'Once upon a time - Egyszer volt, hol nem volt' -- 'Outlaw Queen' Regina & Robin

Ötödik rész: 

„... mindig ára van!”

(a mágiának, a bosszúnak, az átoknak...)

   - Megszerezted? 
A szapora léptek lassan elhalkultak Jeremy mögött. Most, hogy a trónt már a magáénak tudhatta, csak még inkább vágyott arra a másik dologra, amitől teljes lesz a boldogsága. Hátra sem nézett Joderick-re, amivel újfent csak azt bizonyította, hiába választotta legfőbb bizalmasának, a szemkontaktushoz mégsem tisztelte eléggé.
   - Persze – jött a magától értetődő válasz -, felség. – Az újdonsült uralkodó elmosolyodott, cinizmussal álcázva a jóleső érzést, amit ez a megszólítás gyakorolt rá.
Joderick, ha sértette is a tehetségének megkérdőjelezése, jól tudta, felesleges lenne szóvá tennie.
Helyette egy tekercset adott át Jeremy-nek, ami egy pillanatra felfénylett, mialatt gazdát cserélt.  
   - Érzed az erejét? – figyelt fel az öregasszony rekedtes hangjára az új király.
   - Oh, igen – vigyorodott el kajánul a férfi. Kezei látványosan megremegtek néhány pillanatra, majd arcán a ráncok lassan, de biztosan eltűntek, vonásai kisimultak. Látványosan megfiatalodott, mígnem egy húsz év körüli ifjú állt ott, ahol eddig az idős Jeremy, a Sakál dinasztia tagja.

Joderick csak ámult és bámult. Erre nem számított. Azzal tisztában volt, az átok majd megváltoztatja az egész Elvarázsolt Erdőt, s minden lakóját, de hogy meg is fiatalíthatja őket... gondolatban már beleélte magát: ő lesz a következő, akivel ilyen látványosan visszapörög az idő kereke. Nem tartotta magát öregnek sohasem, elnézve az újdonsült királyt, most mégis vénnek érezte a csontjait, dacára az alig megélt négy évtizedének.
   - Most tartsd be az alku rád eső részét! – a boszorkány látszólag sem volt meglepődve a tekercs hatásán. Joderick a királyról az öregasszonyra nézett.
   - Előbb az átok – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Jeremy. A banya tudta, nincs mit tennie: ha vissza akarja kapni a fiatalságát, el kell árulnia az átok pontos összetevőit. Egy üstöt varázsolt a semmiből a király mellé, és úgy, ahogy adagolta a hozzávalókat, úgy kommentálta is.
   - És végül, egy emberi szív. De nem akárkié. Annak az életét kell feláldoznod, akit a legjobban szeretsz. – Jeremy gúnyos mosolyát és a banya magabiztos, barázdás arcát elnézve, Joderick számára lassan, de biztosan világossá vált a dolog: nem az öregasszony lesz az, akinek meg kell halnia ezért az új világért.
  Az utolsó szó jogán azért még megpróbált könyörögni az életéért. Nem tartott sokáig, a banya máris a kezében tartotta a még dobogó szívet, minek tulajdonosa még láthatta, ahogy Jeremy határozottan az üst fölé tartja. Valami szokatlan melegséget érzett a mellkasában, vagy talán csak hallucinálta, már maga sem tudta pontosan. Nem is maradt sok ideje ezen tépelődni. Az uralkodó teljes erejéből összeszorította a szívet, míg Joderick szemei fennakadtak, és holtan esett össze.
Jeremy-nek a szeme sem rebbent, miközben porrá zúzta az egyetlen ember szívét, aki valaha hitt benne.
   - Én betartottam az alkunkat. Most rajtad a sor! – a banya tudta, azzal, hogy megmentette Jeremy életét, a – most már ifjú-király a lekötelezettjévé vált. S mindketten tudták, fiatalságra vágyott, mindennél jobban.
Néhány pillanatot követően már szép fiatal lányként nézett le az élettelen testre:
    - Látod, Joderick? A szeretet mindig gyengeség! – gúnyos mosolyát Jeremy egy hasonlóval reagálta le, majd diadalittasan visszalépett az ablakhoz. A lila füst kezdte betölteni a szobát, lassan áttörte az üveget, s megkezdte végzetes útját az Elvarázsolt Erdő dús, zöld lombozata irányába.
   - Megmondtam, apa – szólalt meg inkább magának, mint a lánynak. – Én sosem bukom el... – azzal önelégült vigyorral nézte végig, ahogy a szemei előtt mindent elnyel az átok.

Storybrooke

   - Óhajt még valamit, polgármester úr? – kérdezte a fiatal nő, miután több tucat irat került Jeremy asztalára.
   - Nem, köszönöm. Elmehet – legyintett könnyedén, fel sem nézve a paksamétából.
Titkárnője távoztával Jeremy egyre bosszúsabbá vált. Nem erre számított. Meg akarta őrizni a fiatalságát, de szőkésbarna fürtjeiben lassan több volt az ősz tincs, mint mikor megidézte az átkot. Vagy csak napról napra többnek érezte? Ez így nem mehet tovább! Valaki biztos tudja, mitől sikeredett ennyire félre a terve. Egy valaki biztosan. A sarki zálogoshoz azonban mégsem állíthat be azzal, hogy az örök ifjúság forrását keresi. Nem, ez így nem lesz jó. Mást kell kitalálnia.
  Mint mindig, mikor gondolkodóba esett, most is az ablaknál állva, az utcán sürgölődő embereket bámulva, igyekezett megoldást találni a problémájára.
Hosszas nézelődést és töprengést követően bírta csak rávenni magát arra, hogy meglátogassa azt a bájos kis boszorkát, akit első Storybrooke-ban töltött percétől fogva a zárt osztályon rejtett el, mindenki – de leginkább a saját maga –védelme érdekében.
Kurta szavakkal közölte a titkárnőjével, ma már nem várható az érkezése, és hasonló diplomatikusan jó hétvégét kívánt neki is, valamint a biztonsági őrnek is, és magukra hagyta őket.
   - Mandy, én... – tett egy lépést a titkárnő felé a férfi, mikor megbizonyosodott róla, valóban kettesben vannak.
   - Ne, Patrick! Szükségtelen magyarázkodnod. – hárította a közeledését a gyönyörű nő. Az őr ezt követően jobbára csak a padlót bámulta néhány percig. Mandy-t egy összeszidott kisgyermekre emlékeztette a reakciója. – Tommy-nak szüksége van az édesanyjára. 
Patrick felesége, Sarah két napja ébredt fel a kómából.
 Előtte minden más volt: Mandy, Patrick és a kis Tommy egy családnak érezték magukat, annak ellenére, hogy Mandy sosem kívánta elfoglalni Sarah helyét Tommy szívében. Ő „csak” része szeretett volna lenni a kisfiú életének, a sorsuk azonban ezt másképp gondolta. Aznap, mikor Sarah felébredt, még ő vitte be Tommy-t a kórházba. A kisfiú bizonytalan léptekkel közeledett az édesanyja felé, aki csodával határos módon mindenre emlékezett. Látva, mennyire örül a gyermekének, a titkárnő elhatározta, nem fog ennek a boldog családnak az útjába állni.
Még ha a szíve szakad is belé, hogy búcsút kell mondania a férfinek, akit szeret.

A kórház fehérre meszelt falai között Jeremy-t sokkalta önzőbb szándék vezényelte régi, féltve őrzött „barátjához”. A düh néhány percre éppúgy elhomályosította az elméjét, mint mikor előző nap idekerültek az Elvarázsolt Erdő melletti palotából. Cora bár sápatag volt kissé, fiatalsága elegendő volt ahhoz, hogy Jeremy, hadat üzenve ellene, elzárja a külvilág elől. A férfi a lány fölé magasodott, ám mikor Cora a hiúságát szekálódás címén meg is jegyezte neki, eluralkodott rajta a méreg. Az utolsó pillanatban volt csak képes visszafogni magát, mielőtt tettlegességig fajult volna a keserűsége.
   - Nem ezért jöttem – motyogta inkább magának, mint a rabjának. 
   - Hát akkor miért? – nézett fel rá Cora. Ahogy telt cseresznye-színű ajkain megcsillant a kis himbálózó neonlámpa fénye, még elbűvölőbbnek, még kívánatosabbnak, ugyanakkor még ravaszabbnak látta őt Jeremy, mint mikor fiatallá változtatta. - Trónfosztottá tetted a lányomat. Mi mást vehetsz még el tőlem?
   - Kicsit késő már az anyai érzelmekhez, nem gondolod? A segítségeddel vettem el a lányodtól mindent, ami valaha fontos volt neki. Vagy már elfelejtetted?
   - Sosincs késő megbánni, amit elkövettem. Minden, amit tettem, azért tettem, hogy megvédjem Reginát. Az olyanoktól, mint te. 
Jeremy sátánian felnevetett.
   - És most még is: itt ücsörögsz, és a halálodra vársz. Semmit sem értél el az átokkal. Fogoly vagy. Az ÉN foglyom. Akárcsak a lányod.
   - Szegény, ostoba kölyök – nézett szánakozva a szemeibe Cora. – Hát nem tanultál semmit sem az átokról? – majd lassan, kiélvezve minden egyes szót, az általuk egyre változó arckifejezését, elárulta, amíg az átok meg nem törik, addig egyikük sem fog öregedni egy napot sem. – Minden ugyanúgy marad. Minden egyes nap ugyanazt fogod átélni, mint ma.
   - Miért nem sikerült a varázslat? Miért nem lehetek újra fiatal? – dühkitörésétől minden érző emberi szív megborzadt volna, Cora azonban ilyesmivel nem rendelkezett. Őt kacagásra fakasztotta a kétségbeesett kérdészuhatag, amit elhallgatott volna akár napokig is, amennyiben ugyanez a vehemencia társul hozzá. – Mi az? – bámult rá kikerekedett, szinte már véreres szemekkel és tehetetlenül reszkető kezekkel a férfi.
   - Hadd áruljak el valamit, amit még Rumpelstiltskin tanított nekem – azzal felkelt a viseltes ágyról, ahová a polgármester száműzte. Elvégre a mesternek meg kell adni a kellő tiszteletet. Ha már idéznek tőle, tegyék méltósággal -: A varázslatnak mindig ára van, Deary! – majd Jeremy arckifejezésén ismételten elnevette magát. Olyan hangosan nevetett, hogy Jeremy a titkárnője hangjára is csak sokadszorra riadt fel.
   Az íróasztalán támaszkodott, kezei alatt az a nagy adag paksaméta, amit nemrég  Mandy hozott be neki. Az irodájában volt. Elegáns, visszafogott színek mindenütt. Leverte a víz, és megrázkódott.
Ezek szerint csak álmodott.
   - Jól érzi magát, polgármester úr? – kérdezte a hölgy, őszintén érdeklődő, aggódó őzikeszemekkel. Jeremy csak nagy sokára találta meg a saját hangját, ezért inkább csak bólogatott.
Ezek szerint csak álmodtam.
   - Hozna nekem egy pohár vizet, kérem? – remegte végül. Egy halk „persze” és néhány röpke pillanat múlva már a kezében is volt a kért ital.
   - Hazamehet, most már jól leszek – legyintett a megszokott stílusában az ajtó felé. Mandy nem visszakozott, fekete cipellői nagyokat koppanva haltak végül el a márvány padlózaton.
  Miután magára maradt, újra és újra átgondolta az álmát. Olyan valóságosnak tűnt.
Kiváltképp az a bizonyos utolsó mondat: 

„A varázslatnak mindig ára van, Deary!” 

                                                         V é g e

                                                      (...egyelőre... ;) )