hirtelen elkomorult. Visszahúzta a kezét és kétségbeesett hangon szólalt meg:

 - Te megsérültél! - most már T’Ra is látta a zöld vért az orvos ujjai hegyén.

 - Csak karcolás - nyugtatta reflexszerűen és húzta vissza magához, amikor a doktor automatikusan indult a táska irányába. Mindezidáig még csak fel sem tűnt neki. - Szerencsére - simított végig kétoldalt a pajeszán- , jelenleg az univerzum legzseniálisabb orvosa is az állomáson tartózkodik.

 - Tényleg? - húzta fel érdeklődve a szemöldökét McCoy.

 - Tényleg - simult fedetlen mellkasához T’Ra. Úgy érezte, sosem tudná megunni a bőrének simogatását. Leonard lassan fölé hajolt, azonban, mielőtt megcsókolhatta volna, a háta mögül Chapel nővér halk kérdésére lett figyelmes:

 - Mi történt? 

Miután segítettek neki talpra állni, szűkszavú magyarázattal szolgáltak arra, mit keres egy közveszélyes bűnöző a kórterem padlóján. 

 - Spock már elment jelenteni az esetet az állomásfőnöknek.

 - Aki bizonyára értesíti az illetékes hatóságokat - tette hozzá Leonard mondatához T’Ra. 

Christine Chapel igyekezett úgy tenni, mint aki mindent pontosan megértett abból, amit elmondtak neki, ám miután a gyanúja, miszerint minden kiült az arcára, egyre erősödött benne, inkább úgy határozott, magára hagyja őket. Az utolsó szó jogán ágynyugalmat parancsolt a doktornak, a vulkánitól pedig a következőkkel búcsúzott: 

 - Örülök, hogy nem esett bántódása, de kérem, most már ne maradjon sokáig. Doktor McCoy, bár rendkívüli tudással bíró orvos, betegnek a legrosszabb kategória.

 - Nem is igaz! - vágta rá déliesen elnyújtva a szavakat Leonard.

 - Pihenjen, ez a doktornő utasítása!

A hajóorvos mosolyogva fordult vissza a vörös vulkánihoz, miután Chapel léptei elhaltak a folyosón. 

 - Hol is tartottunk? - lépett közelebb hozzá.

 - Ott, hogy irány az ágy! - mutatott a kórterem egyetlen fekvő alkalmatosságára T’Ra. 

 - Hm, ez jól hangzik - vigyorodott el a férfi. A nő vére kiült az arcára, miközben igyekezett kevésbé mosolyogni, mint amilyen kellemes érzést keltett benne a feltételezés.

 - Nem úgy értettem! - majd, hogy ne tűnjön ijedt kis csitrinek, gyorsan hozzátette: - Most még nem. Jelenleg az a legfontosabb, hogy pihenj és teljesen meggyógyulj! - nézett végig a mellkasán lévő sebeken, amik az állomás modern orvosi felszereléseinek hála néhány nap múlva alig fognak majd látszódni. 

Miközben beszélt és próbálta mindkettejüket meggyőzni az igazáról, Leonard lassacskán visszalépkedett az ágyhoz, lefeküdt és a vékony takarót is magára húzta. 

 - És hol marad a jó éjt puszim? - nézett rá kerek, kérlelő szemekkel, amik láttán a vulkániból kitört a nevetés. Már épp lehajolt, hogy teljesítse mindkettejük vágyát, amikor egy hűvös női hangot hallott az ajtó felől, aki a nevén szólította. 

 - Pola! - nézett rá meglepetten T’Ra. Mindketten zavarban voltak: a nő a torkát köszörülte, Leonard pedig szinte nyakig betakarózott. 

A vulkáni köszöntést követően a VTR főnöke mögött az állomás andoriai biztonsági szolgálat tagjai jelentek meg, rendezett sorokban.

Pola a kábító lövéstől lassan ébredező Ayanarra nézett, s Leonard akár meg is mert volna esküdni, hogy szánalmat és csalódottságot látott az arcán. 

 - Talpra! - hangzott az utasítás. 

 - Te nekem nem parancsolsz - sziszegte a fogai között a romulán, mire Pola intett a biztonságiaknak. Két andoriai ragadta meg és állította fel. - Ezzel még nincs vége, V’tosh ka’tur. Az emberek gyengék és szánalmasak, és ez téged úgy legyengít, hogy észre sem veszed. Ez lesz majd a veszted, T’Ra Kelly. 

 - Tévedsz - jelentette ki a vörös vulkáni, miközben a vékony kórházi takaró felett összekulcsolta ujjait a hajóorvoséival. - Engem az emberségem nem gyengít, hanem kiegészít. Erőssé tesz. 

 - Higgy, amit akarsz! - horkantott a romulán. Hátat fordított nekik, Polára nézett és kihúzta magát. Az elöljáró jóval alacsonyabb volt nála, de még így is tekintélyt parancsolóan állta a pillantását. - Bennem még él a szent tűz, ami benned már rég kihunyt. Imádkozz Surakhoz, hogy most találkozzunk utoljára, mert legközelebb nem leszek ilyen kegyes. Mehetünk, fiúkák! - s miután Pola röviden bólintott, a két andoriai kivezette a Vulkáni Titkos Rendőrség tagját a kórteremből. 

Pola is lassan elindult, de T’Ra még utána kiáltott. Átadta neki a kulcsot - azt, ami a csempészárut rejtő csomagmegőrzőt nyitja -, mire Pola szenvtelenül kijelentette, hogy várja az esetről a jelentését. A jelenetet látva Leonard McCoy visszafojtott egy rosszalló grimaszt, ám, miután újfent kettesben maradtak, nem bírta tovább:

 - Hogy lehet ennyire…

 - ... vulkáni? - mosolygott rá T’Ra, mielőtt vállat vont. 

Tekintetük egy végtelennek tűnő pillanatig egybeolvadt. 

 - Nézesd meg a sebedet Chapel nővérrel - szólalt meg lágyan Leonard. - Dolgoztam már vele korábban, nagyon ügyes és lelkiismeretes. Ha valakire rá kell hogy bízzalak, amíg itt raboskodom, akkor az legyen ő!

T’Ra röviden bólintott, majd lehajolt hozzá és megcsókolta. 

 - Most pihenj! - találta meg újra a hangját. - Minél hamarabb meggyógyulsz, annál hamarabb hagyhatod el ezt a helyet - s csak remélni tudta, a férfi nem hallotta ki a mondatból a kettősséget. 

T’Ra nehéz szívvel állt a szülei kabinjának ajtaja előtt. Mély levegőt vett, próbálta összeszedni a gondolatait, mielőtt bekopogott. Talán Spock el sem juttatta hozzájuk az üzenetét, ez esetben pedig napok óta nem hallottak róla semmit sem. Beleborzongott abba, mennyire aggódhatnak érte, alig egy perc múlva pedig a bőrén tapasztalhatta, amikor édesapja ajtót nyitott neki: olyan erősen ölelte magához, hogy T’Rában felmerült a gondolat, ha Patrick Kelly is vulkáni lenne, vajon lánya csontjai az ölelés után is épek maradtak volna. Nem kellett sokáig törnie a fejét a megoldáson, hamarosan édesanyja, T’Ara erős karjait is érezte maga köré fonódni. 

 - Kicsim! Hol voltál? Az a Föderációs vulkáni csak annyit mondott, hogy jól vagy és hamarosan mindent elmondasz. Mi történt?

T’Ara csak külsőleg hasonlított népe többi tagjára, Patrick Kelly viszont képes volt olyan hűvösen viselkedni, akár egy vérbeli vulkáni. Kivéve persze, amikor egyszem lányukról volt szó. Túlcsorduló érzelemkitöréssel rohanták le T’Rát. 

 - Mr. Spock járt itt?

 - Igen - felelték kórusban.

 - Édesanyád még héjában sült krumplival is megkínálta - tette hozzá Patrick. Lánya erre egy “hihetetlenek vagytok”- arcot vágott, mire T’Ara átvette a szót:

 - Ezeken az új hajókon már nincsenek szakácsok. Ki tudja, mikor evett utoljára szegény rendes ételt. De most mesélj inkább! 

Az elkövetkezendő fél órában T’Rában kettős érzés lett úrrá: egyrészt a szülei társaságában újra gyereknek érezte magát, másrészt felelősségteljes felnőttként mesélt a nyomozás publikusabb részeiről. Egy óvatlan pillanatban elhagyta a száját Leonard neve is, amire természetesen édesanyja egyből ráharapott:

 - És mikor ismerhetjük meg a doktorodat?

 - Ne nyaggasd folyton! - simogatta meg felesége vállát Patrick, együttérzően pislogva a vörös vulkánira. 

 - Ő nem az én doktorom - motyogta maga elé. Fájt belegondolnia, hamarosan az Enterprise elhagyja az űrállomást. Arca elkomorult, ám mielőtt bármi további érzelem látszódhatott volna az arcán, témát váltott: - Most mennem kell jelentést írni. Nemsokára újra eljövök - préselt ki magából egy mosolyt.

Alkonyodott már, mire a hatos szinten bevackolta magát a kabinjába és diktálni kezdett a komputernek. Egészen addig magabiztosan, gördülékenyen jöttek a szavak a szájára, amíg a főszinten zajló eseményekről számolt be. A holofedélzeten történteket újra átélni sokkal nagyobb lelki erőt kívánt tőle, mint korábban gondolta volna. Csak mondatonként bírt haladni az események kronológiai sorrendbe tételével, amit folyvást elkalandozó gondolatai tovább nehezítettek. 

Hogyan is lehetne tárgyilagos, amikor azon a két napon az addigi élete fenekestül felfordult?

 - Komputer, szünet! - nyögte erőtlenül immáron sokadszorra. Hanyatt fekve végignyújtózott az ágyán, mindkét kezét a feje mellett pihentette pontosan úgy, ahogy nemrég a kórteremben Leonard szorította a padlóhoz. Behunyta a szemeit, miközben újraélte azt a néhány pillanatot. A férfi közelségének, érintésének, ziháló leheletének emlékébe is beleborzongott. Eszébe jutott az a bizonyos első csókjuk is, hogy mennyire vágyott a folytatására. A váratlanul felbukkanó exfeleség most is éppúgy kettétörte jelenlegi ábrándozását, mint tényleges megjelenése a hangulatukat a kunyhóban. Átkozta magát akkor és most is a rá törő féltékenysége miatt. Erőnek erejével felült az ágyon, ezzel igyekezve kirángatni magát az emlékei sűrű erdejéből. Mély levegőt vett, s felvette a jelentés fonalát. Elhatározásához ezt követően szilárdan tartotta magát, így a jelentésben tények szerepeltek tőmondatokban, mindenféle spekulációk és érzelemkinyilvánítások nélkül. 

Éjféltájban végzett a jelentéssel. Még egyszer átolvasta, majd elküldte Polának. Szinte azonnal megérkezett rá a rövid válasz, amelyben a főnöke elküldte neki a hangtalan léptű Kesh jelentését a csomagmegőrző tartalmát illetően. 

 - Szóval ezért kellett neki annyira az a kulcs - állt össze a kép a fejében, ahogy átfutotta a sorokat:

“A széf tartalmát képezte 25 darab romulán diszruptorhoz való energiacella, illetve egy szerződés Ayanar, más néven Fjodor illetve Rys andoriai fegyvercsempész elöljáró között. Az egyezményben olvasható a csempészbanda több tagjának is a neve, akik jelenleg is az állomáson tartózkodnak. Az említetteket őrizetbe vettük, kihallgatásuk folyamatban van.”

A komputer pittyenéssel jelezte, új hologramos üzenete érkezett.

 - Játszd le, kérlek!

Pola diplomatikusan elnézését kérte, amiért ilyen kései órán hívja. Átadta az állomásfőnök szívélyes meghívását a holnapután tartandó ünnepélyes ceremóniára, amelyet a főszint fogadótermében tartanak meg. A meghíváshoz a VTR főnöke azt is hozzátette, mintegy emlékeztetőül, az Enterprise három nap hét óra és két perc múlva elhagyja az űrállomást, így az eseményre Kirk kapitány egyfajta búcsúztató partiként tekint, amire a teljes legénysége is hivatalos.

 - Mindannyian bízunk doktor McCoy mielőbbi felépülésében. Kérlek, add át neki jókívánságainkat!

 - Köszönöm, átadom Neki.

T’Ra furcsán érezte magát Pola szavaitól. Mintha áldását adta volna a vörös vulkáni érzéseire. Nem mintha bárkinek az engedélyére várt volna! Doktor Leonard Horatio McCoy úgy robbant be az életébe, ahogy tornádó söpör végig egy védtelen városon, azzal a különbséggel, hogy őt ez az érzés nem megsemmisítette, sokkal inkább új életre keltette, a magasba repítette, fel, egészen a csillagokig.

vége az ötödik résznek