Tükröd vagyok 7.

Tükör Univerzum:

  Huszonhárom óra és negyvenöt perc telt el a Tükör univerzumban, azóta, hogy Hoshi Sato zászlós, az Enterprise kommunikációs tisztje válaszolt arra a furcsa üzenetre. Jelenleg kielégülten pihegve pezsgőt töltött a leendőbeli császárnak.

  Jonathan Archer felnevetett. Ha nem az imént éltek volna át egy újabb szenvedélyes szeretkezést, a nőnek leginkább egy kisfiú jutott volna róla most az eszébe, aki mindent megkapott, amire csak vágyott. A Defiant egy évszázaddal előzte meg a kor űrhajóit, a segítségével hamarosan egész világok felett uralkodhat. 

Hoshit egy pillanatra kirázta a hideg. Az elmúlt néhány napban szerette azt hinni, az ambiciózus, hatalomvágytól teljesen elvakult férfiban képes érzelmi húrokat megpendíteni. S bár csak áltatta magát, tulajdonképpen kezdte megszokni ezt az új szerepkört. Lassan közeledett ennek a furcsa előadásnak a tetőpontja, amit egyetlen porcikájával sem kívánt, mégis el kellett hitetnie mindenkivel a hajón, mindvégig ez volt a terve.

Néhány perc múlva Jonathan Archer kapitány meg fog halni. 

Képtelen volt végignézni. Az ajtó felé szaladt, maga sem tudta pontosan, miért: segítséget akart e hívni, vagy…

De innentől már nem volt visszaút. A piros ajtó kinyílt, és az e világi Travis Mayweather lépett a kabinba. 

 “Tartsd be, amit ígértél!” - sugallta a tekintete. S Hoshi Satonak, az Enterprise kommunikációs tisztjének nem volt más választása: egy csókkal hálálta meg a speciális mérget, amit Archer testőre szerzett neki. Az ajkait Travisére tapasztotta, éjszínű szemei viszont továbbra is Jonathant nézték; s minden gondolata Jonathan körül forgott. 

Sato császárnő.

A legrosszabbon már túl volt. Nemsokára haza juthat: a saját univerzumába, a saját kapitányához. Zakatoló szívvel érkezett meg a transzporter állomásra, nem hagyva, hogy akár egy percre is elkalandozzanak a gondolatai. Csukló-kronométerére vetett egy pillantást. 

Még néhány perc és az átjáró bezárul. 

Daniels késik. Valaki más viszont követte őt. Talán a hely szelleme okozta, óvatosan igyekezett kikerülni az illető közeléből. Néhány méterről nézett vissza Travisre.

 - Készül valahová? - a kezeit gondosan a háta mögé rejtette, ami tovább fokozta a nő elővigyázatosságra való ösztönös késztetését. 

 - Hálás vagyok a törődéséért, Mr. Mayweather, de most, ha nem haragszik, szeretnék egy kicsit egyedül lenni. - Magabiztosabban hangzottak szavai, mint amilyen valójában volt. 

 - Csak nem sajnálja azt az őrültet? - faggatta hüledezve.

 - Tudom, sokaknak ártott - merengett el egy pillanatra.

 - Ártott? Szép szó ez a gyilkosokra - kapott lángra az afroamerikai férfi szemeiben a gyűlölet tüze. - De majd én megmutatom nekik. - Néhány lépéssel könnyedén átszelte a köztük lévő távolságot - Kezdve magával. - Mire Hoshi felocsúdott, valami éles fájdalommal fúródott a hasfalába. - Így kell használni egy kést - jegyezte meg gúnyosan Travis, miközben eltávolodott a nőtől. 

Hoshi a sebre szorította a kezét; meleg volt és nedves. 

Mennyi idő van még hátra? Távolról hallotta csak Travis Mayweather hangját, valami olyasmit mondott neki, a szülei halálát bár Archer kapitány rendelte el, de az akkori szeretője duruzsolására, aki pedig nem volt más, mint Hoshi Sato zászlós. 

 Az Enterprise kommunikációs tisztje semmire sem vágyott kevésbé, mint valakinek a meggyilkolásában részt vállalni, de ezt természetesen Travis nem tudhatta. Számára a nő egyet jelentett azzal az őrült gyilkossal, aki nemrég a kapitányi kabinban kilehelte éjfekete lelkét. 

Ájulás környékezte, de tudta, ha enged neki, soha nem juthat haza. Minden maradék erejét összeszedve felbotorkált az emelvényre és várt. Remélte, még nincs túl késő. Remélte, az Enterprise gyengélkedőjén doktor Phlox képes lesz ellátni a sérülését. És szívből remélte, viszontlátja még a jóságos Jonathan Archer kapitányt. 

Prime Univerzum

 - Transzporter a gyengélkedőnek! Orvosi vészhelyzet! 

 - Fektesse a bioágyra! - habár a kapitány volt a hajó első számú parancsnoka, egészségügyi helyzetekben a hajóorvos szava volt a mérvadó; jelenleg Jonathan egyébként sem vitatkozott volna Phlox-szal. Eleget tett az utasításának. 

 - Ugye, rendbe jön? - Jon csak távolról hallotta saját hangját: félelemtől reszketve ejtette ki a szavakat. 

 - Megteszem, amit tudok, kapitány. De sok vért vesztett. És ha most megbocsát… - nem fejezte be a mondatot. 

Jonathan egy pillanatra úgy hallotta, mintha a lingvisztikus a keresztnevén szólította volna, azonban ezt a tévképzetet hamar elhessegette. Hoshi, az ő Hoshija minden körülmények közt a rangján, vagy egyszerűen uramnak hívja. 

  Annyira vágyott rá, hogy a nő közelében lehessen, hogy még a hídon sem bírta figyelmét teljes mértékben a munkára összpontosítani. Egy örökkévalóságnak tűnt számára az idő, és heteknek az az egy röpke óra is, mire Phlox egy csatornát nyitott a híd felé.

 - Gyengélkedő a kapitánynak! - Jonathan úgy ugrott a székéhez, hogy kis híján kificamította a bokáját. A hangját meg sem próbálta megregulázni, nem érdekelte, mennyire látszik- hallatszik rajta a feszültség. Az a rövid “hallgatom” percekig ott visszhangzott a hídon tartózkodók fülében. 

 - Le tudna jönni? - Jon igyekezett belekapaszkodni Phlox udvarias stílusába, ami az utolsó fűszálat jelentette a kétségbeesés szakadéka felett. Automatikusan a tudományos tisztje mindig logikus tekintetét kereste, szavak nélkül is kérdezve tőle: “Ugye minden rendbe jön?”. T’Pol objektív észrevételei mentőövet adtak neki, valahányszor fejjel rohant volna a falnak, így szerette volna azt hinni, a nő arcán látni vélt remény alapját ugyanaz a színtiszta ténymegállapítás adta, mint korábbi logikus kijelentéseit. 

A vulkáni alig láthatóan bólintott. 

 - Indulok - azzal, mint a puskából kilőtt golyó, eltűnt a turbóliftben.

 A gyengélkedőn síri csend és egy fáradt szemű denobulán fogadta. Jonathan földbe gyökerezett lábakkal, sápadtan bámult az orvos arcába.

 - A műtét sikerült, kapitány - jelentette ki röviden egy örökkévalóságnak tűnő néma percet követően.

 - Valami azt súgja, még nincs túl a nehezén. - Phlox mögé révedt a tekintete. A törtfehér függönyök most mintha a Himalája hegyei lettek volna, olyan lehetetlen módon választották el Hoshit tőle. 

Az egészségügyi főtiszt mélyen felsóhajtott, és igyekezett megkerülni a kapitány kutató pillantását, ami csak tovább fokozta Jon feszültségét. 

 - Van valami, amit nem értek.

 - Mit? - faggatta türelmetlenül a férfi. 

 - A sebét elláttam, semmi sem utal belső vérzésre, vagy idegen eredetű anyagra a szervezetében.

 - Mire akar kilyukadni, doktor? - emelte fel kissé a hangját. 

 - A dolog meglehetősen kényes természetű, kapitány - Phlox megköszörülte a torkát, és dallamos orgánumát suttogóra halkította, további nyomatékot adva ezzel a szavainak. - Inkább megmutatom - néhány lépéssel a függöny mellett termett, ledöntve ez által a “Himaláját” Jon képzeletében. 

A doktor elhúzta a függönyt.

 - Még mindig magas láza van és félrebeszél. - Jonathan csak távolról hallotta már Phlox hangját, nagy valószínűséggel fel sem fogta, amit mondott, figyelmét már a bioágyon fekvő kommunikációs tisztje kötötte le. - Magukra hagyom Önöket - motyogta a denobulán inkább magának, mint a kapitánynak. 

Hoshi, mintha csak megérezte volna Jon közelségét, bár szemei továbbra is csukva voltak, kinyújtotta felé a kezét. 

 - Sajnálom… Nem tehettem mást - suttogta sírás közeli hangon a lingvisztikus. Jonathan nem volt benne biztos, ténylegesen neki szánja-e a bocsánatkérést, mindenesetre más nem volt a közelben. Automatikusan fogta meg mindkét kezével a nő kinyújtott karját, majd közelebb lépett hozzá. 

 - Most már itthon van, zászlós. Biztonságban. - A férfinak kiszáradt a szája saját szavaitól. Mégis, kit akar becsapni? Számára Hoshi Sato soha nem “csak egy zászlós” volt, ahogyan erre a hasonmással töltött idő emlékeztette is. Hangja lágyabbá vált, törődőbbé. Előbújt a Férfi a Kapitány árnyékából: - Hoshi… - hajolt közelebb hozzá, mintha nem akarta volna, hogy a lingvisztikuson kívül bárki más hallja őt. Sato zászlós kinyitotta a szemeit és szinte azonnal könnyek kezdték el csiklandozni az arcát

 - Jon… - ismerte fel a kapitányt. - Jonathan… - nyúlt a másik kezével is a férfi felé. - Hogy kerülsz ide? - hiába ért hozzá, Archernek továbbra is az volt az érzése, gondolatban valahol távol jár. Talán még mindig a Tükör-univerzumban…

Mi másért hívná őt a keresztnevén?

 - Nincsen semmi baj, Hoshi. Az Enterprise-on van. Most már senki sem bánthatja. Ígérem. - Enyhén megszorította a nő kezét, amit továbbra is képtelen volt elengedni. 

Hoshi Sato ajkait, mielőtt elvesztette volna az eszméletét, csak egy szó hagyta el, de ez az egyetlen szó elegendő volt ahhoz, hogy százával ébressze fel Jonathanban az érzéseket. Kétség. A láztól félrebeszélt, vagy valóban így érezte?

Féltékenység. Ha így érezte, valóban neki szánta?

Düh. Mi történhetett a Tükör-univerzumban?

Gyűlölet. Ki tette ezt az Ő Hoshijával?

Gondoskodás. Miért nem maradhat vele tovább?

Elveszettség. Mi lesz az Enterprise-szal, ha…? De ebbe bele sem mert gondolni. 

Az az egy szó mégis minden egyes léptével újra és újra ott visszhangzott a füleiben, a fejében és a szívében. “Szerelmem.”