Rim - Szúnyogként a hangyák között 4. rész

Szavak:

bekezdés; álca alatt, beépítve; vak; kirúgni; „megromlik a szövetség”

Történet:

   - Az a te nagy szerencséd, hogy apád a gyűlés után azonnal felderítőútra indult. Ha tudomást szerzett volna a… kis… barátodról… Hidd el nekem, Antónia! Ha szúnyogot melengetsz a kebleden, előbb-utóbb megcsíp!

   - Semmi közöd az én… - csattant fel a hangyalány.

Vegyes érzései voltak Rim iránt. Egy dolgot azonban biztosan tudott: nem hagyhatta ott a konditerem tetején, sebesülten. Elvégre megmentette az életét! És amíg az apja nem ér haza, a hangyabolyban biztonságban lesz. Bízott benne...

A lebukás veszélye azonban így is ott lebegett a feje felett, s ez a félelem a kezdeti kétségbeesést haraggá változtatta.

   - És ha nem akarod, hogy megromoljon a szövetség közted és apám között, akkor segítesz! - nem tudott visszaemlékezni rá, mikor használta utoljára az „én vagyok a főnököd lánya” hanghordozását. Nem volt híve ennek az egész rendszernek, aminek az apja által ő is olyannyira a részesévé vált. - Tisztában vagyok vele, hogy nem maradhat itt! - váltott a hangja suttogóra - Az apám nem vak… ha meglátja… Nincs oda a szúnyogokért, főleg mióta… - szükségtelen volt befejeznie a mondatot. Minden hangya tisztában volt a ténnyel: Vazul vezér feleségét, Antónia édesanyját egy merész szúnyog csábította el a családi tűzhely melegétől. - Csak tereld el a figyelmét, és a többit bízd rám! - Anthony csak rosszallón a fejét rázta. A hangyalány képtelen volt rájönni, miért hallgat: fél segíteni vagy nem is akar? Kérdések ezrei cikáztak a fejében, miközben tekintete újra és újra visszavándorolt a továbbra is eszméletlenül fekvő Rimre. Szerencsére épp eleget tanult hangya-ápolástanból ahhoz, hogy életben tartsa őt. Egy ideig legalábbis...

   - Vagy segítesz, vagy elintézem, hogy az apám kirúgjon a seregből - adott végül ultimátumot Anthonynak. Ha a szép szó, az észérvek és a könyörgés sem segít, tulajdonképpen már csak az erőfitogtatás maradt. Ha erre sem reagál, akkor Antónia, hiába volt a hírhedt Vazul vezér egyetlen gyermeke, egy eszméletlen szúnyogfiúval és egy konzervatív, dühöngő apával lesz gazdagabb.

   - Micsoda tűz! - Anthony ámulattal ejtette ki a szavakat. - De ki véd meg akkor, amikor a apád rájön az árulásomra? Mert az köztudott, hogy semmi nem marad megtorlatlan. - Anthony magára hagyta Antóniát a megválaszolatlan kérdéssel.

Rim motyogott valamit álmában, miközben bezárult az ajtó elválasztva a két hangyát.

Rim az Ő gyógyító érintésére tért magához. A lány nem bízott Anthonyban. Ki kellett menekíteni a kis szúnyogot, mielőtt az apja tudtára jutna a hangyászsünnel való találkozásuk. Igaz, Rim az életét kockáztatta, hogy megvédje őt, bár Antónia kételkedett benne, ez apja szemében dicséretet érdemelne. Rim akkor is „csak” egy szúnyog volt… Nem hagyhatta, hogy  Anthony bebeszélje a vezérnek, hogy Rim a lepkék beépített szúnyogja, akit Pehely királyfi kémkedni küldött közéjük.

Hagyta, hogy a kissé még gyenge lábakon álló Rim bele karoljon. Így indultak el a titkos alagút felé, melyet csak kevesen ismertek.

A fiatalok szerencsétlenségére Vazul vezér és Anthony is ezen kevesek közé tartozott. Ahogy nyílt az ajtó, Antónia úgy találta szemben magát az apja vádló tekintetével, melyet Anthony fölényeskedő pillantása követett.

   - Ez lehet közös életünk első bekezdése - szólalt meg Anthony, miután Vazul vezér egyelőre nem találta a megfelelő szavakat lánya tettére. Rimet figyelmen kívül hagyva lépett Antónia elé, és fogta meg finoman a karját, úgy folytatta: - Nem hagyhattam, hogy egy kis szúnyog ezt tönkretegye - lekezelően nézett végig Rimen, tetőtől talpig.

Antónia viszont Anthonyn nézett keresztül, egyenesen az apjához intézte a szavait:

   - Apa! Nem úgy van, ahogy gondolod. Ő… - mutatott kedvesen Rimre, és ekkor jött csak rá, hogy még a nevét sem kérdezte meg. -… megmentette az életemet!

   - Igazán? - csillant fel egy aprócska reménysugár Vazul vezér tekintetében. Talán Rim túlélheti ezt a beszélgetést.

A legfőbb hangya érdeklődve fordult a kis szúnyoghoz, tőle várva hős tettének részleteit.

   - Semmiség - legyintett bátortalanul és szerényen Rim. Bár most találkozott először szemtől  szemben a vezérrel, azt hamar kitalálta, az ő szava szent és sérthetetlen errefelé.

   - A lányom élete neked semmiség? - csattant fel hirtelen Vazul. Hősünk természetesen azonnal mentegetőzésbe kezdett.

   - Nem úgy értettem… aj, azt a kénköves pókhálóját, hogyan magyarázhatnám el?

   - Szükségtelen magyarázkodnod! - vette át a szót Antónia. Apja számára már világossá vált, a pártját fogja, és nem tetszett neki ez a fajta mentalitás. Akár megmentette őt, akár nem, Rim mégiscsak egy szúnyog volt, semmi több. És ha valaki, akkor Vazul pontosan tisztában volt vele, milyen galádságra képesek a szúnyogok. - Apám! - fordult felé ismét Antónia – Tudom, hogy nincs túl jó véleményed a fajtájáról, és hidd el, megértem az érveidet. Nagyon is! De nem büntetheted meg ezt az egyedet azért, amit egy másik tett! Megmentette az életem, ezt ne feledd, az egyetlen gyermeked, az örökösöd életét! Kegyelmezz meg neki, és hagyd, hogy elmehessen és élhesse tovább az életét!

   - Bocsánat… - szólt közbe halkan Rim. Nem akart belefolyni az apa-lánya csevejbe, mégis úgy érezte tisztességesnek, hogy ő is szót kaphasson. Elvégre az ő kis életéről döntenek…

Antónia azonban olyan nagy vehemenciával beszélt, hogy egyikük sem hallotta meg a vékony kis hangocskát. Újra próbálkozott, aztán még egyszer.

   - Mi az, fiú? - nézett rá végül az apa, amikor Rim már azt hitte, álmodja az egész jelenetet, és azért nem figyel rá senki.

   - Talán kissé szokatlannak tűnhet, de ha szabadna bátorkodnom kérni Öntől valamit, akkor minden bizonnyal azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulnék Önhöz, hogy hadd szabadjon inkább itt maradnom, mint a boly tagja. 

Mindhármójukat ledöbbentette a vallomás, azonban más-más gondolatokat ébresztett bennük. S míg Antónia új érzéseket fedezett fel magában az elkövetkezendő napokban a kis Rim iránt, addig Anthony és Vazul vezér fejében egészen más tervek kezdtek körvonalazódni arról, hogyan vehetnék hasznát a különleges kis teremtménynek. S bár a Lepkeországban történtek elkeserítették Rimet, az a néhány nap az indulásuk előtt élete legboldogabb időszaka volt.

   Hazára lelt a bolyban, s otthonra Antónia társaságában. Életében először végre igazán boldog volt. S hogy lehet-e még valaha, nos, a sors útjai kifürkészhetetlenek...

V  É  G  E