Mesék, nem csak gyerekeknek & Sorozat-átiratok, nem csak rajongóknak

Kamilla hercegnő & az Ezüst Tükör

2016/12/28. - írta: SunnyDonnelly

~ Tél Csodája ~

Kíra már alig várta a karácsonyi szünetet, amit ismételten Icánál töltött Veszprémben, vagy, ahogy ő mondta, a Csodák városában.

Három hónap telt el, mégis egy örökkévalóságnak tűnt a kislány számára. Elevenen élt benne Kamilla hercegnő és az Ezüst Tükör emléke. Megígértette Ica nénivel, mikor ismét találkoznak, elmeséli, miképp fonódott össze a sorsa a tündérek hercegkisasszonyáéval.

Elérkezett az idő.

A város nyüzsgőbb volt, mint amire Kíra nyárról emlékezett: az ünnepi fények megvilágították az útjukat, végig a Kossuth utcán. Narancs, fahéj és sült gesztenye csalogató illata keveredett a hideg, téli légben az örökzöld fenyőével, ami előtt megálltak egy rövidke ideig.

   - Gyönyörű, nemde? – hallotta meg egy nagybajuszos, gömbölyded bácsika hangját Kíra.

   - Elképesztően csodaszép – ámuldozott. – De mik azok a furcsa díszek az ágain?

   - Tudod, kislány – kezdte a bácsi -, ez nem akármilyen fa. Ez egy varázsfenyő. Hiszel a varázslatban? – Kíra és Ica egymásra mosolyogtak, mielőtt a gyermek felelt volna a kérdésre. Természetesen igennel. – Jól is teszed – vágta rá az öreg. – Ez a fa ugyanis képes valóra váltani a leghőbb vágyadat. A díszek, amiket látsz rajta, hálaajándékok, mindazoktól, akiknek a kívánságát már teljesítette. – Maga elé mutatott a szegényes kis pultra, ahol hasonlóan furcsa, jobbára fából tákolt karácsonyfadíszek sorakoztak.

 Mesélésbe kezdett, melyik tárgy miféle kérésre való. – Ha ebből aggatsz a fára, akkor…- Kíra tekintete találkozott Icáéval, mikor az öregúr az elveszett érzés újra megtalálása céljából készült díszekről mesélt.

   - Kettőt kérünk – jelentette ki Ica, és a következő pillanatban már újabb díszekkel bővült a varázserejű karácsonyfa.

 Hazafelére még vettek maguknak egy-egy adag sült gesztenyét, habár Icának az volt a meggyőződése, mindez inkább szolgálta Kíra gondolataiba mélyedését, mintsem csillapíthatatlan éhségérzetét a gesztenye iránt.

 Csak akkor került szóba a kívánságfa, mikor már lefekvéshez készülődtek.

   - Az előző években nem volt ilyesmi – emlékezett vissza Ica.

 A múlt felemlegetésétől Kíra kapva kapott az alkalmon és felhozta azt a témát, amire már három hosszú hónapja várta a választ:

   - Mesélj Kamilláról! 

 A Tündérhercegnő említésére, valamint a régi idők emlékeire, a nagynéni arca mosolyra húzódott. Leült az ágy szélére, s miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtek, kezdetét vette a mesélés… Ica néni szavaira megelevenedett Kíra képzeletében Tündérország varázslatos palotája, hófödte kertjében a sétáló királyi családdal…

 

   - Anya! Apa! Tudom már, mi lesz a karácsonyi kívánságom – vágott bele mondandójába a hercegnő.

   - Ez nagyszerű! – majd a királyné arcán a mosolyt felváltotta az aggodalom. – Várj, ugye nem megint egy törhetetlen jégszán? A tavalyi is elég csúnyán végezte – utalt leánya fékevesztett száguldozására a téli hófelhőkön.

 A király őfelsége csak nevetett.

   - Ugyan, drágám! A mi kis angyalkánk bizonyára már tanult az esetből – karolta át feleségét.

   - Így van. Tanultam – fojtotta el bosszúságát Kamilla, amiért ismét „kis angyalkának” lett titulálva. Habár hosszú szőkés hajkoronájával, szelíd gesztenye-szemeivel és azzal az elbűvölő mosolyával, mivel ezekben a percekben is édes-szüleit tüntette ki; valóban egy édes kis angyalnak tűnt. Az igazság azonban az volt, hogy Kamilla a maga hercegnői mivoltával együtt édesapja szabadságvágyát és kíváncsiságát is örökölte.

   - Amit idén szeretnék, az teljesen más, mint amiket eddig kértem – állt felséges szülei elé. Érezte, remeg a félelemtől, ahogy apjáról anyjára emelte pillantását. A király egykoron hollófekete haja a királyné vörös hajkoronájához hasonlatosan hófehér színre váltott, idomulva az évszak sajátosságához. A kis hercegnő most még óriásibbnak látta őket, mint eddig valaha.

   - Elárulod, vagy azt várod, hogy magunktól jöjjünk rá? – fonta szavakba mindkettejük gondolatát a király.

   - Jól van, jól van, elmondom – nyugtatgatta szüleit – vagy inkább saját magát- a hercegnő. – Idén karácsonyra a kívánságom: szeretném látni, hogyan ünneplik a karácsonyt…

   - De hiszen ezt már tudod. – ámult a királyné, majd kecses karmozdulatok kíséretében részletezte a tündérek palotájában lévő szokásokat a szeretet ünnepére vonatkozón.

   - … Odalenn. – fejezte be a mondatot Kamilla, miközben úgy érezte, ezer éves súlyt dob le végre apró vállairól. – Szeretném látni, hogyan ünneplik a karácsonyt, odalenn. 

 A Tündérkirályné orcája, amennyiben ez lehetséges, még sápadtabb lett. A királyra támaszkodott, aki a család, és az egész tündérnép fejeként elegendő erővel és tartással rendelkezett, hogy elrejtse zaklatott érzelmeit a leányuk elől.

 

   - És megengedték neki? – vágott közbe Kíra, kíváncsian sürgetve a mese fonalát.

   - Nehéz szívvel. Tudod, a Tündérkirályné így is rettenetesen aggódott érte.

   - Mint nálunk. Anya folyton aggódik… apa valamelyest engedékenyebb – merengett el Kíra.

   - Pontosan – helyeselt Ica néni. – Tudod, a trón egyetlen örököseként kijártak neki bizonyos előjogok.

   - Mint egy törhetetlen jégszán? – mosolyodott el Kíra. Ica bólintott. – Előtte nem is jártak tündérek közöttünk? Kamilla volt az első?

   - Nem egészen. De ez egy másik történet. Ami most számunkra a fő, hogy a Tündéri Királyi Pár nehezen ugyan, de útjára engedte egyetlen csemetéjét.

   - És akkor találkoztatok vele! – és ezzel elérkeztek a történet azon részéhez, ami a leginkább foglalkoztatta Kírát.

   - Így igaz. Tudod, azokban a napokban nagyon szomorúak voltunk, Rita barátnőm és én. Az előző években, legkésőbb december közepére mindig leesett az első hó. Perkátán, a faluban, ahol édesapád és én felnőttünk, volt egy nagy tó, amit karácsony idejére mindig vastag jégtakaró borított, mióta csak az eszünket tudtuk. Rengeteget jégkorcsolyáztunk ott, vagy a közeli dombokon szánkóztunk. Hóembereket építettünk, egész hóember-családot, tulajdonképpen. –mosolyodott el az emlék említésére. De abban az évben hiába vártuk a havazást. Az idő csak telt és múlt, hamarosan elérkezett a téli szünet, és mi egyre kedvetlenebbek lettünk. A téli szünetünk első napjaiban társasjátékokkal próbáltuk elütni az időt, de nem tudta sokáig lekötni a figyelmünket. Így jobbára a faluban, vagy a közeli mezőn sétálgattunk…

   - Ott találkoztatok Vele? – csillantak fel Kíra szemei.

   - Ott láttuk először Őt – pontosított Ica. Felsóhajtott, ahogy felidézte az emlékeket.

 

   Először csak egy apró fénycsóvát érzékeltünk, amint elcikázott előttünk. És bár mindketten láttuk, nem mertük szóba hozni. Azon az estén Rita nálunk aludt, és természetesen mi sem tudtunk azonnal elaludni, ha egyedül voltunk, akkor sem, de ha együtt voltunk, akkor már nem is nagyon szerettünk volna. Sokáig beszélgettünk, és mialatt kínosan ügyeltem arra, hogy valamiképpen kitöröljem azt a furcsa felvillanó fényt az emlékezetemből, ami újra és újra utat tört magának a napi események között; Rita barátnőm nekem szegezte a kérdést:

   - Szerinted mi volt az a villanás ma a mezőn?

   - Fogalmam sincs – tényleg nem volt. – Szerinted?

   - Szerintem egy varázslatos csodatevő angyal volt, aki meghozza közénk a fehér karácsonyt. – Rita barátnőm volt a legálmodozóbb lány, akit valaha ismertem. Természetesen nem hittem abban, hogy egy csodatevő angyal visszahozhatja közénk a fehér karácsonyt. Túlságosan el voltam keseredve.

 

   - Másnap reggel Rita hangjára keltem. Beszélgetett valakivel. Először azt hittem, a szüleit hívta fel telefonon, de mikor kinyitottam a szemem, megpillantottam Őt.

   - Kamillát?

   - Igen. Még apróbb, még törékenyebb volt, mint mikor nyáron felkeresett téged. A meglepetéstől szólni sem tudtam hosszú percekig, így Rita mesélte el helyettem is, mennyire rossz nekünk, hogy, bár a téli szünet már javában tombolt, nem tudtunk korcsolyázni a tó jegén. Nem szánkózhatunk a domboldalon, nem építhetjük meg a családjainkat hóból… Rita teljesen megnyílt Kamilla előtt, és egy idő után én is kezdtem felfogni és elfogadni azt, amit látok: egy aprócska lényt csillámporral körülölelve, fehér szárnyacskákkal.

   - Majd én segítek nektek – lelkesen ajánlkozott, azonban bennem még mindig maradt egy szemernyi kétely. – Apa és anya biztosan tudják a módját, hogyan csalogassuk a falu fölé a hófelhőket. Ó, ha tudnátok, milyen elképesztő érzés szánkózni rajtuk!

   - Úgy érted, hogy a Tündérkirály és a Tündérkirályné? – Rita egyik ámulatból a másikba esett, s mint aki ébren álmodna, szívta magába Kamilla minden szavát.

   - Hát persze! – vágta rá, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Voltaképpen, számára valójában az is volt. - Ők mindent tudnak az időjárásról. Tulajdonképpen Ők maguk az időjárás: a hangulatuk odafenn határozza meg, mi történik idelenn. 

 Mivel én a beszélgetés legelejéről lemaradtam, csak ezt követően raktam össze a tudás-kirakós darabjait: Kamilla szülei a Tündéri Királyi Pár, tehát Ő maga a Hercegnő!

   - Amennyiben sikerrel járok, és miért ne járnék, legkésőbb két nap múlva szánkózhattok a domboldalon, és elkezdhetitek megépíteni a családotokat hóból – azzal előhalászott a nyakából egy apró, aranyszínű sípot, és miután elköszönt tőlünk, erőteljesen belefújt. Nem hallottunk semmit, de arra lettünk figyelmesek, lassacskán elhalványul előttünk az alakja…

 

   - És utána mi történt?

   - Néhány percig döbbenten álltunk az események előtt, és még soha életünkben nem vártuk úgy az idő múlását, mint akkor. Harmadnapra olyan izgatottak lettünk, hogy alig bírtunk elaludni, aminek meg is lett a következménye. Mire felébredtünk, már elmúlt tíz óra. Azonnal az ablakhoz rohantunk, és úgy téptük fel a sötétítő függönyt, hogy majd’ elszakadt. Mindent hó borított. Amerre csak a szem ellátott, a falu még soha nem látott ilyen csodát! Egy éjszaka alatt annyi esett, mint előző évben egy hét alatt. A tó jege biztonságosra fagyott, délután már ki is mehettünk korcsolyázni. Az volt életünk legboldogabb decembere.

   - A nagyi ezt sohasem mondta!

   - Van, amiről a nagyi sem tud. Ugyanis tökéletesen tisztában voltunk vele mindketten, a hercegnő létét nem árulhatjuk el a szüleinknek sem. Még édesapád sem szerzett tudomást róla soha. Nem hittek volna nekünk, így kimondatlanul a hármunk titka maradt ez a barátság. Habár többé nem fedte fel magát előttünk, néha, a kövér hófelhőket bámulva, szinte láttuk, ahogy elsuhan felettünk egy újabb szánon, hogy elvigye a Hó és a Tél Csodáját az ország különböző pontjaira. Attól az évtől kezdve a téli iskolai szünet beálltával megérkezett a várva várt havazás is, és mi minden egyes napon hálásak voltunk Tündér Kamilla hercegnőnek.

 

Epilógus

 

   - Mi tartozunk hálával nektek – hallatszott valahonnan az ágy mellől egy mindezidáig ismeretlen hang. Azonban, miután megmutatkozott, nem volt szükség több szavára, Kíra és Ica számára az aranykorona elegendő árulkodó jel volt.

   - De most újra a segítségedre van szüksége a Tündérnépnek – jelent meg férje oldalán a királyné is. Arcán leplezetlen aggodalom.

   - Szerezd vissza az Ezüst Tükröt! Nélküle egész Tündérország elpusztul. Ha hagyjuk az ellenségeink kezére jutni, a Föld tündéreinek léte megpecsételődik.

   - És Kamilla? – nézett körül a szobában Kíra, mintha nem is hallotta volna meg a király szavait. – Miért nem Ő jött el hozzánk? És honnan tudjam, hogy ti tényleg a szülei vagytok? – az aprócska alakok meghökkentek. Erre a kérdésre nem számítottak. Úgy számították, hogy a „Tündérfölde veszélyben van” mondat elegendő lesz arra, hogy magukkal vigyék Kírát.

 Remélték, további tettekre nem lesz szükség, mégsem így történt. Egymásra pillantottak, majd közelebb repültek s egyenesen Kíra takaróján landoltak. Bizalmasan körbepillantottak, mintha félnének, hogy valaki kihallgatja a beszélgetésüket.

 A Tündérkirályné előrenyújtotta a kezét, s mikor Kíra és Ica fölé hajoltak, egy aprócska falevelet láttak benne.

   - Vedd el! – szólt halkan a királyné. – Ez majd mindent megmagyaráz. 

S habár a kislánynak fogalma sem volt róla, miképp magyarázhatja meg egy egyszerű falevél a Tündérhercegnő távollétét, úgy tett, ahogyan a felséges asszony mondta. Abban a pillanatban, hogy ujjai a falevélhez értek, szikrák pattantak ki belőle, és mire egyet pislogott, a falevél eltűnt. Helyette egy díszes pecséttel ellátott pergamen hevert a kezében, rajta kerek, gyöngybetűkkel néhány sor.

Kíra átfutotta a sorokat, s amikor újra a Tündéri Királyi Párra nézett, szeméből eltűnt mindennemű kétség.

   - Szerezzük vissza az Ezüst Tükröt! – elszántsága és hirtelen pálfordulása nénikéjének a torkára fagyasztotta a szót.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sunny-donnelly.blog.hu/api/trackback/id/tr9912078931

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása