Szilárdka, a szurikáta & Mosó Marci meséje 6. rész

Szavak:

kopasz, fájdalom, varázslatos, esernyő, hajó

Történet:

  Szilárdka, a szurikáta halk szárnysuhogásra lett figyelmes. Néhány pillanatig nem tudta eldönteni, azért, mert az imént madarakat látott körözni a hegycsúcs körül, vagy, mert tényleg közeledik egy ismeretlen tollas feléjük. Mindenesetre hősünk úgy érezte, egy ijesztő gondolat keríti a hatalmába, ami minden mást a háttérbe szorít. Bármit is tervez vele, velük a róka, bárcsak gyorsan tenné! A bizonytalanság csak tovább növelte mindkettejük félelmét. 

Lopva Kangára pillantott, aki továbbra is reszketeg lábacskákkal, füleit szemei elé tartva várta az elkerülhetetlent. A szárnysuhogás egyre hangosabbá vált, heves szívverésével együtt szinte már dübörgött Szilárdka füleiben.

Kanga példáját követve ő is inkább lehunyta a szemeit. Megadta magát a rókának, beletörődve abba, hogy eleségként végzi. 

Újabb szárnysuhogás. Szilárdka bundáját egy erőteljes széllökés borzolta fel. Vagy talán ő is úgy reszket, mint Kanga? Már ő maga sem tudta pontosan. Erős szorítást érzett a derekán. Biztos volt benne, Róbert uraság mindjárt ketté roppantja a csontjait. Talán még egyszer, utoljára ki kellene nyitnia a szemeit, bátran a róka szemébe néznie, mielőtt végleg megszűnne a sajgó fájdalom az oldalában, a suhogás hangja a füleiben. Ám, mihelyst rávette magát e bátor cselekedetre, beleszédült a látványba. 

Szilárdka, a szurikáta és Kanga, a nyuszi ugyanis repültek!

Kangára pillantott, akit egy másik karom tartott a markában; szegény meg sem mert mozdulni, leszámítva a folyamatos reszketését. 

 - Varázslatos! - bukott ki a szurikátából. - Mint egy égi hajó, ami a felhők felett siklik.

 - Köszönöm a hasonlatot, igazán megtisztelő! De ha tovább ficánkolsz, nem tudom majd garantálni a szerencsés landolást. 

 - Bocsánat! - motyogta a bajsza alatt Szilárdka. A következő percekben legfőbb célként a mozdulatlanságot tűzte ki maga elé. Majd jól megnézi magának a megmentőjüket, miután biztonságosan érzi ismét a lábai alatt a talajt. 

A sűrű lombkoronával büszkélkedő fákat hamarosan sivár, kopár kietlenség váltotta fel. Egyik kopasz ágról a másikra ugrálva apró, rozsdavörös pamacs követte a röptüket. A távolban élénk narancs és halványkék színkavalkád kíséretében produkálta magát a naplemente, magára terelve Szilárdka figyelmét is.

 - Nahát! - ámuldozott. Elhatározta magában, mikor visszatalál Dezső bácsihoz és a Tudás Tárházához, kipróbálja, milyen lehet a délutáni fényárból a teljes sötétségig bámulni az égi jelenséget. Habár azt továbbra sem tudta, miképpen juthat haza. Jelenleg ebben az erdőben volt a helye, hogy segítsen Mosó Marcinak, amiben csak tud. 

Szilárdka mindig is remélte: egyszer majd részese lehet valami fontosnak. És határozottan úgy gondolta, az Erdő ügye az!

 - Készüljetek, landolunk! - süvítette a menetszelet túlharsogva a madár, s a kis szurikátának ismét le kellett gyűrnie a kíváncsiságát, hogy feltekintsen rá és beazonosítsa. 

Kanga még akkor is reszketett, mikor már talajt érzett a lábacskái alatt. Szilárdka oldalában a fájdalom kezdett enyhülni, a landolást követően pedig azonnal felpillantott megmentőjükre: hosszú piros csőréről és nyurga lábairól azonnal felismerte a fekete végű, fehér tollakkal büszkélkedő madarat. Egy fehér gólya! Szilárdka csak ámult és bámult. Évek óta nem találkozott eggyel sem. 

 - Gergő! Drága barátom! - hadarta az egyik kopár fa törzsén lesietve a rozsdavörös pamacs. - Fogadtam az esernyőmre, hogy az a kopasz koma túl lassú lesz, és bevált! 

 - Dehát… neked nincs is szükséged esernyőre! - találta meg a hangját Kanga, azzal a szurikátához fordult: - Szilárdka, ő itt Ricsi Mókus…

 - A szerencsejátékok királya! - vette át a szót Ricsi, mielőtt a nyuszi valami kevésbé hangzatos jelzővel illetné. 

Ricsi és Szilárdka kezet ráztak, majd Ricsi bemutatta őket az “egek urának”, ahogy ő fogalmazott. Gergő halkan megköszönte a burkolt dicséretet, és néhány perc múlva ismét a levegőt hasította ketté, útban haza. Szilárdka legalábbis úgy gondolta, hazarepül. 

 - Gyertek velem! - hadarta a szavakat Ricsi, és feléjük intve már el is tűnt az avar alatti titkos rejtekhelyén. Kangának és Szilárdkának ugyancsak igyekezniük kellett, ha tartani akarták a tempóját. Mikor már úgy érezték, nem bírják tovább a gyorsaságát, Ricsi hirtelen megállt, így a nyomába libasorban lépkedők szinte átestek rajta. Az útjukat apró, szentjánosbogarakhoz kísértetiesen hasonlító fénylények kísérték, segítve a látásukat és biztonságérzetüket egyaránt. 

 - Ti meg hol voltatok ennyi ideig? - hallottak meg egy ismerős hangot.

 - Marci! - kiáltott fel boldogan, és alig néhány centi választotta el attól, hogy örömében magához ölelje a mosómedvét. 

Vége a hatodik résznek...