T'Ra - 6. rész

 - Elkésett, doktor - jegyezte meg szenvtelenül Spock, mikor Leonard végre bekanyarodott a transzporter állomásra, és szótlanul - csupán szemöldöke rosszalló magasba emelésével reagálva a hallottakra - az emelvényre lépett, a kapitány jobb oldalára. Jim futó pillantást vetett barátjára, aki a transzportálástól mindig is idegenkedett, de nem szólt semmit. Majd, miután visszatértek az Enterprise-ra, kifaggatja a "vén csontot", mi foglalkoztatta annyira, hogy Spock élcelődő megjegyzésére sem reagált semmit, határozta el magában Kirk. Leonard McCoy lehunyt szemekkel várta, hogy a Loretta V.-ön materializálódjon, miközben a jácintvirág illata utat tört az emlékei között...

  Teljes sötétség fogadta őket a bolygó felszínén. A kapitány és a doktor még a lélegzetüket is visszatartották néhány pillanatig, majd Spock navigálásával lassacskán elindultak a városháza irányába. 

Az épület pislákoló fénye olyan erőteljes hatást gyakorolt a látóidegeikre, hogy beljebb lépve még néhány percig fekete foltokat láttak a félhomályban. 

 - Tiszta deja vu! - motyogta Leonard.

 - Akárcsak a Ravenen - nézett körül hunyorogva Kirk. Spock a trikorderét tanulmányozta elmélyülten.

 - Életjelek, kapitány. Meglehetősen gyenge életjelek - biccentett balra egy félig nyitott ajtó túloldala felé. Tudományos kíváncsiságtól fűtve indult el nesztelen léptekkel a megadott irányba. Egy férfi vívta a tágas helyiségben szörnyű kínok közt a haláltusáját. Leonard és Jim nem láthatták, de Spock kifinomult látásának köszönhetően felfigyelt egy ezüstszürke árnyra, ami elsuhant a szenvedő arcán, megállapodva a szemeiben, kiégetve az íriszét. McCoy automatikusan térdelt le a férfi mellé, már a kezében volt a fecskendőpisztoly. Spock nem kérdőjelezte meg a szakértelmét, most azonban nem hagyhatta, hogy Leonardon eluralkodjanak az orvosi ösztönei. 

 - Doktor, ne! Ne érintse meg! 

 - De ha nem segítek, elveszítjük! - vágott vissza Leonard, s hangja szinte hasított a síri csendben. Oh, az a csökönyös emberi természete, gondolta Spock. 

  - Ha hozzáér, Ön is meghal vele együtt! - harsogta túl saját gondolatait a vulkáni, önmagát is meglepve erőteljes orgánumával. 

 - Hogy érti ezt, Spock? - emelte fel szemöldökét az orvosi részleg vezetője. A kutatótiszt a kapitányra pillantott, majd röviden felsóhajtott.

 - Ezt Shanarra tette.

 - Gondolod? - kérdezett vissza Jim.

 - Tudom - vágta rá a vulkáni.

 - Mert ez így logikus? - grimaszolt a doktor.

 - Mert T'Ra felfedte előttem Shanarra ölési módszerét. - A félvulkáni lány említésére Leonard szíve nagyot dobbant a mellkasában. Hálát adott a sorsnak, amiért a barátai nem figyeltek fel az arcán végbemenő változásra, már csak azért sem, mert Jim épp el volt foglalva Spock érvelésének meghallgatásával. Shanarra járt a Raven IX.-en is, ahol ugyanúgy gyilkolt, mint most a Loretta V.-ön. Hogy mi módon tud ilyen gyorsan ide-oda ugrálni a bolygók, sőt, bolygórendszerek között, arra még Spocknak sem volt magyarázata. Azonban az információ, miszerint a haldoklók érintése terjeszti tovább ezt a kegyetlen kórt, mindenképpen fontos és életmentő tudásnak bizonyult. 

Dr. Leonard McCoy fél füllel hallgatta a vulkáni érzelemmentes beszámolóját, figyelmét sokkal inkább lekötötte egy másik, mozdulatlan test egy egyszerű dolgozóasztal tövében: egy fiatal hölgyé. 

Habár személyesen nem ismerhette, a Föderáció adatbázisában már belefutott egy-egy cikkbe Narrath admirális lányáról, aki - amennyiben hihetett a szóbeszédnek -, szépsége mellett laboráns munkájával egyaránt kitűnt a Loretta tudósai közül. Nem csoda, hogy Morrison főgépész-helyettest is oly könnyen a bűvkörébe ejtette. 

 - Jim! Spock! - kiáltott oda nekik, majd mikor melléértek, szomorúan pislogott fel az első tisztre. - Már meghalt, igaz? - Némiképp megkönnyebbülést érzett, amiért kivételesen nem neki kellett megállapítania hivatásának leginkább szívfacsaró tényét. Spock bólintott.

 - A kórt a haldoklók terjesztik, doktor. Tőle már nincs oka félni - azzal segített Leonardnak az asztalra fektetni Tessa Narrath-ot. 

 - Már legalább öt napja halott - közvetítette orvosi trikordere méréseit McCoy. - Szegény lány! - Egyszeriben virágillat csapta meg az orrát. - Érzitek ezt? - nézett egyik barátjáról a másikra, de ők csak a fejüket rázták.

 - Mi az, doki? - kérdezte Kirk.

 - JácintiIlat. Meg mernék esküdni rá, hogy jácintillatot éreztem... De már el is múlt - konstatálta csalódottan.

 - Szimat, "vén csont", szimat! - cukkolta Kirk, ám amint kimondta, meg is bánta azonnal. Leonard nem úgy tűnt, mint aki tréfának szánta iménti mondatait. Csak van annak valamiféle logikus magyarázata, miért érezte egyedül ő a jácintillatot...