'Once upon a time - Egyszer volt, hol nem volt' -- 'Outlaw Queen' Regina & Robin

Második rész:

Elátkozva

   Erre azonban még várnia kellett. Miután némileg megnyugodott, elfogadta Patrick meghívását egy közeli kis faluba, ahová élelmet és pénzt vittek a rászoruló családoknak. A hely egyetlen fogadóból, egy aprócska templomból és néhány házból állt csupán, valamint egy kezdetleges tákolmányból, ami – mint azt Regina később megtudta - iskolaként fog funkcionálni.
    - Az Ég áldjon meg titeket! – hallotta minden irányból az emberek hálálkodását. A „jobb adni, mint kapni” mondás igazságtartamát most a saját bőrén tapasztalhatta meg, ahogy segített Patrick-nek, Kicsi Johnnak és a többieknek szétosztani az élelmet.
 Mióta maguk mögött hagyták a patakpartot, Patrick nem hozta szóba a feleségét, Regina ennek ellenére tisztában volt vele, az emlékek elmesélése újfent feltépte a régi, de továbbra is fájdalmas sebet.
   - Kicsi Johnék váratlan felbukkanására viszont már nem számítottak. Tuck barát még meg tudott esketni minket, mielőtt… - még a férfi mélyről jövő sóhaja is olyan elevenen élt benne, mint a szavai. – Ha egy kicsit később érkeztek volna, két sírt kellett volna megásniuk… - 

   Regina szíve újra megdermedt arra a röpke gondolatra, hogy Patrick képes lett volna az életéről is lemondani, csak hogy Mariannal legyen. Mekkora lelki erő kellett ahhoz, hogy egy ilyen tragédiából újra talpra tudjon állni valaki? Regina mélységesen felnézett a férfire, s ettől az érzéstől ismételten elfogta a vágy, hogy elmondja neki a színtiszta igazságot.
A patakparton egyik vallomás követte a másikat, hála Patrick ide-oda csapongó gondolatainak. Regina olykor úgy érezte, nem is hozzá, sokkal inkább önmagához beszélt, számadást adva eddigi életéről. Titkon természetesen a királynő is összehasonlította a törvényen kívüliek vezérét Daniellel. Az eredmény meglepő lett még a számára is: Patrick és a király több tulajdonságon osztozott, mint azt megözvegyülése előtt bármikor sejtette volna. Nyílt, őszinte tekintetük, a szavaikból áradó érzelmesség épp olyannyira elbűvölték Reginát; mint a lényükből fakadó odaadó, természetes titokzatosság.
Egy kissé lemaradt a bandától az ételosztás közben. Már-már azon volt, hogy Patrick után siet – a közelében biztonságban érezte magát-, mikor egy érdes kéz fonódott a csuklójára. Egy vénséges vén öregasszonnyal nézett farkasszemet.
A férfi arca fehérré vált, akár a frissen esett hó. Tudta, ki ez az ágról szakadt öregasszony, tudta azt is, milyen céllal érkezett.

Az egyszerű vasgyűrű, amit az anyóka erővel az ujjára húzott, szinte égette a bőrét.
   - Nem kell már sok idő, a katonák már úton vannak érted, gyermekem. – Regina megijedt ugyan, közel sem annyira, mint az éppen ekkor mellé érő Patrick.
   - Mandy! Vegye le azt a gyűrűt! – kiabálta már messziről. A királynő azonban hiába próbálta, az ékszer mintha az ujjához nőtt volna.
   - Nem megy! – a fiatalasszony egyre inkább kétségbe esett.
   - Helló, Robin, tolvajok hercege! – köszöntötte a törvényen kívülit az öregasszony. – Jó, hogy újra találkozunk! –
Regina füleit az erőfeszítés közepette, hogy megszabaduljon az ékszertől, ami minden valószínűséggel hamarosan a falu nyakára hozza Daniel seregét, az Ő saját seregét; is tisztán hallotta a nevet, ahogyan az öregasszony Patrick-et szólította.
   - Még egy lépés, és halott vagy, boszorkány! – fenyegette az öregasszonyt a férfi. Miután ráhúzta az ujjára a gyűrűt, Reginának sikerült kihátrálnia a boszorkány közvetlen közeléből. A törvényen kívüli egy percre sem hagyta magára. Fenyegetésének nyomatékot adott felajzott íja. Egyenesen az öregasszony szívére célzott – már, ha volt neki olyan, merengett el egy pillanatra.
    - De nem ma, Robin of Locksley! – rikácsoló hangjába belezengett a környék, majd sűrű, lila füstfelhőbe burkolózva vesztették szem elől.
 Regina ujján az a fájdalmasan égő érzés elmúlt, amiből a királynő arra következtetett, a sereg már közelebb van, mint gondolnák. Addig azonban maradt még néhány tisztázni-valója… Robin of Locksley-val…
   - Szóval nem Patrick-nek hívják. - A törvényen kívüli kerülte a pillantását.
   - El kell tűnnie innen, m'lady, mielőtt ideérnek! – váltott inkább témát a „tolvajok hercege”.
   - Mi másról hazudott még nekem? – Robin fájdalmasan felsóhajtott. A bizalomba, ami összekötötte őket, most éket vert a kérdés, ami óráknak tűnő percekig lógott a levegőben. Mintha a férfi mindeközben végiggondolná eddigi szavait. A hallgatása Reginában bűntudatot keltett. Való igaz, ő jóval kevesebbet árult el a múltjáról, a hazugságok hálója így is körbelengte a lényét.
   - Semmi másban – felelte végül a férfi.
Olyan áthatón nézett a királynőre, hogy az legszívesebben a karjai közé omlott volna. Mit számít néhány kegyes kis hazugság?
 Pillanatnyi gyengeségnek könyvelte el magában ezt a röpke gondolatát is, ahogyan az eddigieket.
Joderick-nek, a palotaőrség parancsnokának erőteljes hangja kegyetlenebbül rángatta vissza a valóságba, mint azt legrémisztőbb álmaiban gondolhatta volna.
   - Robin of Locksley! – színlelte a meglepődöttet, majd az arcára kiült mosoly egy éhes ragadozóra emlékeztette Reginát. Kapucniját a fejébe húzta, s elbújt a törvényen kívüli háta mögé, aki ismételten készen állt szabadjára engedni egy nyílvesszőt. – Vagy mondjam inkább úgy, hogy… - hatásszünetet tartott -… Robin… Hood? –
 Mintha megfordult volna vele a világ, Regina beleszédült mindabba, amit a következő percek során érzett. Patrick nemcsak, hogy eltitkolta előle a valódi nevét, de ráadásul még gyilkos is! A király gyilkosa!
   - Ugye nem bánod, ha őfelsége megölésének vádjával elkísérünk új otthonodba? Kissé szűkösebb, mint az erdő, de ígérem, nem maradsz sokáig ott – majd felemelte a hangját, hogy minden falusi jól hallja a szavait. – Holnap délben, Robin Hood, a haramia, az egykori Locksley-i birtok ura, lógni fog a bűneiért! Ha nem bánja, uraságod… - az utolsó mondatát ismételten a törvényen kívülihez intézte.
   - Ami, azt illeti, nagyon bánnám, ha ily’ csúfos véget érne a kapcsolatunk. – Reginát olyannyira letaglózták a történtek, képtelen volt tudomást venni Robin Hood ujjairól, amik most szinte satuba fogták az övéit.
 Arra sem emlékezett, mikor eresztette le a fegyverét, és arra sem, hogy amíg az az átkozott gyűrű az ujján éktelenkedik, az ő élete sincs biztonságban. Illetve Mandy-é…
  Tehet-e szemrehányást a férfinek, amiért eltitkolta a kilétét, mikor ő maga is ugyanezt tette? Robin of Locksley-nak mindenesetre meg tudott volna bocsátani. De Robin Hoodnak, a szerelme, férje, királya gyilkosának soha!

A törvényen kívüli váratlan mozdulatának, a természetellenesen feltámadt szélnek, Regina immár tökéletes érdektelenségének – avagy mind a három tényező közrejátszásának- köszönhetően, a királynőről is lehullt az álca.
   - M'lady? – nézett vissza rá Robin. Tekintetéből ezer kérdést, bizonytalanságot, és még valamit vert vissza a délutáni napfény Regina barna szemeibe. Félelmet, talán.
„Felség”, „Regina királynő”, visszhangozták sorban mind a katonák, akik most is csak utasításra vártak. Ezúttal azonban nem Joderick-ére. Egy felsőbb utasításra. Reginától.
És megtiszteltetésnek érezték, mind egy szálig, hogy teljesíthetik az óhaját.
   - Fogjátok el! 
Szavaira Robin újfent a tekintetét kereste. Olyasmit látott benne, mint a sajátjában, Marian temetését követő napokban, annak a pataknak a tiszta vizében, ahol felfedte a múltja egy darabját.  Egy nő előtt. Azt pedig, hogy ez a nő maga a király özvegye, s gyermek híján az örököse; sosem gondolta volna.
 Bosszúvágy és keserűség apró, makacs könnycseppjei égették azokat a gyönyörű, barna szemeket. S ez a felismerés cseppet sem nyugtatta meg Robin of Locksley-t.

   Az éj leple alatt egy magányos árnyék hagyta maga mögött a kastélyt, fekete kapucni alá rejtve sötét szándékait. Elszánt lépteire nem figyelt fel az éber őrség, de még a kastéllyal szemközti erdő apró állatai sem. Mindenütt tökéletes csend és nyugalom honolt, leszámítva egy vén bagoly huhogását valamelyik közeli fán, és tücskök ciripelését a kastély mellett megbújó patak partján.
  Mágiával megjelölt hely után kutatott. Ott várt rá egy másik alak; csuklyája alól egyedül természetellenesen világító szemei különböztették meg a jövevénytől. Legalábbis első ránézésre.
   - Késtél.
   - Sajnálom. Nem olyan könnyű kiosonni, mikor a királynő őrsége éberebb, mint valaha.
   - És Hood emberei?
   - Tudják, hol van. Hamarosan bizonyára megkísérlik kiszabadítani. – A jövevény bajsza alatt felvillant egy farkas-vigyor. – De addigra már késő lesz.
   - Persze, hogy késő lesz! A királynő nem sokáig fog már tudni ellenállni az átoknak, amit abba az egyszerű gyűrűbe rejtve az ujjára húztam – hallatszott az asszony hangján, hogy elmosolyodik. – Robin Hood szíve hamarosan megszűnik dobogni. 
  Pár perc csendet követően a férfit mintha bizonytalanság fogta volna el. Kérdését már abban a pillanatban megbánta, mihelyst kicsúszott a száján:
   - Mit tett a gyermeked, amiért ilyen csúfos véget érdemel?
   - Hallgass, ostoba! Robinnak vesznie kell! Vagy figyelmeztesselek rá, hogy az életeddel játszol, ha szembeszegülsz velem? – hiába mérgelte fel az öregasszonyt, hangja továbbra is halk maradt. Szeme természetellenes fényéből mégis azonnal érezhető volt a férfi számára, nem tréfál.
 Ha meg is ijedt a boszorkánytól, nem mutatta. Azonban kissé távolabb tőlük, egy fa védelmet nyújtó sűrű lombkoronája között egy, az övénél sokkal apróbb, ám érzőbb szívet mindezidáig ismeretlen erejű rettegés járt át…

   Csupán néhány nap telt el azóta, hogy Regina királynő legutóbb az erkélyén állt, és a kilátást kémlelte. Mennyi minden változott ez alatt az idő alatt…
  Ujjai óhatatlanul simították végig a haramiától kapott szíjat, amin továbbra is a jegygyűrűje függött. Újra és újra felsóhajtott, lelke mégsem lett könnyebb. A tolvaj, a hazug, a gyilkos… akin ott van az oroszlán tetoválás, amit álmában látott. Kénytelen – kelletlen bevallotta magának, megkedvelte a törvényen kívüliek vezérét, de hogyan érezhet így olyasvalaki iránt, aki kioltotta a szerelme, férje, a királya életét?
 Mint derült égből a villámcsapás, úgy jutott eszébe a faluban saját magának tett ígérete: megpróbálja megidézni Csingilinget. Az a kis tündér bizonyára magyarázattal tud szolgálni mindarra, ami vele és benne történik. Ha ő sem, akkor… nos, a másik lehetőségre egyelőre gondolni sem mert.
   Éppen csak átfutott az agyán, miként sodorta a sorsa Csingilinget először az útjába, a kis zöld tündér már ott is termett mellette. Nem volt jól, s nem is tagadta, mekkora baj származhat abból, ha Regina továbbra sem tud megszabadulni az elátkozott ékszertől.

   A mágikus tündérpor segítségével sikerült végleg megszabadítania Reginát az elátkozott gyűrűtől. Figyelmeztette a királynőt, áruló van a kastélyban, aki szövetkezett a gonosz boszorkával.
   - Robin Hood halálát kívánja – jelentette ki félelemmel a szemeiben.
   - Miért? – Regina érezte, ahogy a lelke beleremeg ebbe az egyetlen, ártatlan szóba.
Hogyan is tudna Nélküle élni?
   - Sejtelmem sincs, miért akarhatja a saját fia vesztét, de így van. És nagyon elszánt. Arra számít, hogy megölöd őt. 
Megölte a királyt, vesznie kell!
Regina már nem igazodott ki a saját gondolatain. A törvényen kívüliek vezére egyszerre vonzotta és taszította. Egyes egyedül az nyújtott számára némi vigaszt, hogy a gyűrű sikeresen lekerült az ujjáról, így hamarosan a rá gyakorolt hatása is a ködbe vész. De akkor mi marad? Fékezhetetlen vonzódás egy tolvajhoz? A király gyilkosához? Őszintén, nem volt benne bizonyos, valóban ezt akarja-e. De a halálát sem kívánhatta igazán… mégiscsak megmentette őt a lebukástól James herceg előtt.
   A tündér már menni készült, mikor a királynő megragadta mindkét karját és barna szemeiből kétségbeesés tükröződött vissza Csingiling ragyogó tekintetébe.
  Elmondott neki mindent, ami a király halála óta foglalkoztatta: a bosszú gondolatáról természetesen a tündér már tudott, mégis türelmesen hallgatta végig mindazt, amit a királynő megosztott vele. Beszélt az álmáról is, a férfiről az oroszlán tetoválással, arról, hogyan érezte magát a társaságában, s arról, hogy ez az ember nem más, mint a „tolvajok hercege”, Robin of Locksley.
  Csingiling továbbra is hallgatott a varázslatról, minek során Regina Robinról és a tetoválásáról álmodott. Természetesen ő pontosan tudta, kicsoda a férfi, aki az erdő mélyén megvédte az álruhás királynőt James hercegtől, de azzal is tökéletesen tisztában volt, a szerelmet nem lehet kierőszakolni. Amit ő adott a fiatalasszonynak, egy második esély a boldogságra. Az pedig már egyedül Reginán múlik, él-e a lehetőséggel. A tündér mindenesetre hinni akarta, hogy így lesz.
  Ezzel a hittel a szívében hagyta magára a királynőt, aki még percekkel később is a szavain merengett:
   - Szeretni és szeretve lenni a legnagyobb boldogság a világon. Ha hagyod, hogy a bosszúvágyad felülkerekedjen, az talán megöli a férfit, aki mellett igazán boldog lehetsz, de ebbe előbb vagy utóbb te magad is belepusztulsz. 

   Elhatározásához, miszerint távolságtartó lesz a tolvajjal szemben, mindaddig szilárdan tudta tartani magát, míg meg nem pillantotta őt. Ketrecben, akár egy cirkuszi látványosságot. Szíve-lelke belesajdult a látványba.
    A férfi még nem vette észre őt, háttal állt az őrnek is, az egyetlen aprócska rést kémlelve, ami egyfajta ablakként funkcionált, és ahonnan friss, hűvös éjszakai szél cirógatta meg az arcát, a sűrű rácsok dacára. Talán azon merengett, mikor láthatja újra otthonát, az erdőt. A barátait. Vagy Mariannal előbb fog találkozni a túlvilágon?
   - Királynőm! – szólította meg a foglár. Szavára Robin of Locksley is lassan megfordult és tekintete találkozott Regináéval.
   - Hagyj magunkra! – adta ki az utasítást. Az őr egy pillanatra megdermedt, de engedelmeskedett az uralkodónőnek. Lépteit lassan, de biztosan elnyelte a sötétség, a hang helyét Regina füleiben átvette saját erőteljes szívdobogása. S ahogy közeledett Robin felé, úgy érezte egyre inkább kicsúszni a lábai alól a talajt. Agyának józanabbik fele hálát adott a börtönrácsnak, amiért közéjük áll, megakadályozva, hogy a karjaiba omoljon és ostobaságot kövessen el. Hiszen, ha a férfi igazán szeretné, elmondta volna az igazat, és nem hagyta volna, hogy egy vénségesen vén boszorkány és Joderick fedjék fel azt előtte.

A fáklyák két oldalról megvilágították az arcát, ám Robin Hood pillantása egészen a lelke legmélyéig hatolt. Mintha mindketten a másikra vártak volna, mintha nem lett volna elegendő mondanivalójuk így is egymás számára, vagy talán pontosan azért hallgattak, mert oly’ sok dolog kavargott a gondolataik között, hogy képtelenek voltak egyet kiválasztani.
   - Minek köszönhetem a látogatását… Felség? – törte meg a csendet végül a törvényen kívüli, ügyelve arra, hogy a megfelelő megszólítással illesse a királynőt. Hangja halk volt, és olyan nagyon kimért, szinte rideg, amitől Regina szíve apró darabkákra tört. Elfojtott magában egy „Látni akartalak”-ot, s mély levegőt vett. A fáklyák visszaverték a kezében tartott aprócska, ám annál többet mondó tárgyat. – Azért jött, hogy megöljön? – biccentett a díszes, gyönyörű tőr felé.
Regina érezte, ahogy újból megkeménykedik a szíve, s vele együtt az arca és a hangja is. Csak mikor ez megtörtént, bízott eléggé magában ahhoz, hogy megszólaljon:
   - Tudni akarom, miért.
   - Mit miért, M'lady? – értetlenkedett Robin. Akarata ellenére hergelte fel Reginát, aki dühvel a szemeiben és a szívében indult el felé.
   - Miért ölte meg a férjemet? Egy országot fosztott meg a királyától, s egy asszonyt a hitvesétől! – nem akarta, hogy a haragja fájdalomba csapjon át, a könnycseppek így is ellepték a szemeit. Hátat fordított Robinnak, s mélyeket lélegzett, hogy némileg visszanyerje a méltóságát előtte. A tőrbe kapaszkodott, mintha abból akarna erőt gyűjteni, amit tenni készül. A férfi rátapintott a lényegre: valóban azért jött, hogy végezzen vele. Azért, amit tett. Életet életért...
Nyugalmat erőltetett magára, mikor újfent farkasszemet nézett a férfivel.
   - M'lady… Felség! Aznap, mikor a király életét vesztette, valóban keresztezték egymást az útjaink, mélyen bent, az Elvarázsolt Erdőben. Láttuk a díszes hintót, és tudtuk, az oldalán lévő aranyból egy falut etethettünk volna egész télen át. Igen, könnyíteni akartunk a hintó súlyán. Tolvaj vagyok, Felség, de nem gyilkos.
   - Mi történt akkor? – tette fel kérdését Regina, s mióta visszatértek a kastélyba, most először látott gyengédséget a tekintetében. Hitt, vagy legalábbis hinni akart Robin Hood szavának.
   - Mikor megállítottuk a hintót, és a király kiszállt, a barátaim az uralkodót látták benne. Én viszont ezzel együtt egy régi, jó barátot, még azokból az időkből, mikor a nevemhez vagyon társult, és nem a „törvényen kívüli” jelző. Tudtam, ha beavatom őt a történtekbe, megért majd, és így is lett. Önként ajánlotta fel vagyona egy részét, amivel mindnyájunkat lenyűgözött. Épp kezet ráztunk búcsúzóul, mikor az a gyilkos nyílvessző halálos sebet ejtett rajta. Ön a férjét veszítette el aznap, én pedig egy barát halálát voltam kénytelen végignézni - elmerengve ráncolta a homlokát, kerülve Regina pillantását, mintha a fiatalasszony szomorú szemei meggátolnák őt annak a napnak a pontos felidézésében.
  Hinni akart neki. Teljes szívéből azt kívánta, bárcsak képes lenne elfogadni, mindaz, amit most Robin Hood elmesélt, a valóság. De egy kis hang a fejében ott suttogta a saját igazát: Robin Hood a király gyilkosa. Már korábban is hazudott Reginának, álnok módon megtévesztette őt. Hogyan bízhatna meg benne ezek után?
Sehogy…
   - Hazugság! – kiáltotta túl saját őrülten zakatoló szívét a királynő, magasra emelve a tőrt. A börtönrács túlsó oldaláról készült lesújtani. Robin of Locksley rezzenéstelen arccal várt.
   - Ön is tisztában van vele, nem ez a megoldás – nem tűnt meglepettnek, viszont nem is reagált azonnal. Időt hagyott Reginának. Úgy tűnt, tökéletesen tisztában van a nő gondolataival. Holott azokkal mostanában még ő maga sem tudott zöld ágra vergődni. Mikor a királynő nem szólt semmit, a férfi folytatta: – Mindketten ismerjük azt, aki mindenről tud – kezdte lassan, óvatosan formálva meg a szavakat. – Akinek ott sem kell lennie személyesen ahhoz, hogy ismerje a dolgok kimenetelét.
   - Ön is pontosan tudja, hogy nála „a varázslatnak mindig ára van” – nézett mélyen a szemeibe Regina.
   - És nem fizetné meg boldogan az árát, ha cserébe teljesen tisztán látná, mi történt a férjével? – hajolt közelebb a rácshoz Robin.
Ezzel megfogta. Regina az elmúlt néhány nap alatt eljutott arra a pontra, hogy bármit képes lenne elviselni; csak, hogy valaki felfedje a teljes igazságot Daniel halálával kapcsolatban.
 Robin kérdése ott lógott tovább a levegőben, visszhangja egy perc nyugtot sem hagyott a királynőnek.

   Némán és gondolataiba mélyedve tért vissza a lakosztályába. Bármire hajlandó volt annak a napnak a megbízható forrásból származó elbeszéléséért. Robinnak egy dologban igaza volt: van valaki, aki felvilágosíthatja őt Daniel halálának pontos körülményeiről…
  Azonban fogalma sem volt, hogyan idézhetné meg őt. Tehetetlensége és kétségbeesése haragba csapott át, s ez arra késztette, hogy díszes tőrét lakosztálya ajtajába hajítsa. Túl későn vette észre azt a furcsa alakot fél lábával az ajtónak támaszkodni.
   - Szerencsére, ez a tőr nem árthat nekem – kuncogott, majd a fiatalasszony felé nyújtotta a fegyvert. – Nos, Deary, készen állsz megtudni az igazat? –
  Rumpelstiltskin váratlan felbukkanása megdermesztette Reginát. Mély levegőt vett, próbálta visszanyerni a higgadtságát. Szembenézni a leghatalmasabb mágiatudó lénnyel, akit valaha is szájára vett ez a világ; több volt, mint amit legmerészebb álmaiban képzelt volna. Visszavette tőle a tőrt, miközben ellentmondást nem tűrőn, királynőhöz méltón felelte:
   - Tudni akarom, mi történt a férjemmel. 
  Igyekezett figyelmen kívül hagyni a szívét mardosó félelmet, amit a manó és a mágiája keltettek benne. A varázsló, ha ismerte is a gondolatait, nem mutatta. Kuncogott egy sort, mialatt könnyed léptekkel körbejárta Reginát.
   - A kérdés nem az, hogy mi volt, hanem az: mi lesz, Deary – színpadiassága egy kevésbé nyugtalanító beszélgetés során talán mosolyt csalt volna Regina arcára is, jelenleg azonban túlságosan feszengett.

   A Sötét Úr egyik pillanatról a másikra szóba hozta a börtönrácsok közt vergődő szabad lelkű Robin of Locksley-t.
    - Nagy bölcsességre vall, hogy nem oltottad ki az életét.
    - Inkább gyávaság – sóhajtott fel a királynő.
    - Te nem vagy gyáva, Deary. Én már csak tudom. Életben hagyni valakit, akit szeretsz, bölcsesség, és nem gyávaság – suttogta Rumpelstiltskin, mintha egy titkot osztana meg a nővel.
    - Hogy szerethetném a férjem gyilkosát? – kérdezte Regina, indulatosabban, mint gondolta volna. Úgy érezte, mindenki többet tud a saját érzéseiről, mint ő maga, s ez a tudatlanság és tehetetlenség bosszússá tették szavait.  A varázsló újfent kuncogással reagált.
   - Őt sehogy… - Regina már nyitotta volna a száját, mikor a manó újra megszólalt: - De Robin Hoodot tiszta szívedből! – azzal lezártnak tekintve a témát, olyan hirtelen kanyarodott vissza a királynő eredeti kéréséhez, hogy Regina nem is tudta követni, pontosan hol is tart az egyezségük.
   Rumpelstiltskin a mestere volt annak, hogyan kell a levegőben lógva hagyni egy mondatot, egy kínzó kérdést, ami szép lassan felőrölte a társaságának minden idegszálát, míg végül az áldozat bele nem ment olyan alkuba, melyből semmiképp sem jöhetett ki jól. Ehhez a manó legalább annyira értett, mint a varázsláshoz.
  Tisztában volt vele, a királynő nem hinné el „csak úgy”, akárkinek az Elvarázsolt Erdőben történteket, s mikor ezt a gondolatát szavakká formálta, Regina jól láthatóan megkönnyebbült. Nem volt egészen biztos benne, hogy képes lenne végighallgatni egy újabb hazugságot. Robin Hood szavai így is ott égtek még a füleiben, s a szívét szorították össze minden egyes pillanatban, mikor az eszébe jutott, amit mondott.
„Ön a férjét veszítette el aznap, én pedig egy barát halálát voltam kénytelen végignézni.”
   Hazugság!
 Ha Daniel valóban jó barátjaként gondolt volna rá, akkor arról Regina tudna! Elvégre ismerte a király minden egyes barátját, közelit és távolit egyaránt.
 Az egyetlen, akinek megkérdőjelezhetetlenül hinne, már nem segíthet… Mert a szerelme, a férje, a királya már nincs többé…
 A Sötét Úr viszont olyan ajánlattal állt elő, melyre legmerészebb álmaiban sem gondolt volna.

   - Visszahozni? Úgy érti, újra élhet? – a szerelmes nő reményekkel teli tekintete újfent kuncogásra késztette a manót.
   - Nem, nem, Deary – rázta meg a fejét, majd egy levegővételnyi idő után folytatta: - Amire te vágysz, az lehetetlen. Hallhatod, amint a saját szavaival emlékezik vissza az utolsó útjára az Elvarázsolt Erdőben. Ha elég erős a szerelmetek, talán láthatod is őt közben. De visszahozni… - Regina úgy érezte, az elégedett kuncogása, ami éppoly jellemző volt rá, akár színpadias mozdulatai, vagy maga a mágiája; kezdte felmérgelni.
    „Ez cseppet sem vicces!”, kiáltott volna rá legszívesebben, ám ezúttal végül sikerült visszafognia magát.
 Idegesítő figura volt, de mégiscsak az egyetlen, aki segíthet valamiféle kontaktust kialakítani Daniel és közte most, hogy a férje szíve már megszűnt dobogni.

  Úgy történt minden, ahogyan azt a manó előre közölte vele: hallhatta, még láthatta is az arcát egy-egy röpke pillanatra, azonban a sűrű, sötétszürke füst, amiből kirajzolódott Daniel király nemes alakja csakis arra volt hivatott, hogy Regina megtudja végre a teljes igazságot. Azt, amit senki másnak nem hitt volna el.

  Kicsivel pirkadat előtt a királynő ismételten látogatást tett a börtönben raboskodó Robin Hoodnál. Rumpelstiltskin távozása óta zakatoltak a fejében azok a mondatok, amiket hozzá intézett. Tudta, a varázslatnak mindig ára van, azonban a manó - ezúttal kuncogás nélkül-, homályban tapogatózva hagyta a fiatalasszonyt azzal a nyugtalanító mondattal, miszerint tartozik neki egy szívességgel, amit a Sötét Úr majd alkalomadtán az eszébe fog juttatni.

Azonban, ha tökéletesen őszinte akart lenni, legalább saját magához, nem ez a tény okozta a legnagyobb fejtörést számára…

    - Kérem a kulcsot – nyújtotta a tenyerét a foglár felé. Ellentmondást nem tűrő hangjától az őr habozni kezdett.
    - Biztos, hogy jó ötlet ez, Felség? – ez az egyszerű kérdés kételyek ezreit ültette el Reginában.
  Tisztában volt vele, nem az ellenkezés mondatta ki az egyenruhás férfivel ezeket a szavakat. Évekig hűen szolgálta Daniel királyt, s remélte, az ő uralkodása alatt is megmarad kivételes jelleme.
 Aprót bólintott felé, majd, miután megkapta a cella kulcsát, hasonlóan határozott hangon utasította őt, hagyja magára a fogollyal.
 Robin of Locksley, aki mindezidáig rezzenéstelen arccal figyelte a jelenetet, most mély levegőt vett. Biztos volt abban, ez egy hosszú és komoly beszélgetés lesz közte és a királynő között.

   „Elhiszi végre?” – kérdezte volna legszívesebben, de nem talált hozzá megfelelő hanghordozást. Mégiscsak az ország királynőjével nézett farkasszemet.
 Regina megvárta, míg az őr lépteit lassan, de biztosan elnyelte a sötétség, majd miután becsukódott utána a börtön nehéz vasajtaja, egy kulcsot Robin cellájának zárába illesztett. Az ajtó hamarosan kinyílt, szabad utat adva a törvényen kívülinek a menekülésre. A férfi azonban hitetlenkedve bámult a királynőre. Kimondatlan kérdésére Regina higgadtan válaszolt, önmagát is meglepve, mennyire képes palástolni az érzéseit.
   - Igaza volt. Nem felelős Daniel haláláért. És mivel nem bűnhődhet olyasmiért, amit el sem követett, Ön mostantól szabad ember. Elmehet. 
 Robin of Locksley percekig csak bámult Regina őzikeszemeibe. Mikor végre elindult felé, lassú, szinte bártortalan léptekkel, a fiatalasszony a rácsokba kapaszkodott attól való félelmében, talán most láthatja utoljára őt. Ujjai szinte kifehéredtek ettől a szorítástól, ám Robin Hood, ha észre is vette, nem hozta szóba.
Helyette mutatóujjával Regina álla alá nyúlt, gyengéd mozdulattal késztetve arra, hogy a szemeibe nézzen. Csak, mikor ez megtörtént, szólalt meg, halkan, kissé fásult hangon:
   - Köszönöm...  – A királynő fájdalmasan felsóhajtott. Tehát itt a vége. Robin elmegy, soha többé nem találkozhatnak. De ez így van rendjén, mondogatta magában, mégsem tudta már elhinni saját gondolatait. Megszakította a szemkontaktust, és a szíve mélyén még mondott volna valami olyasmit, hogy „remélem, megőriz az emlékeiben, s nem csak úgy, mint a nőt, aki börtönbüntetéssel, majd halállal sújtotta”; azonban még épp elegendő lélekjelenlét maradt benne ahhoz, hogy ne tegye. -… de nem tehetem.   
  Szavakkal való visszakérdezés helyett, újfent összefonódott a tekintetük, s attól a ragyogó, kék szempártól Regina a torkában érezte egyre erőteljesebben dobogó szívét.
   - Néhány órája, valamikor az őrségváltás idejében, a tudomásomra jutott valami, amiről, úgy érzem, tudnia kell – gyanakodva pillantott jobbra, majd balra, de fáklyától fáklyáig senki sem volt a közelükben. Bizarr meghívásnak tűnt volna a cellájába invitálni a királynőt, azonban a titok megkövetelte a teljes diszkréciót. Regina ezúttal hitt neki. Nem kérdőjelezte meg a szavait, arra azonban kínosan ügyelt, hogy tisztes távolságot tartson fenn.
  Egy aprócska papírost nyújtott át a királynőnek. Regina kihajtogatta, majd elolvasta azt a néhány sort, ami rajta állt. Elég nehézkesen boldogult a csúnyácska betűkkel, ám a valószínűleg férfiírás, hiába volt ismeretlen számára, megerősítette Csingiling korábbi vészjósló szavait: áruló van a kastélyban.

  Habár Robin Hood várta már a kérdést, „hogyan sikerült szert tennie erre a levélkére?”, Reginát mégis egy sokkal fontosabb kérdés aggasztotta:
   - Kitől szerezte ezt? – abban a hitben dédelgette magát, ha elég erős a felségárulás tényéhez, akkor az áruló kiléte sem fog túlságosan nagy megrázkódtatást jelenteni, azonban Robin válaszára így is elgyengültek a lábai.
   - Joderick-től. 
A törvényen kívüli fel volt rá készülve, hogy a királynő erre a hírre majd ismételten hazugnak nevezi őt, ezért gondolatban már készült az önvédelemre.
   - Joderick a palotaőrség parancsnoka – jelentette ki halkan, inkább önmaga meggyőzésére, mintsem Robinnak címezve. El is fordult tőle, a börtönrácsra meredt inkább, mint azokba a gyönyörű szemekbe.
   - Tudom – sóhajtott fel a férfi.
   - Évekig hűen szolgálta Danielt - merengett tovább Regina.
   - Tudom – ismételte Robin türelmesen.
   - Az elsők közt nyilvánította ki a részvétét.
„És az elsők közt vált felségárulóvá, hazaárulóvá” – jelentette volna ki legszívesebben Robin, azonban bölcsen úgy látta, az ítélkezést jobb meghagyni a királynőnek.
   - Mihez kezd most, Felség? – kérdezte inkább.
   - Fogalmam sincs. 
Végre visszafordult felé. Kétségbeesés és bánat keveredtek a szemeit lassacskán ellepő könnycseppekben. Úgy nézett Robinra, mintha tőle várná a megoldást, mintha a férfi lenne maga a józan gondolkodás.
   - Mit tehet egy királynő egy ilyen helyzetben?
   - Nem adhatja fel! Az emberek hisznek Önben, ahogy Danielben is hittek. Meg kell mutatnia az árulóknak, hogy erősebb, mint azt valaha gondolták volna. Tudom, hogy képes rá, Regina. – Ha egy királynőt egy törvényen kívüli ennyire közvetlenül, a keresztnevén szólít, az visszavonhatatlan következményekkel jár az alacsonyabb ranggal rendelkező számára. Robin Hood kis buzdító beszéde alatt Regina szíve végig dübörgött a mellkasában. Megmagyarázhatatlan boldogság öntötte el egész lényét a tényre: a férfi a nevén szólította. A közelsége és az arcát simogató, meleg lehelete már csak hab volt a tortán. A királynő ellenállhatatlan vágyat érzett, amit csak egyféleképpen tudott csillapítani.
 S ahogy ajkai rátaláltak Robinéra, úgy érezte összefonódni a szívüket is egy különleges, láthatatlan kötelékkel.
   - El kell tűnnöd innen! – szakította félbe a csókáradatot Regina. – Különben holnap délben...
   - Igen, tudom. A királynő parancsára – mosolyodott el lopva Robin, miközben ujjai hegyével óvatosan végigsimította azt a bőrszíjat, amin a fiatalasszony jegygyűrűje függött.
Regina értette a szavak mögött rejtőző gondolatokat, és fájdalmasan sóhajtott fel.
   - De ha most elengedlek, úgy értem, hivatalosan, Joderick rájöhet arra, hogy tudok az árulásáról. Azzal még nagyobb veszélybe sodornálak – lehunyt szemmel igyekezett magába szívni a férfi illatát, az erdőjét, ahol megismerkedtek. – És azt nem tudnám elviselni – megsimogatta az arcát. Félelem járta át arra a gondolatra, hamarosan vissza kell térnie a régi, megszokott életéhez. Úgy kell társalognia Joderick-kel, mintha mi sem történt volna. Saját magát érezte ezzel árulónak.
   - De ha most elmegyek – vette át a szót Robin -, Rád terelődne a gyanú. És ezt én nem tudnám elviselni.
   - Akkor mi legyen? – kérdezte suttogva Regina, s a törvényen kívüli érezte, ahogy megremeg a karjaiban.
Robin of Locksley eltöprengett.

   - Van egy régi trükk, amivel kijuthatok innen, a kulcs használata nélkül is – azzal végigsimított a királynő gyönyörű, hosszú, ébenfekete hajzuhatagán. A következő pillanatban már két aprócska csat volt a kezében. – Persze, csak, ha kölcsönkaphatom ezeket egy kis időre – elnézve azt a mosolyt, azt a sokat mondó tekintetet, Regina pontosan tudta, bármi másról hajlandó lenne lemondani Érte. Mit neki két aprócska hullámcsat az örök boldogságért cserébe!

Vége a második résznek...

Harmadik rész: „Változott a terv”: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/02/15/outlaw_queen03