Különleges Kötelék 6.

 - Egy tudományos kísérlet? - visszhangozta Sato zászlós kikerekedett szemekkel. Fáradt volt és alig várta, hogy visszavonulhasson a kabinjába és lepihenhessen. Egyszerű, szürke köntösét sem tartotta megfelelő ruházatnak az Enterprise kapitánya előtt, ám a jelek szerint ezek az “apróságok” Jonathan Archert egyáltalán nem zavarták. - Nem ér rá holnapig? - sóhajtott fel és csak akkor tudatosult benne, fennhangon is kiejtette a szavakat, amikor a férfi röviden válaszolt a kérdésre:

 - Nem - és megelőzve a további kérdezősködést, magához ragadta a beszélgetés fonalát. - Voltaképpen csak egyetlen kérdésre keresem a választ. - Elhatározta, figyelmen kívül hagyja a zászlós kimondatlan szavait. - Mit érdemel az, aki fontos információt hallgat el a kapitánya elől? - a nőnek a fáradtsága ellenére görcsbe rándult a gyomra az idegességtől. 

 - Nem tudom, mire gondol, uram - öltötte magára az Akadémia-beli pókerarcát. Láthatóan kijöhetett már a gyakorlatból, mert Jonathant nem sikerült meggyőznie arról: semmi köze nincs a… nos, ahhoz, amivel éppen gyanúsítja. 

 - Akkor hadd frissítsem fel az emlékeit, zászlós! - Hoshi már szólásra nyitotta a száját, azonban a levegővel együtt a hangok is bent rekedtek attól a meglepetésszerű csókáradattól, amivel Jonathan az ajkait kezdte ostromolni. Ha nem szorította volna olyan erősen magához, a lábai talán össze is csuklottak volna a váratlanul rájuk törő remegéstől, ami fel-le cikázva végig a gerincén, bizsergető érzést keltett minden egyes porcikájában. 

Az első csókjuk leheletfinom és gyengéd voltához képest, ez a mostani orkán erősségű volt, ami az elkövetkezendő órákra teljesen magával ragadta Hoshit. 

Ellentétben a legutóbbi éjszakával, Jonathan Archer most úgy aludt, akár a bunda. Kiegyensúlyozott volt és boldog. Félálomban a mellkasára vonta és átölelte Hoshit, amitől a fiatal nő egy pillanatra összerezzent, de aztán hamar visszatért a békés álmához, amelyben első találkozásukat élte át újra és újra, különböző szavakkal, de ugyanazzal a végkifejlettel, ami néhány órája a kabinjába csalogatta a kapitányt. Hajnalban végül ő ébredt fel korábban. Ahogy kitisztultak a gondolatai, és rájött, az elmúlt éjszaka éppúgy valóság volt, mint jelenleg az ébrenléte, elszégyellte magát. 

Fizikai és lelki erejét egyaránt össze kellett szednie ahhoz, hogy eltávolodjon Jonathantól. Kiült az ágya szélére. Nem akarta felébreszteni a férfit. Egyelőre nem bírt volna a szemébe nézni. 

 - Hová készülsz? - tört utat jelenleg is hiperaktív agyának keszekusza útvesztőjében Jon hangja.

 - Nemsokára kezdődik a szolgálatom - felelte halkan.

 - A kapitányod biztosan nem bánna egy pár perc késést - jegyezte meg tréfálkozva, mintegy mellékesen. Lerít róla a zavara. 

 - De én igen. - Hoshi szavai keresztülhasították a levegőt, kínos csendet és egy érzékelhetően mély, tátongó szakadékot hagyva kettejük között. 

Doktor Phlox vagy T’Pol igazán megemlíthette volna ezt a nem várt mellékhatást. Akkor talán képes lett volna valahogy felvértezni magát ellene. Mert a kapitány érzelmeinek ilyen hirtelen, robbanásszerű növekedésére egyszerűen nem talált más lehetséges magyarázatot. Így Hoshi Sato számára világossá vált, az együtt töltött éjszakájuk az átok megtörésének mellékhatása.

Amíg minden igyekezetével azon volt, hogy meggyőzze magát a saját igazáról, miközben igyekezett távolságot tartani Jonathantól, a férfi is felkelt az ágyból és megrökönyödve bámult rá.

 - Miről beszél? - megfordult a fejében, közelebb lép a nőhöz, de végül elvetette az ötletet; az arcán olyasmit látott, amit korábban még soha: csalódottságot. Ekkor döbbent rá: anyaszült meztelen áll előtte. S habár a lingvisztikus megszakítva a szemkontaktust, hátat fordított neki, zavarában magára kapta királykék alsónadrágját. Már a trikóját vette éppen, amikor a nő végre megszólalt. 

 - Ez csak egy újabb átok. Nem az Ön hibája. Csak… felejtse el, ami történt!  

Jonathan egy mélyről jövő sóhajt követően járkálni kezdett a kabinban. Mindkét kezét csípőre téve, olykor-olykor rápillantott Hoshira, és úgy tűnt, mondani akar valamit, de többszöri próbálkozásra sem sikerült megfogalmaznia azt, amit szeretett volna. Hosszú percek teltek el így. 

 - Magamra hagyna, kérem? - a tekintete megkeményítése olyannyira jól sikerült, hogy Jonathan előtt csak egyetlen járható út maradt. Villámgyorsan felkapta a többi ruháját a földről. A pillanat törtrészéig találkozott a tekintetük, mielőtt távozott a kabinból kongó ürességet és keserűséget hagyva Hoshi szívében búcsúszavaival:

 - Ahogy óhajtja… zászlós! 

Hoshi Sato egyetlen porcikájával sem kívánta ezt a szolgálatot. Valahányszor Jon kérdezett tőle valamit, csak tőmondatokban válaszolt. Ez a tény, valamint a kettejükre korábban olyannyira jellemző összenézések-összemosolygások elmaradása felkeltette T’Pol gyanúját. Miután leadta a szolgálatot, a gyengélkedő felé vette az irányt. Egy kérdés motoszkált a fejében, ami kiütött onnan minden mást, s minden egyes lépéssel közelebb érezte magát a megoldáshoz: egy beszélgetés az emberi fajt leginkább ismerő denobulán doktorral megerősítheti azt, amit a logikája súgott neki.

Phlox éppen befejezte az esti etetést, amikor a vulkáni mögött becsukódott az ajtó. 

 - Á, parancsnok helyettes! Mit tehetek Önért? 

 - A megerősítésére lenne szükségem - vallotta be töredelmesen T’Pol. Kezeit összekulcsolta a háta mögött, s bár az arcán nem látszott, hangjában az orvosi főtiszt egy leheletnyi bizonytalanságot vélt felfedezni. 

 - Milyen ügyben?

 - Walter Elias Disney-ügyben. 

A doktor kíváncsian várta, mi fog kisülni ebből a beszélgetésből. 

 - Pontosítana?

 - Mi történik a mesékben, miután az átok megtört? 

 - Örökké boldogan élnek - vont vállat mosolyogva Phlox. 

 - Akkor ennek a mesének még nincs vége - jelentette ki határozottan egy csipetnyi csalódottsággal a hangjában. A doktor kérdő tekintetét látva röviden elmagyarázta, miből következtetett erre: - A kapitány és Sato zászlós meglehetősen furcsán viselkednek.

 - Ők emberek, parancsnok helyettes - Phlox továbbra is mosolygott - és szerelmesek. Az ilyen erős érzelmek olykor furcsa dolgokra késztetik őket. A második feleségemmel például…

 - Már megbocsásson, doktor, de az, aminek ma a hídon tanúja voltam minden volt, csak pozitív végkifejlet nem. 

Phlox mosolya a vulkáni minden mondatával egyre halványabbá vált.

 - És azt mondja, hogy még csak nem is mosolyogtak egymásra? Egyszer sem? - Ez ellentmond Hoshi Sato és Jonathan Archer természetének. 

 - A távolságtartásuk meglehetősen… feltűnő volt.  

Az orvosi főtiszt elgondolkozott a hallottakon. Végül egyetlen megoldást tartott célravezetőnek. A gyengélkedő falára szerelt kommunikátorához lépett.

 - Phlox Sato zászlósnak! - nyitott csatornát. 

T’Pol kikerekedett szemekkel meredt rá.

 - Mit művel, doktor? - suttogta, mielőtt Hoshi válaszolt volna.

 - Lejönne, kérem, a gyengélkedőre? - habár a lingvisztikushoz intézte a szavait, nagy, kék szemeit egy pillanatra sem vette le a vulkániról. T’Pol anélkül látta maga előtt a jelenetet, hogy ténylegesen a hídon lett volna ezekben a percekben. Bámulatosan jól ismerte már Hoshi kérdő tekintetét, amivel szavak nélkül kér engedélyt a távozásra, valamint a kapitány ide-oda cikázó pillantását, ahogy próbál nem a kommunikációs tiszt után nézni. Az Enterprise legénysége az elmúlt években lassacskán a családjává vált. Szerette volna boldognak látni őket.  

 - Legtisztább út az őszinteség - jelentette ki egyszerűen Phlox, miután bontotta a kommunikációs csatornát. - Nézze - halkította le diszkréten a hangját, mintha attól tartana, valaki hallgatózik -, elég nyilvánvaló a kettejük vonzalma egymás iránt. Így van?

 - Így van - bólintott T’Pol. Phlox folytatta:

 - Ennélfogva bármi is történt köztük az átok megtörése óta, az minden valószínűség szerint egy félreértésen alapul. - A denobulán visszafojtott egy - a fajára olyannyira jellemző - széles mosolyt arra a fejében átsuhanó gondolatra, miszerint ismételten ő nyithatta fel egy vulkáni szemeit és tágíthatta ezáltal a látómezejét az emberi viselkedéssel és pszichológiával kapcsolatosan. 

 - Ez logikus érv - bólintott végül T’Pol. - Akkor én most megyek, mielőtt…  

A gyengélkedő ajtaja kinyílt és Hoshi Sato zászlós belépett. A doktor és a vulkáni még váltottak egy gyors pillantást, mielőtt Phlox belekezdett volna egy - reményei szerint - mélyenszántó, őszinte beszélgetésbe az Enterprise kommunikációs tisztjével. 

Amióta megfogalmazódott benne ennek a beszélgetésnek az ötlete, azon merengett, miként kezdhetne hozzá úgy, hogy se neki, se T’Polnak ne származzon belőle kellemetlensége a jövőben. Habár ő maga nem érezte az imént lezajlott beszélgetést pletykálkodásnak, nem tudhatta, a legénység többi tagja is így lenne-e ezzel. 

Tisztában volt vele, ha köntörfalazás nélkül rákérdez a zászlósnál a viselkedésüket kiváltó okra, nem fog tudni kicsikarni belőle olyan nyílt és őszinte választ, amilyet remél. 

Az egyik monitorhoz lépett és a képernyőre behívta a kapitánynak az átok alatti és utáni vizsgálati eredményeit. Hoshi, akit úgy tűnt, minden érdekel, ami jelenleg kívül esik a híd területén, kíváncsian lépett mellé.

 - Mit látunk? - kérdezte kedélyesen. Phlox tudta, egy őszinte beszélgetést csakis őszintén kezdhet el. Ennek tudatában felelt. 

Jonathan említésére a fiatal nő arcvonásai láthatóan megkeményedtek. T’Pol nem túlzott, gondolta az orvos. Hoshi korábban sosem reagált így a kapitány említésére. 

 - És mi olyan érdekes rajtuk? - faggatózott tovább a lingvisztikus, leginkább azért, mert úgy vélte, a doktor pontosan ezt várja el tőle.

 - Látja itt ezt az árnyékot? - mutatott Phlox egy sötét foltra a képernyő bal oldalán. Hoshi bólintott. - Miután megtört az átok, vagyis, miután Ön, zászlós, megtörte az átkot - hívta fel a figyelmét a fontos tényre -, az árnyék, ami korábban szinte teljesen, hogy úgy mondjam, “elsötétítette a tisztánlátását”, megszűnt. Mintha ott sem lett volna soha. 

A nő hosszú percekig csendben tanulmányozta a képernyőt. 

 - Lehetségesnek tartja, hogy a kapitány egy másfajta átok hatása alá került? - tette fel a kérdést végül, aminek válaszától jelenleg jobban félt, mint bármi mástól az univerzumban.

 - Én ezt nem nevezném átoknak, zászlós - mosolyodott el Phlox. 

 - Akkor minek? - Hoshi újfent belefeledkezett a monitorba, apró eltéréseket keresett, valamit, bármit, ami az ő igazát támasztja alá…

Doktor Phlox percekig hallgatott, így vált igazán jelentőssé és hangsúlyossá az az egyetlen szó, amivel végül a feltett kérdésre megfelelt. A szó, amire Hoshi Sato gondolni sem mert, amióta megtörte az átkot. 

 - Szerelemnek. 

Hoshi Sato zakatoló szívvel tért vissza a hídra. Amint a turbólift ajtaja kinyílt előtte és tekintete egy pillantás erejéig találkozott Jonathanéval, eszébe jutott az elmúlt éjszaka. Fülig pirulva tért vissza a munkájához. Elhatározta, mihelyt lejár a szolgálata, beszélni fog a férfivel; mindenképpen tisztázniuk kell a történteket. Kezdeti bátorsága azonban az elkövetkezendő órákban egyre csökkent. 

A doktortól kapott információ éjjel sem hagyott nyugtot a számára. Álmodott. Mégis, hiába volt tudatában, minden egyes szó olyannyira valósághűen, annyira élénken maradt meg az emlékezetében, mintha újra és újra átélte volna. 

T’Polt, doktor Phloxot és Trip Tuckert látta maga körül. Az aurájuk különlegesen fénylett, akárcsak a táj körülöttük, ami folyton változott. A gyengélkedő falai és az orvosi főtiszt egzotikus állatai rajzolódtak ki előtte elsőként. Amikor Phlox megszólalt, a megszokott dallamos, “éneklős” hangja visszhangzott a gyengélkedő csendjében.

 - Az átok, ami fogva tartotta a kapitány szívét, megtört.  

A gyengélkedő falai hullámozni kezdtek, a körülöttük lévő tér átalakult. Immár a hídon voltak. Hoshi a posztján találta magát. A szót T’Pol vette át, közeledve a lingvisztikus felé. A doktorhoz hasonlóan az ő kijelentése is visszhangzott. 

 - Nem azért vonzódik Önhöz, mert Ön törte meg az átkot. Éppen ellenkezőleg. Azért törhette meg éppen Ön az átkot, mert a kapitány Önt szereti igazán. 

Furcsa volt a tiszta logikán alapuló következtetést hallania a doktor egyszerű kijelentése után. T’Pol, ha a hangja nem is mutatta, szavai rendkívül emocionálisak voltak. 

A környezet megint megváltozott. Ezúttal a szabad levegőn voltak, sűrű élénkzöld aljnövényzet vette őket körül. Hoshi azonnal felismerte a tájat, s szíve honvágytól szorult össze. 

Brazília. 

Méghozzá az a nap, amikor először hallott a klingonokról. Úgy látta magát és Jonathant, mintha egy mozifilmet nézne, majd néhány pillanattal később akkori önmagának a szemein keresztül feledkezhetett bele a kapitány zöld szemeibe. 

A lélegzete is elakadt a felismerésre: a férfi pontosan úgy nézett rá, ahogy előző éjszaka, amikor a kabinjába lépett. 

 - Mindig is Önt szerette… - erősítette meg a sejtését Trip Tucker egy jelentőségteljes pillantás kíséretében. 

 Az álmában elhangzott mondatok az ébredése után is ott lüktettek a fejében és a szívében egyaránt, nem hagyva neki egy percnyi nyugtot sem. Lábai, mintha önálló életre keltek volna, meg sem álltak az E-fedélzetig. Habár a liftből kilépve megtorpant, a késztetés, hogy újra lássa azt a bizonyos fényt a kapitány szemeiben, erősebbnek bizonyult a visszautasítástól való félelménél. 

A csengő hangjára Porthos is felkapta a fejét egy pillanatra, de aztán aludt tovább. Jonathan nem érezte magát ilyen szerencsésnek. Az elmúlt napok eseménydúsnak bizonyultak, így nap végére okkal reménykedett abban, néhány órára megszabadulhat a kísértő gondolatoktól. Hoshi tekintetét, ahogy akkor nézett rá, amikor ma visszatért a hídra, mégsem sikerült kiűznie az emlékei közül. 

 - Szabad! - sóhajtotta végül bizonytalan időre feladva az álomföldre jutásának kísérletét. Kiült az ágya szélére, onnan nézett fel éjszakai látogatójára. 

Hoshi láthatóan feszengett, Jon viszont elhatározta, nem fogja megkönnyíteni a helyzetet. Szavakkal vagy tettekkel képtelen volt bántani őt, így hát a hallgatásával, a passzivitásával akarta vallomástételre késztetni. Az íróasztalán lévő lámpát is azért kapcsolta csak fel, hogy a nő lássa a - reményei szerint - érzelemmentes tekintetét.

 - Bocsánatkéréssel tartozom - kezdte a zászlós. - Talán várhattam volna vele reggelig, de szerettem volna mielőbb…

 - ... túl lenni rajta? - vágott a szavába az elhatározása ellenére a férfi. A lingvisztikus kényszeredetten bólintott, Jonathan pedig megkeményítette az arcvonásait. A továbbiakban tényleg csendben marad. 

 - Nem szoktam hozzá, hogy ennyi figyelmet szentel nekem - robbant ki Hoshiból a mondat, mielőtt még meggondolta volna magát. - Ezért, miután megtört az átok…

 - Miután megtörted. - javította ki Jon, gondolatban össze-vissza szidva magát, amiért ismételten nem sikerült tartania magát a tervéhez. Ugyanakkor fontosnak érezte tudatosítani Hoshiban a tényeket. Lépett egyet a zászlós felé. - Először teljesen összezavart. Nem tudtam, hányadán állunk egymással. Úgy értem, itt voltál a kabinomban, mint most, és nem emlékeztem rá, hogyan kerültél ide. Olyan volt, mintha egy hosszú álomból valahol egész máshol ébredtem volna fel. Aztán, ahogy előtörtek az emlékek… 

Fájdalmas grimasz jelent meg az arcán. Továbbra sem akarta felidézni, miket tett abban a megbabonázott állapotban. Az annyira nem ő volt! Ő soha nem tudna ártani Hoshinak! 

 - Ezen már ne eméssze magát! Mindketten tettünk olyat, amit mára már megbántunk, azzal a különbséggel, hogy Ön nem volt a maga ura, amikor… De én igen. Tulajdonképpen, azért jöttem, mert szeretném jóvá tenni a tévedésem. - Egy-egy pillanatra elcsuklott a hangja, amikor Jonathan szemeibe nézve ugyanazt a fényt látta, amit annak idején, az Enterprise-ra érkezése előtt. 

S Hoshi Sato nem tudott és nem is akart ellenállni a kísértésnek: áthidalta a köztük lévő távolságot, és csókjaival még azelőtt fojtotta bele Jonba a felmerülő kétségei kérdéseit, hogy a férfiban egyáltalán megfogalmazódott volna akár csak egy is. 

 V  É  G  E