Szavak:

vízimalom, fényhárfa, táncolni, pelenka, anakonda

Történet:

  Szilárdka, a szurikáta tiszta lelkiismerettel és tiszta bundával hagyta maga mögött a vízimalom örökké forgó kerekét, s lábacskáit megszaporázva indult el a fából készült, óriási épület irányába. Orrában már ott érezte az ősi könyvek semmivel sem összehasonlítható illatát, lopva el is mosolyodott miatta. Néhány napja még bátortalanul lépkedett a zöld gyepen, de mióta Dezső bácsi, az Erdő Szavának Őrzője engedélyezte számára a szabad bejárást a Tudás Tárházába, táncolni tudott volna örömében. Attól kezdve, hogy kinőtte a pelenka-korszakát, és megtanult olvasni, sorra falta (na, nem szó szerint!) a könyveket. Mindenevő volt, a tudományokon át a történelemig minden érdekelte, ám a filozófiára különösen fogékonynak bizonyult. 

Voltaképpen ezen érdeklődésének köszönhette könyvtárosi állását, a környék legbölcsebb teknőse oldalán pedig egy percig sem unatkozott. 

- Szervusz, Dezső bácsi! - köszönt rá az idős teknősre, és azzal a lendülettel mellette termett, hogy kihúzva magát segítsen neki egy vaskos könyvet felhelyezni a polcra. Az Erdő Szavának Őrzője megköszönte a segítséget, és - ahogyan Szilárdka, a szurikáta számított is rá - ismételten szóba hozta Andort, az anakondát, aki rettegésben tartja a környék állatkáit. Ahogy hallgatta a rémtörténetekkel fűszerezett figyelmeztetést, Szilárdka úgy érezte, nem szívesen találkozna vele. Tekintetét azzal az elszánt gondolattal fordította ismételten a könyvespolcok felé, hogy megfogadta, soha nem merészkedik a tó környékére. 

Felfigyelt néhány újonnan érkezett kötetre, amik még kicsomagolásra vártak, és lelkesen vetette bele magát a munkába. Mindig is imádott rendszerezni. Olyannyira belemerült, hogy már csak akkor észlelte az idő múlását, mikor a falon lévő öreg baglyos óra elhuhogta a delet. A nap az égen magasan járt már, s Szilárdka hasa nagyot kordult az ürességtől. 

Még egy könyv, és kész - gondolta magában. Mint az eddigieknél, ennél is automatikusan a szerző nevét kereste (ez segített ugyanis eligazodnia a Tudás Tárházában kialakított átláthatóságban), azonban csak három szót talált a kopottas bőrkötés gerincén: Mosó Marci meséje. 

- Tedd a legfelső polcra! - Dezső bácsi visszavonult ebédelni, míg a szavát követve a kis szurikáta elindult a létráért. A legfelső polc anélkül túlságosan magas lett volna még számára is. 

Fokról fokra haladt, óvatos léptekkel, egyik kezével kapaszkodva, a másikkal a könyvet szorongatva. Úgy a tizedik lépést követően inkább már nem kísérelt meg lefelé pillantani. Elérte a legfelső polcot és gondosan becsúsztatta a könyvet; még kissé meg is igazította. Legyőzte abbeli kísértését, hogy megcseréljen két kötetet, majd elindult visszafelé: egy lépés, és még egy... Megtorpant.

Valamiféle kellemes hangra kapta fel a fejét, s ahogy magában latolgatta, honnan érkezhet, tekintetét egy megmagyarázhatatlan sejtelem vezette Mosó Marci meséjére. Az egyszerű betűk felfénylettek és a kötet felett a fehér falon egy homályos fénynyaláb kezdett alakot ölteni. Az egész alig tartott tovább néhány pillanatnál, s a kis szurikáta azon kapta magát, a lélegzetét is visszatartotta, míg a falon ki nem rajzolódott az általa hallott hangszer körvonala. Szilárdka okos szurikáta volt, pontosan tudta, mit lát, mit hall, egyedül az nem volt számára világos, hogyan s miképp láthatja és hallhatja azt, amit. A lebilincselően káprázatos és tiszta dallam egy hárfától eredt, a fénynyaláb szintén egy hárfa alakját vette fel, s Szilárdka beleszédült a megválaszolatlan kérdéseibe. 

Mosó Marci meséjének borítójáról a betűk továbbra is fénylettek, s Szilárdka még mindig hallotta a fényhárfa hangját. Maga sem tudta, miért, de keze ismételten megindult a könyv felé. S amint megérintette, a fényhárfa óriásivá duzzadt, vakító fehér fénnyel borítva be mindent körülötte. Szilárdka, a szurikáta ösztönösen összeszorította a szemeit. 

 Vége az első résznek...