Dean egy üveg whiskey-vel ment ki a friss levegőre. Végül halkan imádkozni kezdett. Maga sem tudta kihez szóltak a szavai. Istenhez? Talán már nem is létezik. Mihályhoz? Abszurd lenne kérnie tőle bármit is azzal a tudattal, hogy úgysem fogja elfogadni magát a porhüvelyeként. Vagy talán a felé lépdelő Castielhez?
- Dean...én ... bocsánatkéréssel tartozom. Számítottál rám, és én cserbenhagytalak.
- Az nem rajtad múlt, Cas!
- Tudom, azt mondtad hogy szeretnél egyedül lenni, de van valami, amiről úgy gondolom, jobb, ha tudsz: engem is megkísértett Éhínség átka... és nem csak Jimmyt.
- Szóval téged is boldoggá tett a sok hamburger?
- Nem azok. - Egy percig a földet kezdte vizsgálgatni, mintha még nem szokott volna hozzá, hogy idelenn van. Zavarban volt. Dean, bár látszólag türelmesen várt, belül majd szétfeszítette az ideg. Castiel pedig egyre inkább a bűnbánat keserű csapdájában érezte magát. Mély levegőt vett, s végül kimondta: - Te. - Egy szívdobbanásnyi ideig tartotta csupán a szemkontaktust, az angyal egyik lábáról a másikra állt, és érezte, csak úgy tudja folytatni, amit elkezdett, ha nem néz Deanre. Ha valahogy kitépi magát azoknak a zöld szemeknek a bűvöletéből. Mély levegővételbe burkolva fájdalmasan felsóhajtott. Énokiul ez is valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnt számára.
- Cas - hallotta meg hirtelen Dean hangját. Valami belső késztetést érzett arra, hogy kimondja azt, amire gondolt, még ha nem is pontosan úgy, ahogyan gondolta.
- De tudtam, hogy Sam miatt nem csókolhatlak meg. Így valahányszor elfogott a vágy, minden erőmre szükségem volt, hogy háttérbe szorítsam. Így Jimmy szükségletei felerősödtek bennem. Ezért érintett olyan érzékenyen ez a hamburgeres dolog.
Miközben hallgatta őt, Dean érezte, ahogy egyre inkább körvonalazódik benne, miképp is kellene erre a vallomásra reagálnia. Mintha csak egy kis angyal ülne a vállán és súgná neki a megoldást. Holott pontosan tisztában volt vele: „amint a mennyben úgy a földön is” ellenzik ezt a különleges kapcsolatot. Mégsem érdekelte. Hallgatott arra a kis angyalra, aki, bár nem a vállán csücsült, hanem előtte állt, kabátban, azzal a csálén megkötött nyakkendővel. Kabátja gallérjánál fogva húzta közel magához, olyan váratlanul, hogy ha Castiel még mondani szeretett volna valamit, Dean heves csókáradatától azt is elfelejtette, kicsoda ő valójában.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.