~ 1 ~

   Újabb város, újabb ügy, újabb lepukkadt hotelszoba, ami olyannyira kongott az ürességtől, hogy Dean érezte, amint a gondolatai egyre hangosabban dübörögnek a fejében. Egyrészt szerette volna ezt az életformát továbbra is a testvérével megosztani, másrészt, ha igazán őszinte akart lenni, legalább saját magával, valaki más társaságát ezekben a monoton, magányos napokban még inkább igényelte...

Azonban azzal a ténnyel, hogy ez a „valaki más” úgy olvas a gondolatokban, s kiváltképp Deanében, akár egy mesekönyvben; már sokkal kevésbé számolt.

Egy röpke pillantást vetett a tükörbe. Azonban ez a szívdobbanásnyi idő éppen elegendő volt a felismeréshez: „valaki más” angyali kék szemei őt vizslatják. Váratlan felbukkanása kis híján a frászt hozta Deanre. Nem csupán azért, mert nem számított a megjelenésére. Ott volt még a gondolataiban olvasás is, ami egyre inkább frusztrálta őt. Félbehagyta addigi tevékenységét. A vámpírvér úgyis elég ritka esetekben jön ki első mosásra a kabátjából, ahogyan azt már a hosszú évek vadászatai során tapasztalhatta.

 - Ezt ne csináld! - Kissé talán mogorvábban ejtette ki a szavakat, mint ahogy mindketten számítottak rá, s ez néhány másodpercre az angyal torkára fagyasztotta a szavakat.

 - Helló, Dean! - köszöntötte végül.

Mindig így köszönt neki. S Deant újfent elöntötte az a kellemesen bizsergő érzés, ahogyan a nevét hallotta tőle. Hátat fordított a tükörnek, a vámpírvéres kabátjának, azonban szilárdan eltökélte, nem fogja ezúttal sem túlságosan közel engedni magához az angyalt. Ha erővel is, de távol kell tartani magától, mert ez így nem helyes!

Magában fájdalmasan felsóhajtott, mihelyst rájött, azok az angyalian szép kék szemek, azok a telt ajkak újfent kínos közelségbe kerültek hozzá.

Castiel, ha érezte is a zavarát, nem reagált rá. Csak némán bámult Deanre, ami tovább növelte a vadász zavarát.

 - Cas... - kezdte Dean, majd nagyot nyelt. - Erről már beszéltünk - kis ideig hagyta, hátha az angyal magától rájön, mit is szeretne ezzel jelezni neki. Amikor nem történt változás, megszakította a szemkontaktust, s kissé megemelte a szemöldökét. - Személyes tér.

Kínosan érezte magát. Castiel számára természetes volt ez a fajta fizikai közellét, hiszen egy angyal nem érezheti azt, ami Deanben minden egyes találkozásukkal egyre csak erősödött. S éppen ezért csak szavakból érthette meg őt. Dean ésszerű okok után kutatott a fejében, míg végül talált is egyet: minél többet hangoztatja a „szabályokat” Casnek, annál előbb űzheti el magától ezeket a makacsul újra és újra előtörő érzéseket.

 - Bocsánat! - Úgy tűnt, ezúttal Castiel is zavarba jött. Egy lépést hátrált, s Deannek ismét le kellett gyűrnie magában a vágyat, hogy utánakapjon.

 Dean megkönnyebbülten felsóhajtott. Felkapta a kabátját a mosdókagyló mellől, mintha már teljesen tiszta lenne. Nem volt az, de mit számított? Dean Winchester vadász volt egész életében, és egy kis vámpírvér nem fogja megakadályozni, hogy kedvenc kabátját éppoly lazasággal hordja, mintha nem mocskolta volna össze az éjszakának ez a vérszívó szörnyetege. Castiel angyal-tekintete azonban már korántsem volt ennyire figyelembe-vehetetlen. Habár továbbra is magán érezte a pillantását, elhatározása, miszerint ellent fog állni Cas közelségének és saját, egész – eddigi-életét – felborító vágyainak, ebből a távolságból lehetetlen küldetésnek tűnt számára. Talán ő közelített, talán Castiel próbálta feszegetni a határokat, talán kicsit mindkettő egyszerre, de határozottan érezte, ahogy újra egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Kínosan közel.

Nem hagyhatta.
Minden egyes idegszálára szüksége volt, hogy ne engedjen a csábításnak. Az első találkozásaik alkalmával ez – a mostanihoz képest legalábbis - játszi könnyedséggel történt. Akkor még nem bízott benne annyira, mint most.

Igen, most már, ha csak magának is, de elismerte: bízott Castielben. És ennek az érzésnek sokkal inkább ahhoz volt köze, ahogyan a közelében érezte magát, mintsem ahhoz, hányszor mentették már meg egymás életét.

 - Hogy találtál meg? Azt hittem, nem lát az angyal-radar. - Dean ironikusan kihangsúlyozta az utolsó szavakat, azonban Casnek, ha feltűnt is, nem vett róla igazán tudomást. Feltűnően körbetekintett az aprócska helyiségben, és szinte reflexszerűen felelt:

 - Nem is. Bobby mondta, hol vagy.

Bárcsak ne tette volna! fohászkodott magában Dean, miközben félig őszintén vágyott rá, bárcsak Castiel is tudná, miért is gondolja így a helyzetet. A helyzetüket.

Dean igyekezett nem venni tudomást Castiel jelenlétéről. Azt tette, amit a megjelenése előtt elhatározott. Csomagolt. Majd vár rá valahol egy újabb város, újabb ügy, újabb lepukkadt hotelszoba...

 - Na, és Sam? - Az angyal kérdése szinte kettéhasította a levegőt, egyenesen Dean szívét célozva meg. A vadász keze megállt a levegőben, félúton a csomagjára tett, továbbra is vámpírvéres kabátja és egy új, tiszta között. Igyekezett gondosan megválogatni a szavait, mielőtt kimondta azokat. Nem érezte késznek az időt arra, hogy Castiel tudomására hozza az igazság minden egyes apró részletét. Talán soha nem fogja alkalmasnak találni rá az időt, futott át az agyának pesszimistábbik részén a gondolat.

 - Sammel most külön vakációzunk. - Mivel kezdett számára kényelmetlenné válni a téma, mindennemű felvezetés nélkül váltott: - Na, és megtaláltad Istent? - ám mivel újfent szembetalálta magát a kék szempárral, igyekezett megmaradni az érzelemmentes hanghordozásánál. Inkább higgye azt Castiel, hogy nem kedveli őt, minthogy akár csak megsejtse az igazságot... - Vagy ami még fontosabb: visszaadnád a nyakláncomat?

 - Nem találtam meg - válaszolta röviden Cas, amitől Deant egy bukott kisdiákra emlékeztette. - Ezért jöttem. Segítened kell.

A vadász úgy érezte, a távolság újfent csökkent kettejük között, holott egyikük sem tett egy lépést sem előrébb.

 - Miben? Istenre vadászni? - ironizált Dean anélkül, hogy Casre vetett volna akár csak egy pillantást is. Ha megtette volna, láthatta volna, ahogy az angyal a szemöldökét ráncolja a szavaira. Talán ez is egyfajta Dean Winchester féle poén akart lenni? Végső soron, teljességgel lényegtelen. - Nem érdekel - zárta rövidre a dolgot Dean.

 - Nem Isten. Valaki más. - A titokzatos szavakra bizalmatlan tekintet volt a válasz egy félelmetesen érzelemmentes arckifejezéssel párosítva. A vadász feltűrte piszkos-zöld, ám jelenleg még vámpírvértől mentes kabátja ujját, egészen a könyökéig.

 - Ki? - Hangja mély volt, mintha csak egy szigorú édesapa faggatná arról a kisiskolás gyermekét, melyik osztálytársa bántotta őt a szünetben. Azonban ilyesmi eszébe sem jutott volna Castielnek. Válaszát hallgatva Dean fejében megszólalt az a bizonyos képzeletbeli vészcsengő, mihelyst tudatosult benne, az angyal újfent közelít felé, figyelmen kívül hagyva Dean kérését a személyes terével kapcsolatosan.

 - Egy arkangyal. Amelyik megölt engem.

Dean értetlenül fordította kissé oldalra a fejét, és emelte meg a szemöldökét.

 - Tessék?

 - A neve Rafael. - Castiel arca egy pillanatra sem remegett meg sem Dean közelségétől, sem az értetlenkedésétől. Nyugodtnak tűnt, ám legbelül Deant sokkal inkább a vihar előtti szokatlan csendre emlékeztette. Majd miután ezen a gondolatsoron túltette magát, szöget ütött a fejében ennek a bizonyos arkangyalnak a neve: Rafael.

 - Egy tini nindzsa angyal nyírt ki? - próbálta elviccelni a dolgot. Ha a kemény külső nem riasztotta el Castielt, talán a számára érthetetlen poénok hatására majd meghátrál, és akkor a vadász sem fogja magát olyan kínosan érezni.

Nem vált be... Castiel ott folytatta, ahol abbahagyta, továbbra is figyelmen kívül hagyva, bármit is reagál az elhangzottakra a férfi. Vagy talán észre sem vette. Dean már nem bírt ésszerűen gondolkozni ezen a ponton.

 - Azt suttogják a hangok, hogy a Földön jár. Ez ritka alkalom.

 - Mire, bosszúra? - A vadász tudatában volt annak, mennyire abszurd ez a helyzet. Egy angyal, aki bosszúra vágyik, mert egy arkangyal megölte... Bár soha nem volt mélyen vallásos, arra határozottan emlékezett, ilyesmit nem olvasott sohasem a Bibliában.

- Infó-szerzésre - vágta rá azonnal Cas, és Dean most érezte hosszú percek óta először, hogy valóban beszélgetnek, s nem csupán elbeszélnek egymás mellett.

Nem kellett látnoknak lennie, hogy tudja, hová vezet ez az egész. Ha továbbra is ilyen kínzó közelségben maradnak, akkor Dean talán olyat tesz, amit meg fog bánni. Egész biztos volt benne, hogy meg fogja bánni...

Halkan felhorkant és megkerülve Cast igyekezett kivonni magát az angyal aurájának hatása alól.

 - Azt hiszed, ha megtalálod a csávót, kiböki Isten címét? - Távolság és szarkazmus. Csak maradj távolságtartó és szarkasztikus, akkor nem lesz baj. A kezére játszott, hogy egy apróságot, a kését, még a tükör mellett hagyott, így Castielnek akkor sem lett volna feltűnő, hogy kikerüli őt, ha... nos, ha nem lett volna az, aki. Az Úr egyik angyala.

 - Igen. Mert elkapjuk, és kivallatjuk. - Ez az abszurd téma Castielnek ezzel a kijelentésével most még abszurdabb irányt vett. Dean meglepetten fordult hátra. Nem hitte el, hogy ezt épp Castől hallotta.

 - Te komolyan beszélsz. - Hiába akarta, képtelen volt nem csodálkozva és kissé talán egy adagnyi félsszel a hangjában kiejteni a szavakat. Maga sem tudta igazán, kérdésnek vagy kijelentésnek szánta-e.

 - Igen.

Castiel határozottan kérdésnek hallotta. Kérdésnek, amire válaszolt is. Határozottan, röviden. Csak ezt követően fordult meg, hogy ismételten szembe találja magát Deannel, aki a késével a kezében indult el felé. De Castiel nyugodt maradt. Mert tudta, Dean nem bántaná őt. És ez a végtelen bizalom feszélyezte Deant.

 - Mi van, én vagyok Thelma, te meg Louise, és kézen fogva hajtunk a szakadékba? - újabb célozgatás, amit Cas nem értett. Zavartan nézett csak Deanre. Közvetlenül azokba a zöld szemekbe. Várta a dolog végkifejletét. Türelmesen. S amikor semmi reakció nem érkezett az elhangzottakra, ismételten megkerülte őt, s félig még háttal neki, folytatta: - Egy jó okot mondj, amiért segítsek! - Kése is a táskában landolt.

Castiel lassan megfordult, úgy érezte, így tisztességes. Mégiscsak beszélgetnek.

 - Mert te vagy Mihály porhüvelye. És egyetlen angyal sem merne bántani téged. - A legtisztább út az őszinteség, ami, s ez már Deannek is feltűnt, az angyal egyik legfőbb erénye volt. Semmi hízelgés, semmi álszentség, csak a tiszta őszinteség.

Ebben az esetben azonban valamiért mégsem nyugtatta ez meg Deant.

 - Szóval a golyófogód vagyok?

Megint egy olyan utalás, amire Castiel nem tudott mit reagálni. Lassan, de biztosan érezte, hogy be kellene szereznie egy ember-angyal szótárt, nem is beszélve egy Dean Winchester értelmező kéziszótárról. Már, ha létezik egyáltalán ilyesmi... Valahonnan csak szedi ezeket a furcsa kifejezéseket, nem?

 - Kell a segítséged - jelentette ki végül, majd egyesével kihangsúlyozva a szavakat, éreztetve azok fontosságát, folytatta: - Mert te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem. - Dean érezte, ahogy a bánatos kiskutyaszemek, amiknek most azt a ragyogó kék tekintetet látta, a szíve legmélyéig hatolnak. Ellágyult teljesen. - Kérlek - tette fel az i-re a pontot Cas, azonban, ha olvasott volna Dean gondolataiban, akkor látta volna, a férfi már elhatározta magát. Mégis kellett talán egy perc is, mire megtalálta a hangját. Kiszáradt az ajka, így benedvesítette a nyelvével, mialatt igyekezett arra gondolni: ez is „csak” egy ügy. Most is épp segít valakin. Egy barátján. Nem több, „csak” egy barát.

 - Jó, rendben. - Castiel tüdejéből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. - Hol van?

 - Maine-ben - majd jobb kezének mutató és középső ujját összetéve Dean homloka felé nyúlt. - Menjünk!

A vadász azonban a teleportálás módszere ellen teljes mértékben tiltakozott. Végül Castiel engedett a meggyőzésnek, és néhány perc múlva már az Impalában ülve közeledtek, lassan, de biztosan Maine felé...

Vége az első résznek...