Tükröd vagyok 2.

A kommunikációs tisztnek minden egyes idegszálával összpontosítania kellett arra: az előtte álló férfi nem azonos azzal, aki az Enterprise-ra hozta őt. Markáns vonásait a rövid borosta még férfiasabbá, még határozottabbá varázsolta, zöld szemeiben éppúgy ott égett a tűz, mint a felfedezés reményétől fellelkesült kapitányéban. 

De ha Danielsnek igaza van, s eddig ő volt az egyetlen, aki kiutat kínált ebből a Tükör-univerzumból, a tét óriási, és ő nem bukhat el. Máskülönben nem lesz hova hazatérnie…

Igyekezett figyelmen kívül hagyni az ismerős vonásokat, s a reá gyakorolt hatását. Csak a cél lebeghetett a szemei előtt, mivel a rizikó túlságosan hatalmas volt ahhoz, hogy másképp tegyen. Végiggondolta mindazt, amit Danielstől hallott, s amikor megszólalt, ő maga is alig ismert rá saját hangjára.

- Nem kaptál semmilyen közleményt a Csillagflottától. Én tudtam volna róla, ha ilyesmi érkezik. - Talán a hely szelleme okozta, de ahogy egyre több szót ejtett ki, úgy érezte magát egyre magabiztosabbnak, egyre hitelesebbnek a szerepe megformálásához. - Lázadás, mi? Nem néztem volna ki belőled - kacagott fel röviden és könnyelműen. 

- Ezt bóknak veszem. 

Tömör reakció volt, azonban, amit enyhén borostás arcán vélt egy pillanatra átsuhanni, sokkal beszédesebbnek hatott a számára. Más kiindulópont híján, Hoshi ebbe a sejtelembe kapaszkodva tette fel a kérdést, amit, úgy vélte, a másik Hoshi is nekiszegezne a jelenlegi vezetőnek.

 - Hol van Forrest kapitány? 

 - Épségben - kerülte meg a válaszadást Jonathan.

 - Honnan tudjam, hogy nem lökted ki egy légzsilipen? - Hoshi Sato kezdett egyre inkább belerázódni a szerepébe. A régi iskolai színdarabokra emlékeztette őt, még a gyermekkorából. Archer a számítógépén megnyomott egy billentyűt és a képernyőn feltűnt Forrest kapitány. Hoshi az apróbb változtatások ellenére felismerte a helyet: Jon a fogdába zárta. Csapdában vergődő vadállatra emlékeztette az ő világában admirálisi rangú férfi, ahogy egy pillanatra sem vetette meg a lábát, mintha a folyamatos járkálással a szűk cellában közelebb jutna a szabadsághoz.

Hoshi odahajolt a képernyőhöz, ami előnyös vonalait még látványosabbá tették. Talán csak képzelte Jonathan szemeiben az éhséget, mindenesetre az egykori első tiszt kihátrált a nő közvetlen közeléből.

 - Beszélni akarok vele - nedvesítette be kiszáradt ajkait. Maga sem tudja, honnan vette a merészséget; szavai már-már parancsnak is beillettek volna. Csakhogy nem ő volt az Enterprise kapitánya, hanem Jonathan Archer.

 - De nem most - vette át a szót és egyben az irányítást tőle és egy szempillantás alatt kikapcsolta a képernyőt. Most csak rám figyelhetsz, sugallta a mozdulata, akár egy dacos kisgyereké. - Egész addig életben marad, amíg nem okozol problémát. Semmi rejtett vészjelzés a Csillagflottának! - Miközben beszélt, tisztes távolságba került a tolmácstól. - Szükségem van rád és a szakértelmedre - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. 

Hoshi viszont követte minden lépését, nem hagyva, hogy távolságot tartson. Nagyra nyílt éjfekete szemei valósággal megigézték Archert. Önkéntelenül ellágyulni látszottak arcán a kemény vonások, és minden erejét össze kellett szednie a látszat megőrzése érdekében. Azonban tudnia kellett: Hoshi Sato még most, évekkel később is képes megpendíteni a szíve rejtett húrjait. 

 -Csak arra? - búgta Hoshi. Ha nem róla lenne szó, a pimaszságáért kihajítaná a legközelebbi légzsilipen. De ezek a szemek, ezek az ajkak… Mennyi mennyi régi emlék tört egyszerre a felszínre tudata biztonságos mélységéből… Nem szabad rá néznie. Nem szabad elgyengülnie! - Soha nem bocsátottál meg nekem, amiért elhagytalak - tehetett Jonathan bármit, a kommunikációs tiszt ismét olvasott belőle, akár egy nyitott könyvből. - Sajnálom, ha megbántottalak. - Archer nem tudhatta, hogy az előtte álló nő nem az ő Hoshija, ennélfogva ez az egyszerű és őszinte bocsánatkérés csak tovább tépte a régi beforratlan sebet.

 - Megláttad az előrelépési lehetőséget és megragadtad - közölte tényszerűen s végül úgy tűnt, racionalitása győzedelmeskedhet az érzelmein.

 - Akárcsak te - sóhajtott Hoshi.

Ez olyan szomorú, gondolta a zászlós. Az ambíció felülkerekedik az érzelmeken és végül elpusztít mindent és mindenkit… - Attól a pillanattól fogva neked kellett volna a kapitánynak lenned, hogy elhagytuk az űrdokkot - legalábbis Daniels elmondása alapján Jon mindvégig ebben reménykedett. - Ezt mindig is tudtad. Ha az a sok admirális nem beszél össze a hátad mögött, az Enterprise a tiéd lett volna. - Ez egyszerre szomorú és dühítő. Mivel ezt a kezdeti dühöt látta a kapitányon is - és a legkevésbé sem akarta magára haragítani -, inkább témát váltott, ismét közeledve felé fizikálisan és, reményei szerint, érzelmileg is: - A hagyomány szerint mindent, ami az előző kapitányé volt… megtarthatsz. - A doromboló kiscica és hűvös dáma viselkedése váltakozott a nőben; ez a képessége mindezidáig még saját maga előtt is rejtve volt. Ha Daniels a fejébe láthatott volna, a felszabadultság és egyfajta különös élvezet egyvelegét azonosította volna a gondolatai között. 

 - Hagyománytisztelő vagyok.

 Egyszerű kijelentését tett követte: heves, fullasztó, testet-lelket egyaránt megőrjítő, gerinc bizsergető, cseppet sem egyszerű csók. 

Itt az idő, sugallta Hoshinak egy hang, amit jobb híján Danielsnek tulajdonított, mivel a saját tudatalattija éppúgy belefeledkezett a csókba, ahogy minden porcikája. 

Logikus döntés kihasználni ezt a helyzetet: Jon közel, a szemei csukva és épp nagyon mással van elfoglalva. 

Hoshi lassan elővette a ruhájába rejtett tőrt, amit Danielstől kapott, majd egy határozott mozdulattal, a csókba való belefeledkezést mímelve, a férfi felé döfött. Terve szerint a nyaki ütőerét akarta eltalálni - habár nem találkozott még doktor Phlox-szal ebben a világban, mégsem akarta megadni neki az esélyt, hogy megmenthesse a kapitányt. 

A tőrnek azonban valami az útját állta: öt erős ujj fonódott a csuklójára, amik az imént még az arcát és a haját érintették. 

Archer bal karja erősen szorította a fegyvert tartó kezét, s míg továbbra sem szűnt meg csókolni őt, jobb karjával olyan hévvel fogta át a derekát, mintha puszta kézzel akarta volna összeroppantani őt. Hoshi tétlenül vergődött ebben a furcsán szenvedélyes ölelésben. 

 - T’Pol Archer kapitánynak! - hallatszott az interkomból a vulkáni hangja.

A továbbiakban olyan gyorsan pörögtek az események, hogy mire Hoshi kettőt pislogott, tenyerével már a kapitány ágyán támaszkodott, feszült csendben nézve farkasszemet Jonathannal. Felhevült testtel várta, mi tesz most vele a férfi azzal a tőrrel, amit megkaparintott tőle. Talán tévedett. Talán még sincs rá akkora hatással, ahogyan gondolta, vagy szerette volna. Vagy talán rájött az igazságra. Jelen esetben nem tudta biztosan, melyik lenne a kevésbé szörnyű. 

 - Talán meg kellene maradnunk a szakmai kapcsolatnál - jegyezte meg a kapitány inkább magának, mint a tolmácsnak. 

 - Archer kapitány, kérem, válaszoljon! - törte meg a vulkáni hangja újfent a csendet, ami feszülten telepedett kettejük közé. Jonathan mély levegőt vett, talán a gondolatait rendezése érdekében, majd az interkomhoz lépett.

 - Hallgatom.

 - Közeledünk a szubtér-lenyomathoz - közölte T’Pol.

 - Máris indulok - azzal bontotta a csatornát. A tőrrel a kezében indult el Hoshi felé.

A nő szíve a torkában dobogott a félelemtől, mégis képes volt szilárdan állni Jonathan tekintetét. 

A férfi arca néhány centiméternyire volt az övétől; egyik kezében a tőr, másikkal belemarkolva a nő hajába kissé hátrébb húzta a fejét és a pengével akadályozta meg a szabadulási kísérletét. Hoshi, bár a penge közvetlenül nem ért hozzá, mégis érezni vélte a hidegségét, majdnem annyira biztosan, mint Jon szemeiben a csalódottságot. 

   - Mire visszajövök, elvárom, hogy jobb hangulatban legyél! - az előbbi elmélkedésével ellentétben, ezt már határozottan Hoshinak szánta. A gond csak az volt: a sarokba szorított Hoshi nem az, akit ez a kapitány ismert. 

Jonathan távoztával a kommunikációs tiszt hosszan elmerengve bámulta a kabin díszítőelemeit: a falon, ahol az ő idejükben fényképek függtek, különböző fegyverek keltettek benne félelmet. Azon kapta magát, a félelmetes kabin még félelmetesebb tulajdonosára és az elmúlt percekre visszagondolva, hogy önkéntelenül benedvesíti az ajkait, mintha így akarná újra átélni a csókcsatájukat. S ettől a gondolatától teljesen kétségbe esett.

 - Mindent elrontottam - motyogta maga elé. 

A kabin szürke árnyalatot öltött, és ismét megjelent Daniels. 

 - Azt nem hinném - vágta rá, mintha mindent látott volna, ami az imént a kabinban történt. De ezek szerint mégsem ugyanazt szűrte le a jelenetből, amit Hoshi. 

 - Hibáztam. Megvolt a lehetőségem rá, de elszúrtam! - nem is bírt Danielsre nézni. Az időügynök azonban még nem adta fel.

 - Ez csak egy csata volt, zászlós, nem a háború. - Talán a 31. században szívósabbak és még akaratosabbak az emberek, ha el akarnak érni valamit, merengett el egy pillanatra Hoshi. 

 - Legközelebb óvatosabb leszek - határozta el magát.

Vége a második résznek...