Mesék, nem csak gyerekeknek & Sorozat-átiratok, nem csak rajongóknak

BBC Atlantis 'fanfiction'

2015/05/12. - írta: SunnyDonnelly

FÚRIÁK DÜHE

3

 

  Napkeltekor újra útnak indultak. Mintha egy egész élet telt volna el, mire rájuk esteledett – egy újabb barlang szájában. Theano érezte, valami nincs rendben, ám mikor Jason szavakba öntötte az aggályait, már egészen biztos volt benne, a fiatal férfi nem paranoiás. Vezetőjük, Nilas azonban továbbra is hárította minden olyan megnyilvánulásukat, ami arra engedett következtetni: valami nincs rendben. A sors iróniája volt, hogy a furcsa szélvész, ami a semmiből bukkant elő, őt rántotta először magával, és vitte el a szó szerinti semmibe; mindezt immár a barlang – elméletileg védett – részén. Közvetlen az után, hogy egy egészen új oldaláról ismerhették meg őt a többiek: aggodalmasnak pedig mindezidáig egyikük sem látta. „Ez csak a szél, csak a por, semmi több.” és „a sivatag különös hely” szerű mondatai után most egészen meglepte őket a kijelentésével:

   - Az istenekre, remélem, tévedek! – sajnos ezúttal igaza volt… - A Fúriák azok. De ők nem jelennek meg csak úgy, csak ha valaki megidézi őket. – a félelem szinte tapintható volt a barlang hideg levegőjében.

   - Én szólítottam őket. – Theano azt hitte, rosszul hall. Arcas azonban büszkén húzta ki magát. Büszkén, gőgösen, és bosszúra éhesen. Kétségtelen tehát, hogy igazat mondott. A társaság legifjabb tagja ezt követően újfent megvádolta Otust. – Te Samosról jöttél, ez pedig csak egyet jelenthet: hogy Te voltál! Te ölted meg az apámat! –

 Pythagoras fájdalmasan felsóhajtott. Arcas hazudott neki az úton, amikor azt mondta, most már képes lesz maga mögött hagyni a múltat. Milyen naiv voltál, Pythagoras! – szidta magát. Azonban az önsajnálat helyét a másodperc törtrésze alatt egy másik érzés váltotta fel.

 Mindenki azon volt, hogy sikerüljön szétválasztania a bosszúra éhes Arcast a semmiről sem tehető Otustól, a „háromszöges srácnak” mégis sikerült elérnie, hogy minden szem rá szegeződjön. Maga sem gondolta volna, hogy képes ilyen erőteljesen rákiabálni az öccsére.

   - Arcas, állj! Nem ő volt… - nagy levegőt vett, és kimondta azt, amiről eddig Theano sem tudott: - hanem én!

 Döbbent csend telepedett a társaságra. Nem hallatszott más, csak Pythagoras egyre erőtlenebb, a sírástól reszkető hangja, amint próbálja megértetni mindenkivel – és elsősorban Arcasszal-, mi is történt pontosan oly sok évvel ezelőtt:

   - Kérlek... Baleset volt. Nem akartam megölni. Esküszöm neked, nem tehettem róla! 

A fúriák ezt követően ragadták el a kis csapat vezetőjét, mintha csak Arcas dühe szabadult volna el újra, lecsapva arra, aki a legközelebb állt a keletkezendő mágikus hurrikánhoz.

   - Nilas! – kiáltottak fel kórusban, de már nem volt mit tenni.

Fedezékbe vonultak, néhányan halkan motyogtak valamit, ami közül utat tört magának Baucis hangja:

   - Imádkozzunk a napkeltéért! Az éj leányai nem támadnak a nap fényénél. – Ésszerű döntésnek hangzott, egy eszes kis tolvajtól mindenképp, aki majdnem mindenki előtt álcázni tudta valódi lényét.

 Theano Pythagorasra pillantott, s szavak nélkül is átlátta a gondolatait. Határozottan megfogta a kezét, és megrázta a fejét, mintha azt mondaná, „ilyesmire ne is gondolj, Pötyi!”

 A „háromszöges srác” gondolatai azonban egészen összekuszálták a józan ítélőképességét, és nem látta át, mi zajlik a háttérben. Elhúzódott Theano-tól.

   - Hagyjatok itt! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

   - Miért? – tette fel kérdését Jason. Rosszat sejtett.

   - Meg fogtok halni – ugyanazzal a hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mint nem is olyan régen Baucis.

 Theano továbbra is a fejét rázta, tekintete azonban minden eddiginél tisztábban tükrözte az érzelmeit.

   - Azt mondtad, hogy a Fúriákat vissza lehet küldeni  – a bátyról az öcsre nézett, s ellentmondást nem tűrő hangon folytatta: - Te véget vethetsz ennek.

   - Soha! – Arcas csalódottsága érthető volt. Ezzel szemben Theano, Jason és Hercules is úgy érezték, menten nekiugranak, és cafatokra szaggatják ezt a makacs, és az egyetlen testvérével szemben teljesen közömbös fiúcskát. - Megölte. – Mintha csak egy császár lenne, aki ítéletet mondott egy oktondi alattvalója fölött.

   - Anyánkat védtem. – Pythagoras hangja újfent reszkető volt, sírós és mindenkiből együttérzést váltott volna ki. Mindenkiből, kivéve Arcasból. – Apa részeg volt. Könyörögtem neki, de ő csak ütötte anyát. Ellöktem, de rám támadt. Elesett. – Theano legyűrte magában azt az egyre erősödő érzést, hogy magához ölelje Pötyit. Bárcsak lenne hatalma a Fúriák felett!

   - Megölted! – szajkózta Arcas, továbbra is makacsul.

   - Próbáltam segíteni rajta! De... a feje... vérzett. Már késő volt.

   - Ennyi ideig hazudtál nekem! – Arcas csalódottsága erős dühbe csapott át.

   - Fiatal voltál. Anya ötlete volt. Nem akarta, hogy tudd, milyen volt apánk.

   - Most őt hibáztatod?

   - Amikor idősebb lettél, el akartam mondani. De tudtam, hogy nem hinnél nekem.

   - Csak hazudsz, hogy a bőrödet mentsd! 

Öccse szavai újra és újra szíven találták Pythagorast. És ez a tudat arra késztette Theano-t, hogy erélyesebben emelje fel a hangját Arcasszal szemben, mint azt valaha is gondolta volna. Bármely más esetből úgy érezte, jobb, ha inkább kimarad, de nem bírta tovább tétlenül nézni Pötyi szenvedését.

   - A szíved mélyén tudod, hogy nem akarta megölni az apátokat. Csak ki kell mutatnod a megbocsátásodat, és a Fúriák megengesztelődnek! – egyszerű tervnek tűnt. Túl egyszerűnek, ezzel talán ő maga is tisztában volt.

 A fiú nem állt kötélnek. Dühösen és dölyfösen hagyta magára a kis csapatot. Jason még hallotta, ahogy Pythagoras próbál még egyszer, utoljára hatni az öccsére, azonban a nevének kiejtése után már nem tudta, miképp folytathatná a mondatot. Hisz már mindent elmondott…

   - Csak te mentheted meg őt! – rohant hát Arcas után, erősen megragadva a ruháját. Vissza akarta tartani attól a hibától, amit elkövetni készült.

Jason egykeként nőtt fel, de úgy érezte, ha kívánhatna magának egy testvért, az egyértelműen a „háromszöges srác” lenne. Mielőtt azonban ezt a gondolatot szavakba önthette volna, erős ütést érzett az arcán. Theano és Hercules is úgy érezték, mintha ők kapták volna a pofont.

   - Én hiszek neked – foglalta össze a jelen lévők véleményét Hercules. Azonban mindannyian tudták, ebben az esetben édeskevés az, amit ők hisznek. Arcas az egyetlen, aki segíthet, és szemmel láthatóan a szándék is távol áll tőle.

   - Menjetek! – olybá tűnt, Pythagoras már beletörődött a sorsába. - Én vagyok az, aki kell nekik. 

Azonban nem ő volt az egyetlen, aki megmakacsolta magát.

   - Nem! – Theano kijelentése határozottan visszhangzott a fülében.

   - Ha most nem mész, nem lesz már rá esélyed – fogta meg a kezét Pötyi. Olyan mélyen nézett a zöld szemekbe, mintha szuggerálni akarta volna.

   - Többé nem hagylak magadra, emlékszel? – A nemrégiben tett fogadalom újra felemlítésétől átsuhant egy halvány mosoly Pythagoras arcán. Egy szívdobbanásnyi ideig tartott csupán, Theano mégis úgy vélte, képes átlátni barátja minden rejtett gondolatán. Vagy csak a saját vágyait vetítette ki rá?

 Természetesen nem akarta, hogy Pötyi feláldozza magát, és ahogy az Orákulumnak is mondta indulásuk reggelén, minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne kelljen újra elveszíteniük egymást.

 Először – most már tudta – túlságosan engedelmes leánya volt atyjának, túlságosan félt a haragjától, az engedetlenséggel járó következményektől. Ezúttal azonban már tisztábban látta a helyzetet. Léte minden egyes napján bánni fogja azt a gyenge percét, amikor nem küzdött tovább azért, ami igazán boldoggá tette: Pythagoras társaságáért. Túlságosan fontos neki ez a fiú, és többé nem fogja engedni, hogy akár az apja, akár bárki más elvegye tőle a boldogsága e forrását.

   Jason a kis csapat élére állt. Hercules és Theano társaságában a barlangban maradt Pythagorasszal, míg a többiek Arcas után mentek, hogy megkíséreljék a lehetetlent.

   - Ez az én sorsom, nem a tietek – hallották meg ismét Pythagoras hangját. Mintha sokkal inkább önmagának mantrázná a gondolatot, mint a barátainak. - Nem foglak kevesebbre tartani titeket. – Jasonről Herculesre siklott a tekintete, majd a hozzá legközelebb álló Theano-n állapodott meg.

   - Maradunk  – jelentette ki ezúttal Jason, hasonló határozottsággal, mint tette az imént Theano. Igaz, nem ismerte olyan régóta a „háromszöges srácot”, a barátsága mégis olyan tiszta volt, mint az a sivatagi oázis, ahol megpihentek az úton idefelé jövet.

 Hercules fejében sokkal földhözragadtabb dolgok keringtek. Felkapott egy almát az egyik ott hagyott tarisznyából. Gondosan megtörölgette viseltes mellényében – habár így jobban belegondolva, az alma valószínűleg önmagában tisztább volt, mint a férfi mellénye valaha is lehetett -, és már épp a szájához emelte, mikor Jason újra megszólalt, ezúttal hozzá intézve a szavait: - Annak az ételnek végig ki kell tartania.

   - És mit gondolsz, meddig fogunk még élni? – jogos kérdés volt, s mintegy végszóra, újabb örvény kerekedett, olyan közel Herculeshez, hogy ha lett is volna ideje felfogni a történteket ilyen hamar, ki valószínűleg akkor sem kerülhette volna az események ilyetén alakulását. Erős zúgást érzett a fülében. Mintha túl sok lett volna a bor ma estére, ütött szöget a fejében a gondolat. Pythagoras kétségbeesett hangját, ahogyan a nevét kiabálja, csak távolról hallotta. A fülzúgás mellett eltörpült minden zaj.

 Amikor az örvény kivetette magából, Jason termett mellette, igyekezvén a lehető legóvatosabban és leggyorsabban menedéket biztosítani mindnyájuknak. Néhány nagyobb sziklával körülvett terület, ahol mind a négyen elfértek, pont kapóra jött a társaságnak.

 Hercules – ahogyan az várható volt – eltúlozta a sérülését. Azzal vádolta Jasont, hogy eltörte a hátát, természetesen mikor máskor tette volna ezt, mint mikor barátja felhívta rá a figyelmét, hogy – újfent – megmentették az életét. Így, a sokadik hasonló alkalomra azonban már Jasont sem ejtették a fejére:

   - Rendbe jössz. Gondolj arra a sok húsos pitére, amit Hélioszban megehetsz! – a gondolatra persze az ő arcán is mosoly jelent meg. - Nem igaz, Pythagoras? -

 Amikor a „háromszöges srác” nem válaszolt azonnal, Theano is hátrapillantott rá.

   - Ez az én hibám – motyogta újfent maga elé.

   - Segíts megkötni! – Theano nem tudta pontosan, Jason valóban nem hallotta meg Pötyi szavait, vagy csak azért tért vissza a saját témájára, hogy megpróbálja kirángatni Pythagorast az önsajnálatból.

   - Engem akarnak! – úgy tűnt egyikük sem akart engedni a saját gondolatvilágából. Elbeszéltek egymás mellett. - Menjetek, hagyjatok itt!

   - Erre valók a barátok – vágta rá Jason olyan hangsúllyal, hogy abból világossá vált, nem enged a „könnyebb út” kísértésének.

   - Hogy meghaljanak értem? – csattant fel fásult hangon Pythagoras.

   - Nem. Arra, hogy megmentsenek  – azzal Jason a témát végleg lezártnak tekintette. - És most segíts! – annak a hiú és ostoba reménynek, miszerint Pötyi részéről is el van intézve ennyivel a baj, néhány másodpercig még maga Theano is bedőlni látszott. Pythagoras végül megmozdult szoborrá dermedt félelméből, azonban nem a srácok felé indult el. Inkább el tőlük. És Theano-tól.

   - Pythagoras! – kiáltott utána Jason, azonban Hercules olyan erőteljesen szorongatta a karját, mint egy kétségbeesett gyermek, aki nem akarja, hogy a szülei magára hagyják.

   - Maradjatok itt! – szólt hátra nekik Theano, azzal Pötyi után eredt.

Vége a harmadik fejezetnek... 

4. fejezet: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/05/19/bbc-atlantis-furiakduhe4

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sunny-donnelly.blog.hu/api/trackback/id/tr627454174

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása