Mesék, nem csak gyerekeknek & Sorozat-átiratok, nem csak rajongóknak

BBC Atlantis 'fanfiction'

2015/06/02. - írta: SunnyDonnelly

FÚRIÁK DÜHE

6

 

   A kislány percekig hallgatott a hír hallatán, így a felnőttek nem sejthették, mi zajlik le a fejében. Mégis hogy reagálhatna egy ilyen hírre?  

   - Szóval akkor szedjem össze a holmim, csak mert a Főisten, akitől állítólag származom, ezt óhajtja?

   - Nem. Ahová a Kisasszony indul, ott nem lesz szüksége az evilági dolgokra. Milo elkísérheti egy darabon, de aztán őt is maga mögött kell hagynia. Ahogy mindenki mást. – Theano nem volt benne biztos, hogy jól érzi-e, de a lelke mélyén egy halvány gondolat azt súgta neki, az „urak” most Pötyire utalnak. Sosem lenne képes búcsút mondani a legeslegjobb barátjának! Soha!

   - Írjon neki egy levelet! – szólalt meg újra az egyik „úr”, mintha csak valóban Theano gondolataiba látna.

   - Meddig leszek távol Samostól? – kérdezte. Úgy tűnt, már kezdett beletörődni a sorsába.

   - Erre a kérdésre csak Poseidón tudja a választ. – adott kitérő feleletet az egyik ismeretlen. Theano néhány percig ismételten átgondolta a helyzetét. Nem mehet el búcsúszó nélkül, viszont úgy kell mindezt megtennie, hogy az egyezség Milo és a Főisten között továbbra is titok maradjon. Szóval nem árulhatja el, miért, csak azt, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó találkozásuk.

Nem, ezt képtelen megtenni! Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy mindezt személyesen tegye meg. A levelet viszont túlságosan gyáva és egyszerű – a körülményekhez képest egyszerű – megoldásnak tartotta.

 Az egyik „úr” a semmiből varázsolt elő egy galambot, aminek vakítóan kék szemei voltak, mellkasán pedig ott díszelgett Poseidón Főisten jelképe, mellyel a későbbiekben Theano majd többször is találkozni fog, az ismeretlenek elmondása alapján.

   - Ő Shila. A leggyorsabb postagalamb a világon. Ő majd elviszi a leveled a barátodnak. – Theano megbabonázottan bámulta a kecses madarat, majd mikor az átlépett a kislány kezére, visszavonult a szobájába, ezúttal azért, hogy levelet írjon. Pythagorasnak.

   - És ha újra megszökik? – aggodalmaskodott Milo, szinte csak suttogva a szavakat.

   - Az nem fog újra előfordulni. Habár nem tudja, de Shila nem csak a leggyorsabb, hanem a legintelligensebb példánya is a fajtájának. Amennyiben hasonló járna a Kisasszony fejében, Shila azonnal jelez nekünk. És, annak ellenére, hogy a Kisasszony Poseidón Főisten egyetlen gyermeke, a természetfeletti képességei még korántsem fejlettek. 

 

 

   Azzal miért nem törődik senki, hogy én mit akarok? – zakatolt a fejében a gondolat, mikor két mennydörgés között meghallotta Pötyi hangját, amint őt szólítja. Először azt hitte, álmodik, a másodperc törtrészében el is feledkezett az elmúlt órák felkavaró eseményeiről, Milo-ra pillantott, vajon ő is hallja-e a kisfiú hangját, de a férfi arca nem rezzent.

 Már – már meggyőzte magát, tévedett, mikor újra hallotta, ezúttal tisztábban. Nem tudta tovább áltatni magát, hogy csak a képzelete űz vele furcsa játékot.

   - Állítsa meg a kocsit! – ütötte öklével a hintó tetejét.

   - Mi a baj? – néztek rá a felnőttek, majd végre Milo is meghallotta Pythagoras hangját. Egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy visszatartsa Theano-t attól, amit elkövetni készült, de a kislány könnyedén elaltatta az aggodalmát:

   - Ígéretet tettem, és betartom. Elmegyek Poseidónhoz. De senki sem tilthatja meg, hogy még egyszer, talán utoljára beszélhessek Pötyivel.

   - Ne feledje, Kisasszony. Nem árulhatja el, hová megy, s miért – ez némileg meg fogja nehezíteni az elválást annak a leánykának, aki eddig mindenben teljesen őszinte volt a legjobb, az egyetlen barátjával. Ennek ellenére bólintott az „úr” szavaira, jelezvén, ha elfogadni nem is fogja, de megértette és betartja az eskü rá eső részét.

 

   És be is tartotta, egészen addig a hideg, sivatagi éjszakáig, mikor mindent elmondott Pythagoras-nak. Mindent, amit egykor nem tehetett meg. Nem csupán az eskü miatt. Leginkább az tartotta vissza, hogy Pötyi majd gyengének, gyávának titulálja, amiért nem küzd a saját vágyaiért. Jobban belegondolva, most is ettől rettegett leginkább.

 A „háromszöges srác” többnyire rezzenéstelen arccal hallgatta a beszámolóját. A mesélés közben Theano megértette, mi volt olyan nehéz abban annak idején Milo-nak, hogy kimondja az igazság legnehezebb mondatát: Theano Poseidón Főisten egyetlen gyermeke. És mint olyan, kötelességei vannak, és az életébe nem fér bele egyetlen halandó ember iránti vonzalom sem. Mégis úgy érezte, ha élete első percétől fogva tisztában lett volna a valódi származásával, akkor sem lett volna képes ellenállni ennek a nagy tudású – most már – fiatalembernek.

Nehezen bár, de elfojtotta magában azt a vágyat, hogy megsimogassa az egykoron szeplős arcot, amiről anno a becenevét kapta. Nem tudhatta, mi járhat most a fejében, azonban érezte, ez a bizonytalanság hamarosan felőrli az idegeit.

Lépteket zaja törte meg a feszült csendet köztük. Arcas volt az.

   - Testvér! Beszélhetnénk? – bűnbánón lógatta az orrát, alig mert Pythagoras szemeibe nézni a történtek után.

   - Sajnálom, Pötyi – motyogta olyan halkan Theano, hogy azt csak a bocsánatkérés címzettje hallhatta. Arcas nem értette, mi ütött a gyerekkori cimborákba, csak remélni tudta, hamar elsimítják az esetleges nézeteltéréseket maguk között. Bár sosem mondta ki, mindig is vágyott egy olyan őszinte és igaz barátra, mint amilyen Theano volt Pythagorasnak.

A „háromszöges srác” csak nézett maga elé, és alig láthatóan bólintott. Mivel Theano a bocsánatkérést követően magukra hagyta a testvéreket, Arcas joggal gondolhatta, a bólintás az ő kérdésére adott válasz volt.

 Poseidón leánya, miután magára hagyta őket, félúton köztük és Jasonék között megtorpant. Reszketett az elmúlt percektől, a vallomásától, attól, hogy mit gondolhat ezekben a percekben róla Pötyi, s csak legutolsó sorban, hogy milyen büntetéssel jár majd mindez.

 Egyik rémkép jelent meg lelki szemei előtt a másik után, de egy sem volt annyira félelmetes, mint a gondolat: Pötyi most már soha többé nem fog úgy tekinteni rá, mint előtte. Talán most ezzel a vallomással végleg elijesztette magától.

Jason a semmiből jelent meg, hogy felfogja az esését, ahogyan annak idején Milo tette. Tudta, hiába is csitítaná, Theano csak még kétségbeesettebben zokogna, ezért inkább nem szólt semmit, csak vigasztalón magához ölelte, s hagyta, hogy kisírja magát a vállán.

   - Én nem akartam megbántani. Sohasem akartam megbántani – zokogta olyan közel Jason füléhez, hogy a fiatal férfi már-már úgy érezte, mintha a fejében beszélne. Theano ezt követően szinte úgy tépte ki magát Jason öleléséből, s zaklatottan nézett fel rá. A szája remegett, mégsem szólalt meg. Majd összezárta az ajkait, mitől szinte fehérek lettek, s Jason újra hallotta a hangját. A fejében…

   - Milyen büntetés? – kérdezett vissza értetlenül, még a korábbi percek eseményeit emésztgetve.

   Te hallod, amire gondolok? Az hogy lehet? – Theano összezavarodva kapkodta a tekintetét, hol Jasont nézve, hol kerülve a pillantását.

   - Fogalmam sincs – rázta meg a fejét a férfi tágra nyílt szemekkel. – Ezzel a… büntetéssel kapcsolatosan, ahogy fogalmaztál…, tudok segíteni valamiben?

   Sajnos, nem. Senki sem tud. Ez Poseidón büntetése, amiért… amiért megszegtem a szavam. Egyedül csak Ő képes feloldozni alóla.

Jason sóhajtott egyet, mellkasa előtt összekulcsolta a karjait, és gondolkodóba esett.

   - Akkor rá kell venni, hogy megtegye. Pythagoras biztosan tud erre valamilyen megoldást. Nem hagyná ezt az egészet… - de Theano hangja a fejében és a füleiben most erőteljesebben zengett, mint eddig:

   Nem! Ő nem segíthet.

   - Mire tudok megoldást? – kérdezett vissza Jasontől az emlegetett, aki öccsével együtt jelent meg mellettük. Furcsának találta ő is, Arcas is, hogy Jason szinte satuba fogja a saját fejét a kezeivel, mintha erős fejfájás kínozná. Theano pedig nem szól semmit.

   - Arra, hogy mit tehetünk annak érdekében, hogy… - a férfi habozott. Lopva pillantott Theano-ra.

   -… hogy? – sürgette Pythagoras.

   - Hogy Poseidón meggondolja magát. 

Mivel kapcsolatban? – kérdezte volna legszívesebben Arcas, azonban inkább nem szólt bele a beszélgetésbe. Bátyját nézte, aki leplezetlenül bámult Theano-ra.

   - Beszélhetnénk négyszemközt? – tette fel kérdését olyan érzelemmentesen, amitől Theano ereiben meghűlt a vér.

   - Arcas megnéznéd, hogy van Hercules? – nézett az ifjúra Jason, mert tudta, ez a négyszemközti beszélgetés nélküle most eléggé egyoldalúra sikeredne. A fiú kissé neheztelve ugyan, de sóhajtozva elvonult teljesíteni a kérést.

   - Azt mondtam, négyszemközt, Jason. Értékelem a segíteni akarásod, de ez most csak kettőnkre tartozik – mutatott apró kézmozdulattal Theano-ra majd saját magára.

   - Ez most nem ilyen egyszerű, Pythagoras – szólt halkan Jason. A „háromszöges srác” a következő pillanatban csak annyit hallott, hogy Jason – mintegy válaszként- Theano-hoz fordulva a következőket mondja: - Tudom, és hidd el, megértelek. De joga van tudni, mi történik itt. És mivel úgy tűnik, egyedül én hallhatlak…

   - Várj! – emelte fel a kezét Pötyi, majd Theano-hoz fordult. Arcvonásai megenyhültek. A büntetés, amiről nem is olyan régen a titkával együtt beszámolt, most valódi akadályként gátolta a kettejük közti kommunikáció gördülékenységét. Vajon Poseidón ezt is előre látta? Tudott Jasonről is? Bizonyára vele a legkevésbé sem számolt. S mivel így van, képesek lesznek így „kijátszani” Theano édesapját. – Már tudom, mi történik itt – olyan gyengéden simította végig a leány barna fürtjeit, hogy Jason is tisztába jött vele, kettejük közé – ezúttal legalábbis - nincs szükség tolmácsra. – Sajnálom! – megremegett a hangja, ahogy magához ölelte és újra érezte, miként dobban meg Theano szíve. Ezúttal a megkönnyebbüléstől. Igen, elvesztette a hangját, de Pötyi megmaradt neki. Mellette. És ez mindennél többet ért számára. A többit pedig megoldják. Együtt.

 

   Ha Theano nem is, Hercules helyette is beszélt az út további részében. Lelkesen, gondolatban már a pénzt számolgatva, amiről, mint az Heliosban kiderült számukra, kénytelen voltak lemondani. Philémon az útjuk során olyan közel került Baucishez, hogy képes volt érte lemondani a jólétről. S mialatt ők ketten közös jövőt tervezgettek, távol Atlantistól, Jason, Hercules, Theano és Pythagoras, kincsekkel teli ládákkal megpakolva elindultak hazafelé...

V É G E 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sunny-donnelly.blog.hu/api/trackback/id/tr297512784

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása