MEGÍRVA A CSILLAGOKBAN, I. RÉSZ

3

   Ahogy T’Ra előre megmondta, a kunyhó kellemes hűvös hőmérséklete valóban elnyerte a tetszését. Egyszerű, szürke pólóját teljesen átizzadta, így kapva kapott az alkalmon, és a kunyhó emeletén meglátogatta a fürdőszobát. Lassacskán a környezet kezdett természetes lenni a számára: mire végzett, a tusoló előtti széken rendezetten összehajtogatva egy szakasztott ugyanolyan póló várt rá, frissen mosva és vasalva. Döbbenten vette tudomásul, ez bizony a saját pólója, amit az ujján lévő alig egy centiméternyi szakaszon dupla rétegű varrásáról bármikor felismerne. Holofedélzeti sajátosság? Kíváncsiságtól fűtve lépkedett lefelé a lépcsőn, hogy újabb érdekességeket fedezhessen fel itt, a - hogy is hívta T’Ra? - “Menedéken”. 

Amíg felfrissítette magát, a vulkáni a frekvenciákat próbálgatta a rádióadóján. Üzennie kell Polának, minél hamarabb át kell neki adnia a bizonyítékokat, amik alapján be tudják azonosítani a csempészeket. 

A férfi arca még mindig pirosabb volt a kelleténél, de a hőérzete már kezdett rendeződni. Lekuporodott T’Ra mellé és kíváncsian figyelte az ügyködését. 

 - Ez hihetetlen! - csapott dühösen a masina tetejére váratlanul a nő. A mozdulattól azonban egyszeriben felszisszent, ami emlékeztette Leonardot a megkeresése eredeti céljára. Táskájából rutinos mozdulattal húzta elő a megoldást. 

 - Ez szükségtelen - próbálta elrántani a kezét T’Ra. - Már mondtam, csak egy karcolás. 

 - Hogy történt? - McCoy mintha meg sem hallotta volna a tiltakozását. 

 - Elestem.

Leonard épp elég hazugságot hallott már életében ahhoz, hogy átlásson egy ilyen gyenge magyarázaton. 

 - Nagyon dühös volt?

 - Ki?

 - A padló. amiért ráesett. Elvégre azért harapta meg, nem? 

T’Ra elszégyellte magát. Ha a hajóorvos vetett volna egy pillantást az orcájára, a szemeihez hasonló árnyalatot látott volna makacsul megülni a bőrén, egészen hegyes fülei tövéig. De Leonard figyelmét most sokkal inkább a gyógyítás kötötte le. A kenőcs kellemes jácint illata visszarepítette a gyerekkorába, csupa megnyugtató emléket, elfeledettnek hitt beszélgetéseket hozva felszínre.  

 - Mi ez? - törte meg az óráknak tűnő csendet a vulkáni fátyolos hangon. Leonard McCoy mosolyától erőteljesebben dobbant meg a szíve.

 - Csodaszer. A padló harapására. Megvéd a mérgezéstől, fertőtlenít és a sebet is összehúzza. Ez egy ősrégi recept, amit egy morcos doktor fejlesztett ki még az egyetemi évei alatt - kacsintott rá.

Habár az illata még sokáig érződött a kunyhó hűvös levegőjében, maga a kenőcs nagyon hamar beszivódott a sebébe, elmulasztva a fájdalmat. A sérülékenysége érzésétől korábban feszengő vulkáni kezdett megnyugodni. 

 - Biztosan éhes! - hadarta. Egy pillanattal később eltűnt egy ajtó mögött, ahol Leonard a konyhát sejtette. - Jöjjön! kiáltott ki trillázva, amire egy mosolygós, meglehetősen korgó hasú doktor gyors megjelenése volt a válasz a képzeletbeli küszöbön. 

 - Ezt mind egyedül készítette? - mielőtt T’Ra letörte volna a csodálatát, egy másodpercig még sütkérezett a fényében. 

 - Ez egy holofedélzet, doktor. Habár minden, amit lát legalább annyira valódi, mint odakint, ezeknek a finomságoknak az elkészítése összehasonlíthatatlanul kevesebb időt vesznek igénybe idebent. A ruhája is ugyanezért mosódott és száradt meg olyan gyorsan, mialatt letusolt. Ha kikapcsolnánk a biztonsági protokollt, minden határ elmosódna az idebent és az odakint között. 

Mialatt hallgatta, Leonard egyre inkább érezte, a lehető legkellemesebb helyen van, a lehető legjobb társaságban. Talán Jim is beszerezhetne egy ilyen holofedélzetet - pusztán természetesen tanulás, tapasztalatszerzés és felfedezés céljából. 

 - Csak bátran, doktor! Kóstolja meg! Van pezsgő is! - jutott eszébe. - Úgy tudom, az Önök bolygóján közkedvelt ital. Kér?

 - Egy feltétellel.

T’Ra keze megállt a levegőben. 

 - Ki vele! - szavai vak buzgóságról árulkodtak, míg élénk zöld szemei bátortalanságról. Leonard egyszerre érezte úgy, hogy még órákig elnézné ezt a kettősséget rajta és szabadítaná minél hamarabb fel a kétségeiből, végül egy mély sóhajt hallatva a második mellett döntött:

 - Hagyjuk a hivatalos megszólítást! - kezet nyújtva felé bemutatkozott, ügyelve arra, hogy a nevéhez ezúttal ne mondja hozzá, “az Enterprise csillaghajó egészségügyi főtisztje”. 

 - T’Ra - fogadta el a felajánlott jobbot a nő. Az elmúlt percben bentszorult levegőt megkönnyebbülten fújta ki. 

 - Tudom. Deanna elmondta. 

A vulkáni csilingelő kacajjal nevetett fel.

 - Az igazat megvallva, én is találkoztam Mr. Spockkal. 

A hír hallatán Leonardból is kitört a nevetés.

A következő órák lassú ismerkedéssel teltek az étkezőasztal felett. Leonard többek közt azt is megtudta, mi a leghatékonyabb módszer egy gorn lefegyverzéséhez. 

 - A harapásuk valóban nagyon fájdalmas - ismerte el. - Még a frissen világrajötteké is. Azok a kis gézengúzok nekem is hagytak pár maradandó emléket. 

 - Az enyém egy kifejlett példánytól származik - mutatta fel saját harci sérülése bizonyítékaként a csuklóját, amin - hála a doktor csodaszerének - már csak egy karcolás látszott. 

A beszélgetés fonala komolyabb témákra terelődött, ez tükröződött Leonard arcán is. 

 - A csempészbandába nehéz bekerülni. Értelemszerűen végtelenül gyanakvóak, különösen az újakkal. Mivel én, apám révén, félig ember vagyok, még nehezebb volt elfogadtatnom magam. Le kellett győznöm egy gornt, hogy bizonyítsam nekik, elég erős vagyok a csatlakozáshoz. - Kis szünetet tartott, majd nagyot sóhajtva folytatta: - Szerencsére nem szabták meg a helyszínt, így, miután ismertem az állomás gravi pajzsának frekvenciáit, alkalmaztam apám népének egy bölcs mondását. - Leonard érdeklődve húzta fel az egyik szemöldökét. - Többet ésszel, mint erővel. Az a szegény gorn nem bírt megmozdulni sem. A lelkiismeretemet bántja, hogy elvettem az életét. 

 - Nem volt más választása - sietett rögtön a védelmére a hajóorvos. Csak akkor tűnt fel neki, hogy ujjai egybefonódtak T’Ráéval, amikor a vulkáni köszönetképpen megsimogatta a kézfejét a hüvelykujjával. - Nagyon bátor volt, T’Ra!

Mélyen egymás szemeibe néztek és Leonard számára az idő is lényegtelen tényezőnek tűnt a pillanat varázsában. Úgy érezte, örökké tarthatna ez a néhány perc, valami hangos sistergés mégis belerondított az ábrándjába.

T’Ra úgy pattant fel a székből, mintha égne a ház. A rádióadó sugárzott!

 - Ez jazz! - kiáltotta döbbenten és némi csalódottsággal a hangjában a nő. Azt remélte, Pola válaszol az üzenetére. - Apával rengeteget hallgattunk gyerekkoromban. Az ő kedvence Louis Armstrong volt, az enyém Caro Emerald. 

 - Akkor ő… - mutatott bizonytalanul a készülékre a férfi.

 - Pontosan. Caro Emerald. 

Leonard önmagát is meglepve kérdezte meg:

 - Táncolna velem? - örökkévalóságnak tűnt az a néhány pillanat, ami eltelt T’Ra válasza előtt. 

 - Szívesen, doktor. - A neheztelő tekintetet látva korrigált a válaszán -... Leonard.

T’Rát váratlanul érte a férfi közelsége, legalábbis erről árulkodott McCoy számára a megfeszülő háta, a zöld pír az arcán és a rövid felnevetése is. Mielőtt azonban megbánta volna, hogy mindenféle felvezető nélkül a karjaiba rántotta, a nő már szorosan odasimult hozzá, nem hagyva, hogy akár egy másodpercre is eltávolodjon tőle. Nem mintha Leonard Horatio McCoy bárhol máshol szívesebben lett volna, mint ebben a holofedélzeti kunyhóban a félig vulkáni félig ember T’Rával. 

Ha bárki külső szemlélőként látta volna őket, pontosan tudta volna, mi következik. 

Leonard ajkai végigsimítottak T’Ra állkapocscsontján. Szerette volna örök időre megőrizni az illatát, és végülis nem sietett sehová. Az Enterprise még néhány napig az űrdokkban vesztegel, amíg a legénység kipiheni az elmúlt idő fáradalmait. Hát miért ne tehetne ő is így?

Bal kezét a nő derekáról az arcára siklatta, a jobbal továbbra is szorosan tartva közel magához. T’Ra válaszként két ujjával végigsimított a füle tövétől az álláig, amitől kellemes borzongás futott végig a doktor gerincén. Mielőtt még megbánta volna a mozdulatot, Leonard elkapta a csuklóját és lágyan belecsókolt, miközben az arcát tanulmányozta. Örömmel konstatálta a zöld árnyalat elmélyülését a tettére adott reakcióként. 

A nő számára egy örökkévalóságig tartott, mire Leonard ajkai az övéihez értek. Puhák voltak és kellemesen hűvösek saját hőmérsékletéhez képest. Csak akkor tudatosult benne, hogy visszatartja a lélegzetét, amikor a férfi hátrált egy lépést és a szemeiből akarta kiolvasni a gondolatait. Habár roppant nehezére esett, az egészségügyi főtiszt szilárdan igyekezett tartani magát ahhoz a babonás elképzeléséhez, hogy ne ő szólaljon meg először. Így számára kínzó lassúsággal telt el az az idő, amíg T’Ra áthidalta a köztük lévő távolságot. 

Olyan sokat olvasott már az emberek érzelmeiről, többet megtapasztalhatott, mint bármelyik “tisztavérű vulkáni”, Leonard csókjának hatására akkor sem tudott volna előre felkészülni, ha ezerszer annyi könyvön rágta volna végig magát. 

A rádióból Caro Emerald egy újabb dalba fogott bele, amiből mindketten csak foszlányokat fogtak fel. Mindenesetre a dal központi gondolatát - életében először - T’Ra tökéletesen magáénak tudhatta, hála az ereiben száguldó zöld vérének, a teste remegésének, az izgatónál izgatóbb gondolatainak, annak, hogy akármennyire közel volt hozzá, az mégsem volt kellően kielégítő a számára. 

 - Akarlak… - visszhangozta a dalszöveget jóval fátyolosabb hangon, mint amilyen könnyedén Caro szólt a rádióból. A gyerekként oly’ sokszor hallott sorok ezekben a percekben nyertek értelmet. 

A zene olyan hirtelen hallgatott el, ahogyan nemrég elkezdődött. A rádióból recsegőn, alig hallhatóan egy női hang hallatszott. T’Rát szólogatta. 

Leonard hátrált néhány lépést. Kipirult az arca, a szemeiben még ott csillogott a vágy a folytatás után. Remegő kezeit a kandallópárkányon pihentetve igyekezett összeszedni a gondolatait. Ami T’Rát illeti, ő minden igyekezetével azon volt, hogy nyugalmat erőltessen magára. Nem akarta, hogy a hangja eláruljon bármit is az imént történtekről és azoknak a rá gyakorolt hatásáról, azonban, amikor megszólalt, éppolyan fátyolosnak, erőtlennek tűnt, mint ahogyan érezte magát. 

 - Pola?

 - Magyarázatot kérek. Most! - A zakatoló szívű pár gyanakodva összenézett. Lehetséges, hogy a nő főnöke látja őket?

 - Összetűzésbe keveredtem velük. Már biztonságban vagyok, de nem egyedül - kezdte T’Ra. 

 - Megmondtam, hogy maradj a hatos szinten! - Ha ez a párbeszéd földiek közt zajlana, a munkáltató ezen a ponton már biztosan kiabált volna. Pola azonban nem. Ő vulkáni révén nem hódolt afféle emberi szeszélyeknek, mint az érzelmei kimutatása. Szavai mindkettejükből megkönnyebbült sóhajt csalt elő. - A parancs be nem tartása rendkívül illogikus, figyelembe véve, hogy honnan hívtál. 

Leonard az “illogikus” szóra elfojtott egy fájdalmas grimaszt. 

 - Micsoda érzéketlen zöldvérű kobold! - motyogta maga elé. T’Ra, ha hallotta is a megjegyzést, nem reagált rá. 

 - Megvan a bizonyíték. Átküldtem mindent a belső szerverre, amit megtudtam róluk. Tudom, hol és mikor szerzik meg a következő szállítmányt - kis szünetet tartott - “C” dokkolóállás - felnézett a falon függő régi földi kakukkos órára, gyors fejben számolás - egy nap, tíz óra, húsz perc múlva. Végre rács mögé juttathatjuk őket. 

Pola hangja néhány perces szünet után hallatszott ismét, mintha meglepte volna T’Ra kijelentése. 

 - Szép munka, T’Ra. Innen átvesszük. Amíg újra nem jelentkezem, maradj a holofedélzeten! Pola kilép. 

A sistergés a rádióból megszűnt. A nő láthatóan megkönnyebbült, amiért sikerült továbbadnia a megszerzett információt. 

Leonard a kandallótól visszasétált a rádióhoz és leült mellé a szőnyegre. Elhatározása, miszerint nem közeledik hozzá, amíg T’Ra nem teszi meg az első lépést, kudarcba fulladt, amint belenézett a szemeibe. Ujjai automatikusan kulcsolódtak össze T’Ráéival. Olyan természetes mozdulat volt ez köztük, mintha világ életükben ezt tették volna. 

T’Ra a másik kezében egy ezüst kulcsot forgatott elmélyülten és olyan ügyesen, ahogy a régi mozifilmek kalózai az aranyérméket. 

 - Az mi? - tört utat a gondolatai közt Leonard kérdése. 

 - Ez, drága doktorom, annak a csomagmegőrzőnek a kulcsa, ahol a csempészáru gazdát cserél. 

A férfi figyelmét nem kerülték el a becéző szavai, sem pedig a halvány pír, ami az erre adott mosolyára érkezett válaszként. Összehasonlíthatatlanul jobban tetszett neki ez a visszafogott kedveskedés, mint amit sok éve egy másik nőtől hallott. 

 - Leo! - mintha még most is hallaná azt a kezdetekben édes, az idő előrehaladtával inkább negédes, majd kifejezetten bosszantó, lelkében indulatokat ébresztő becézést. Szinte…

De akkor mitől változott meg T’Ra mimikája? Miért néz el a válla mellett és miért vált az arca egyszeriben falfehérré?

Rosszat sejtve fordult hátra, a konyha irányába. Felhúzott szemöldökkel és haragos tekintettel tudatosult benne: a múltja árnya valóban visszatért kísérteni. Felkelt és tett egy bizonytalan lépést felé. 

 - Jocelyn? A szentségit! Hogy kerülsz ide? - dühösen nézett volt feleségére, majd tanácstalanul  pislogott T’Rára, de a vulkáni éppúgy le volt döbbenve, mint ő. 

 - Ez aztán a szívélyes viszontlátás! - hüledezett a hivatlan látogató. - Te is hiányoztál, drágám. Be sem mutatsz a hegyesfülű “barátodnak”?

 - Takarodj innen, Jocelyn! - intett ingerülten a kezével a konyha felé és az esetek többségében szelid, mogyoróbarna szemei most szikrákat szórtak. 

Az asszony viszont - mint aki meg sem hallotta a kifakadását, közelebb lépett hozzá. Tűsarkú cipője ritmusosan kopogott a fapadlón. A feszültség tapintható volt a levegőben. T’Ra előtt kétféle választási lehetőség állt: vagy kedvesen bemutatkozik vagy egyszerűen odaáll Leonard mellé, megfogja a kezét, biztosítva a támogatásáról, mialatt arckifejezésével igyekszik a leginkább vulkáni lenni. 

A második mellett döntött. Amint megérezte Leonard ujjainak érintését, már pontosan tudta, mi volna az arany középút az emberi udvariasság és a vulkáni hűvös logika között. 

 - A nevem T’Ra. Ez az én kunyhóm, a doktor pedig a vendégem. Mivel nyilvánvalóan nem látja szívesen itt Önt, arra kell kérnem, hogy távozzon! - miközben beszélt, végig az asszonyra összpontosított, így elkerülte a figyelmét az orvosi főtiszt tekintetén átsuhanó büszkeség és meglepettség egyvelege. 

Jocelyn dacosan felszegte az állát. 

 - Akkor miért hívtál ide, ha most elküldesz? - vonásai ellágyultak. 

 - Többé már nem dőlök be a trükkjeidnek. Túltettem magam rajtad. Miért akarnám akkor, hogy csak úgy megjelenj?

Jocelyn könnyedén vállat vont. 

 - Azt csak te tudhatod, Leo! Most megyek. Minden jót, T’Ra. Ég veled, drágám! Hívj, amikor kellenék! - kacsintott Leonardra, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna. 

Egyedül a szívükben feltámadt kérdések és kétségek bizonyították az elmúlt percek megtörténtét. Lassan elengedték egymás kezét. T’Ra mélyet sóhajtott. Leonard két ujja közé csípte az orrnyergét. 

 - Kell egy ital - motyogta inkább magának, mint a nőnek és már el is indult a konyha felé. Jól esne most egy pohár whiskey! Megtorpant az étkezőasztal előtt. A korábbi pezsgőspoharak helyett most egy lapos, kerek pohár várta, hogy az orvos a tartalmát megízlelje. Elégedett hümmögés szakadt fel a torkából, miközben lehuppant a székre. 

Valóban ő idézte volna meg az exnejét? Csupán azzal, hogy alig egy pillanatra eszébe jutott a becézés, amit sem akkor, sem pedig azóta nem érzett magáénak? Elvégre az itala is éppen ezzel a módszerrel termett az asztalon. A semmiből materializálódás már önmagában kiborította, Jocelyn megjelenésével az érzései kontrollja is kezdett kicsúszni az irányítása alól. A szerelme már elmúlt iránta, a megcsalt férj sértettsége is enyhült már némileg, legalábbis mindezidáig így hitte. Gyűlölte a nőt, amiért ezt tette vele, de gyűlölte önmagát is, amiért a sértettsége foltként ott éktelenkedett a büszkeségén. Újra a szájához emelte a poharat, ezúttal egy kortyot sem hagyva az alján. 

 - Tudok segíteni valamiben? - T’Ra halk kérdésétől, szelid, szeretetteljes tekintetétől elszorult a szíve. 

 - Sajnálom! - bukott ki belőle. Talán mondta volna még tovább is, ha a nő váratlan csókja bele nem fojtotta volna a szót. Két kézzel kapott utána, akár egy fuldokló markol a mentőcsónakba. 

 - Nem a Te hibád! Nem tudhattad! - csendes kijelentése ott visszhangzott Leonard füleiben, miközben az arcát simogatta. - Ez a holofedélzet modernebb, mint bármelyik korábbi. A Csillagflotta kísérleti szándékkal építtette. Eredetileg a vulkániak kolinahr szertartására használták. Kontroll alatt kellett tartaniuk az elméjüket, különben elbuktak a teszten. - Hátrált néhány lépést. 

 - Szóval… akkor én most… elbuktam? - kérdezte óvatosan Leonard. 

 - Nem! Dehogy! - vágta rá azonnal és határozottan. - Te nem tettél semmi rosszat! - mélyedt el a barna szemekben. Késztetést érzett rá, hogy újra megérintse az arcát, ám ezúttal sikeresen ellenállt a vágyának. - Te nem vagy vulkáni. A holoprogram rendkívül fejlett, az emberek fejében is képes olvasni, de az ott találtakat csak kivetülésként hozza létre és a hatása is csak ideiglenes.  

Odakint váratlanul megdörrent az ég. 

T’Ra a mosogató melletti konyhapultnál állt. Tekintetük egybeolvadt, miközben az ég újra megdörrent és egy villám cikázott át az esőerdő lombjai között. A nő érezte, ahogy lángba borult az arca a pillantásától, ezért egy mély sóhajt követően megszakította a szemkontaktust és az esőcseppek versenyét kezdte tanulmányozni az ablakon. Leonard akarata ellenére megijesztette, amikor mögé lépett, a vállára tette a kezét és óvatos mozdulattal maga felé fordította. Mivel T’Ra továbbra sem merte felvenni vele újra a szemkontaktust, mutatóujjával finoman az álla alá nyúlt. 

 - Nézz a szemembe, T’Ra! Kérlek, figyelj rám! - a mély sóhajából, a megformált szavaiból egy őszinte vallomás kerekedett ki. - Amikor megismertem Jocelynt, fiatalok voltunk. Azonnal beleszerettem. Feleségül kértem és ő hozzám jött - nyelt egyet. - Van egy lányunk, Joanna. - Az arca alig észrevehető ideig felragyogott, a szemeiben a büszkeség fénye csillogott. A folytatás azonban lelombozta a mimikáját és a hangját egyaránt. - Az orvosin az élet kemény volt és talán igaza volt, túlságosan elhanyagoltam őt. 

 - Mi történt? - kérdezte halkan T’Ra. 

 - Rajtakaptam őt egy másik férfival. Az exével, egész pontosan. - Most a vulkánin volt a sor, hogy hasonló módszerrel késztesse Leonardot a szemkontaktusra. Miután ez megtörtént, összetéve mutató-és középső ujját gyengéden végigsimított a doktor arcán az álláig. 

 - Szóval elváltatok - vette fel a beszélgetés fonalát. A hajóorvos röviden bólintott. - És Joanna?

 - Jelenleg egy föderációs kolónián tanul. A bíróság az anyjának ítélte őt, csakúgy, mint minden mást. A válás után jelentkeztem a Csillagflotta Akadémiára. Az űr veszélyes kórság, de mi mást tehettem volna? Az exnejemé lett az egész bolygó! Nekem csak az űr maradt. Meg a csontjaim. 

Hirtelen eszébe jutott Jim Kirk és az első találkozásuk. Bár semmi tudatosság nem volt a szavaiban, mégis meglehetősen hasonlóan fogalmazott akkor is. 

 - És a tehetséged - tette hozzá T’Ra. - Az a tudás, amit megszereztél, minden, amit volt lehetőséged megtapasztalni, mind-mind olyan dolgok, amiket már senki nem vehet el tőled, doktor Leonard McCoy.

Szavai és tekintete egyaránt beszédesek voltak, a mosolya viszont még ennél is többet sugallt felé: Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem! Büszkeséggel tölt el, hogy ismerhetlek.

 - Hogy lehetsz ennyire…- a megfelelő szót kereste. 

 -... optimista? - mosolygott vissza rá T’Ra. - A legvalószínűbb válasz az, hogy az apámtól örököltem. Gyerekkorom óta azt hallom tőle, velünk van az írek szerencséje. Nemrég tudtam meg, az ő apja is mindig ezt mantrázta neki. - Kissé elkomorult az arca. - De egy dolog biztos: a végtelen változatosság elfogadásába sokaknál nem fér bele a lángvörös haj és a félig emberi DNS. Ez nem szerencse, ez…

 - ... adomány - vágott közbe ezúttal Leonard. Összemosolyogtak. 

 - Az anyám minden nap emlékeztet rá, hogy két világ gyermeke vagyok. Valójában nem ismerek más hazát, csak ezt. A szüleimre mindig számíthatok. Most nekik van szükségük rám. Nem akarom őket cserben hagyni. 

 - Nem is fogod! El fogják kapni a csempészeket. És akkor újra biztonságban lesztek. - Saját magát lepte meg vele leginkább, mennyire természetesen ejtette ki a biztató szavakat. Ha Spock most hallotta volna, bizonyára felemelte volna egyik szemöldökét csodálkozásában, lenyűgözőnek definiálva a viselkedését. Nem is olyan nehéz dolog a reményteli derűlátás. 

A rádió ismét sisteregni kezdett, ezúttal olyan hangosan, hogy a konyhából is hallani lehetett. Mire odaértek a kommunikációs eszközhöz, már csak akadozva hallották Pola szavait, mielőtt a statikus zörej végleg átvette volna az uralmat felette, majd újra kísérteties csend telepedett a kunyhóra. 

 - Ugye, ez azt jelenti, hogy elkapták őket? 

 - Remélem - jött a bizakodó válasz meglehetősen bizonytalanul. - Menjünk haza! Komputer…

 - Várj! - Leonard annyira meglepte, hogy elhallgatott. - Mi van, ha mégsem? Nem kockáztathatod meg, hogy odakint várjanak rád!

 - Mit javasolsz?

 - Próbáljuk meg újra elérni a felettesedet! Egy kis óvatosság még nem ártott senkinek. Fel tudjuk erősíteni valamivel a jelet?

 - Talán - merengett el T’Ra. - De időbe fog telni. 

 - Nem számít - vágta rá olyan könnyed stílusban, ahogyan csak bírta. 

 - És segítened kell.

Leonard elfojtott egy “orvos vagyok, nem gépész” kifakadást és amilyen elszántan csak telt tőle, megkérdezte: 

 - Mit kell tennem? 

A következő órák csendjét csak néha törte meg T’Ra hangja. Már rájuk esteledett, mire a jelerősítő elkészült. 

 - Lássuk, működik-e! - Leonard lélegzetét visszatartva figyelt. T’Ra gyakorlott mozdulatokkal kötötte össze az erősítőt és a rádiót. A statikus zörej visszatért s talán csak az érzékei játszottak vele, de Leonard hangosabban hallotta, mint korábban. Mielőtt azonban a zörejen át bárki megszólalhatott volna, a szerkezet egy durranó hangot hallatott. Sűrű, szürke füst jelent meg körülötte, ami csípte a férfi szemeit és erős köhögésre ingerelte. 

 - A szentségit! - kalimpált az arca előtt. A füstöt eloszlatva igyekezett közel kerülni a szerkezethez és megszakítani az összeköttetést, mielőtt még nagyobb baj történik. - T’Ra! - kiáltott fel, amikor észrevette az eszméletlen nőt a padlón. 

Amilyen gyorsan csak bírta, a karjaiba kapta és a lehető legóvatosabban a kanapéra fektette. Orvosi trikordere és szakértelme ezúttal is jó szolgálatot tettek. A vulkáni géneknek hála nem esett baja, csupán elájult. A füst szerencsére már teljesen eloszlott, de a biztonság kedvéért kinyitotta a bejárati ajtó melletti ablakot. Kellemes esőillat tódult be a kunyhóba, McCoy mélyeket szippantott belőle. Ezután visszatért a kanapéhoz és türelmesen várt. 

Korábban már szemtanúja volt a vulkáni szervezet akár varázslatnak is beillő öngyógyításának, ezért igyekezett nem siettetni az ébredését. Leült a kanapé mellé és az utolsó emléke az elalvása előtt az volt, hogy halkan jó éjszakát kívánt T’Rának. 

vége a harmadik résznek