Különleges Kötelék 3.

 - Hoshi! - nyújtotta ki a nő felé a kezét Jon. - Mi… mi történt? - Az ujjaik összekulcsolódtak.

 - Az Enterprise… megmenekült, kapitány. 

 - Hogyan?

 - Doktor Phloxé az érdem, uram. T’Pollal megtalálták a gyógymódot, ami, úgy tűnik, bevált.

 - Minek a gyógymódját? - Jonathan számára minden válasz ezernyi újabb kérdést vetett fel.

 - Mi az utolsó emléke? - mintha egy kusza álmából felriadva kellene emlékeznie az álma minden egyes pillanatára. A felvillanó képeket igyekezett logikus, vagy legalábbis annak tűnő sorrendbe helyezni a fejében. 

 - Az orioniak… - a köd kezdett eloszlani az emlékei elől. - A hídon voltam. Azt az orioni kereskedőt követtük, mert… És Ön is ott volt… És hallottam… hallottam a hangját. Kiabált valamiért. Miért is? Amiatt a nő miatt! Az egyik orioni! - lassan de biztosan összeállt benne az események sorrendje. Az is eszébe jutott, amiről Hoshi szívből remélte, örökre a tudatalattija mélyén szunnyadhat. Igen, beszédes mimikájából tudta, ezekben a pillanatokban éli át újra a hídon történtek minden mozzanatát. 

 - Kapitány! - egyszerre volt segélykiáltás és rosszalkodó csemetéjére rászóló szülő. Hoshitól mindez még T’Polt is meglepte, Jonathan viszont olybá tűnt, már túlságosan az orioni nő hatása alá került.

 - Ne is hallgasson rá! Csak féltékeny ránk, a boldogságunkra… - a duruzsolt szavak azonban csak olaj volt a tűzre. A vulkáni sem számított arra, hát még a megbabonázott tisztek, amit Hoshi ezek után tett: a kapitány és a rabszolga közé fúrta magát, s azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elválassza őket, T’Pol konzolja felé lökte az orionit, aki a vulkáni idegcsípés következtében úgy csuklott össze, akár egy rongybaba.

Archer heves reakciója azonban mindannyiukat meglepte.

 - Mit képzel, ki maga? - kapott a tolmács nyaka után s csak a pár másodperccel később hídra lépő Trip kábításra állított fézerének volt köszönhető, hogy nem fojtotta meg őt ott helyben. 

Hoshi akkor néhány percig még levegőért kapkodott, s még így, két nappal a történtek után is fájdalmas volt arra gondolnia: a kapitány - az átok hatása alatt - meg akarta ölni őt. 

 - Reed Sato zászlósnak! - hallatszott az interkomból.

 - Minden rendben, hadnagy. A kapitány visszatért - halvány mosoly suhant át gyermeki orcáján egy röpke pillanatra. Malcolm emlékeztette Hoshit a célzógyakorlatok fontosságára.

 - Indulok - sóhajtott a nő és bontotta a csatornát.

 - Hoshi! - kapott utána Jonathan. Megérezve az érintését, az újra átéltek hatására a nő hátrálni kezdett az ajtó felé. Jon fájdalmasan ismerte fel az éjszínű szemekben a félelem szikráját. Nagy bátorságra vall, hogy mindezek után képes kettesben lenni vele, ráadásul fegyvertelenül, siklott végig tekintete a karcsú derékon. - Szeretném, ha tudná, őszintén és mélységesen sajnálom! Ami a hídon történt… megbocsáthatatlan, és azt kívánom, bárcsak visszacsinálhatnám. 

Sato zászlós megrökönyödve helyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra, mintha egyszerre akarna menni és maradni. Diplomatikus ugyanakkor őszinte válaszon törte a fejét, míg végül eszébe jutottak T’Pol szavai.

 - Szemfényvesztés áldozata volt. Nem tehetett róla. Inkább… felejtsük el, rendben? - 

Jon már nyitotta a száját, ám maga sem tudta, hogy egyetérteni vagy ellenkezni szeretett volna. Végül egy halvány mosoly mellett döntött, ami viszonzásra talált a zászlós arcán. - A holnapi viszontlátásra, kapitány! 

Vége a harmadik résznek...