MEGÍRVA A CSILLAGOKBAN II. RÉSZ

7

 - Bocsásson meg a kíváncsiskodásomért, de muszáj megkérdeznem: ilyennek képzelte?

Egymás mellett feküdtek az ágyon, T’Ra a férfi vállára hajtotta a fejét és elmerengve cirógatta a mellkasát, majd ujjait lecsúsztatta a hasán és apró köröket írt le McCoy köldöke körül. Már percek óta nem szólalt meg egyikük sem, ami kissé elbizonytalanította a doktort. Talán megbánta, hogy éppen őt kérte meg erre a bizalmas szívességre? Ezért érzett késztetést az érdeklődésre. 

 - Nem - felelte halkan és egyszerűen T’Ra. - Felülmúlta minden elképzelésemet. Ugyanakkor, ez arra késztet, hogy átértékeljem a kapcsolatunkat. Ami meglehetősen kényes ügy, mivel Önnek már…

 - Jaj - nyögött fel grimaszolva McCoy -, kérem, ne folytassa! Akármit is gondol, mi van köztem és doktor Marcus között, csak barátok vagyunk. És kollégák, természetesen. Mégis, miből gondolta, hogy ő és én…?

 - Doktor Dilot említette az esküvőn.

 - Émile? - T’Ra bizonytalanul bólintott. Roppant ostobán érezte magát, amiért elhitte a pletykát. - Ezért elevenen nyúzom meg! - vicsorgott Leonard. Felpattant az ágyból és ingerülten elkezdte összeszedni a ruháit.

 - Várjon, doktor! Kérem! - ragadta meg mindkét karját. - Szükségtelen ezt tennie! Doktor Dilot csak féltékeny, ennyi az egész! Doktor Marcus egyszer kikosarazta őt, aztán azt látta, hogy Önök ketten… Biztos vagyok benne, hogy nem akart rosszat! Kérem, ne tegyen semmi olyasmit, amit később még megbánhat! A bosszú a lehető legrosszabb tanácsadó, higgyen nekem! 

Olyan ártatlanul, olyan könyörgőn nézett rá, hogy Leonard hirtelen haragja csillapodni kezdett. 

 - Szóval, már megbánta, amit Ayanarral tett?

T’Ra megtörten bólintott.

 - Gyenge vagyok, tudom. Elvégre megölte az összes szerettemet, elpusztította az otthonomat. Ezek után hogyan jövök ahhoz, hogy lebeszéljem Önt arról, amit én már megtettem? Nem akarok olyan lenni, aki bort iszik és vizet prédikál, és nem csak azért, mert nem is szeretem a bort - szipogta. - Senkinek nem akarok rosszat, a legkevésbé Önnek.

Leonard két kezébe fogta az arcát. 

 - Megígérem, hogy sem Dilot-val, sem mással nem teszek semmi visszafordíthatatlant.

 - Köszönöm! - sóhajtott fel megkönnyebbülten. 

 - A vőlegényét viszont a fülénél fogva rángatom vissza az űrkompjába és küldöm el az Új Vulkánra!

 - Csak nem féltékeny, doktor? - emelte fel az egyik szemöldökét T’Ra, mialatt igyekezett leküzdeni a nevethetnékjét a hajóorvos tervét hallva. 

 - Nem - nyújtotta el a szót, miközben ő is igyekezett komoly maradni. 

 - Akkor jó. Nincs is oka rá - tette hozzá, mintegy mellékesen. Leonard kérdő pillantását látva halványzöld árnyalat futott végig az arcán és ült meg hegyes fülein. - Majd elmondom vacsora közben. Ugye visszajön vacsorára? - a kérlelő, őszintén csodáló szempárnak McCoy most sem tudott ellenállni. 

 - Hétre Önért jövök és elviszem vacsorázni - módosította a nő elképzelését. 

 - Várni fogom, doktor.

Miután egyedül maradt a kabinjában, leült meditálni. Az a rengeteg érzelem a pon farr-nak köszönhetően most még inkább összekuszálódott benne, és az egymásnak ellentmondásos emlékei felett sem tudott még dűlőre jutni. Lenyugtatva a vadul kalapáló szívét, higgadtan sorrendben felidézte mindegyik ellentmondásos képet, amit maga előtt látott az elmúlt napokban.

Időrendben haladt, onnantól kezdve, hogy először lépett az Enterprise-ra. Vagyis, amikor a hangárban kiszállt a betazoid mentőkabinból. 

Első ellentmondásos érzése akkor tört rá, amikor Bertollini doktornő bemutatkozott és megnyugtatta, hogy nem fogja bántani. Aztán ott volt az a látomás, az ezüst gyűrűről egy kisujjon. Ezt később sikeresen dekódolta: a kéz Leonardhoz tartozik.

Az első furcsaság után következett egy másik: Spock kérdése. Honnan tudott a fegyvercsempészekről és arról, hogy pont fél éve - és két napja - sikerült őket elkapnia? És ebből következik egy újabb megoldandó rejtély: azok a furcsa fények, amik álmában vissza-visszatértek abban az egy hétben is, amíg a mentőkabinban az űrt járta. 

A meditáció segített neki a fények elhelyezkedésének pontos felidézésében, valamint abban, hogy eszébe jusson még valami: egy fontos beszélgetés az édesanyjával. 

T’Ara még sok-sok évvel ezelőtt ültette le magával szemben és mesélt neki egy módszerről, amivel újraélheti a számára fontos emlékeket. 

“Ez egy családi örökség, T’Ra, ami anyáról lányára száll a családunkban már generációk óta.”

“Már alig várom, hogy elsajátítsam, anya!” - csillogtak az izgatottságtól T’Ra szemei.

Az asszony komor arccal folytatta:

“Egy generációban egyszerre csak egy személy rendelkezik ezzel a képességgel. Úgy képzeld el, mint egy koronát, ami szülőről gyermekre száll, amikor eljött az ideje. Ha Surak is úgy akarja, lesz majd lányod, akiben tovább él a képességünk.”

“De… ha te már nem leszel velem, honnan fogom tudni, hogyan kell használom?” - bizonytalanodott el. 

“Amikor itt az idő, rá fogsz jönni.”

A titokzatos válasz még percekig ott motoszkált a fejében, azonban, mire édesapja a munkából hazaért, egy tudategyesítés következtében már nem emlékezett erre a családi örökségre. 

Most, a meditáció alatt olyan tisztán látta maga előtt az édesanyja arcát és hallotta a hangját, mintha csak most társalogtak volna, amitől újult erővel tódult a tudatába a szülei hiányának szívfacsaró fájdalma. 

“lesz majd lányod”

T’Ara szavai ott visszhangzottak az emlékben, mindennemű tudatosság nélkül vonzva be egy újabb megmagyarázhatatlan pillanatot a múltjából.

Habár végig tudatában volt annak, a zárt kabinjában van, biztonságban, a gyomra mégis félelemtől rándult görcsbe, amikor felfedezte, egyik végtagját sem képes mozdítani. Riadtan nyitotta ki a szemeit. Az emlék erőteljesen kelt életre körülötte, kristálytisztán látott mindent, éppúgy, mint akkor. A kovácsoltvas gyertyatartók megkoronázásaként a karcsú gyertyák lángnyelvei nem egyszerű fények véletlenszerűen cikázva a szemei előtt, ahogy korábban hitte. Felnézett a plafonra. 

A gyertyaláng szabályos elrendezését egyszer már felismerte. Habár fogalma sem volt, honnan, de egyszerűen tudta, mihelyst hangosan kiejti a kulcsszót, azonnal visszatérnek az ijesztő emlékei. Nem is várt sokáig a tudatalattija elméletének bizonyításával. 

 - Fullara - suttogta a kabin csendjében. Hat hónap emlékei egyszerre zúdultak rá. Akkor túl kába volt és erőtlen, egy-egy emlékfoszlánynál most is ugyanezt az esendőséget érezte, ahogy igyekszik újra birtokolni a tudatát, azonban hála az édesanyja útmutatásának, amit továbbra is hallott a fejében, mintha T’Ara valóban ott lenne vele, kellően távol tudott maradni saját múltja buborékától. 

A rítus hat hónapjának leginkább érzelem-próbálóbb pillanata egy csecsemő felsírása volt. Majd a két férfi közül az egyiküktől a “kislány” szót hallotta meg. Emlékezett az esetre, alig egy héttel az állomás elpusztítása előtt történt. Akkor annyit sikerült érzékelnie az eseményekből, hogy a férfi, akinek hónapokig hallgatta és követte az instrukcióit, nem törődik vele. Előtte ő gondoskodott róla, etette, itatta, mosdatta és tiszta ruhát is kapott tőle. Most, visszanézve az akkor történteket, eltűnődött: vajon annak a kislánynak ez a férfi az apja?

Majd azon kapta magát, Leonardra gondol. Erőteljes és pulzáló, mélyről felszínre törő, egész testet és lelket elárasztó, elpusztíthatatlan szerelemmel. 

A pon farr hatása lenne?

 - Ezt te sem gondolhatod komolyan - hallott meg egy másik ismerős hangot. A körülötte lévő táj megváltozott, amint a halványkék arcot felismerve elmosolyodott.

 - Minea! - A “Menedék” holoprogramjában voltak, a kunyhóban, a rádió előtt. - Úgy sajnálom, hogy ott hagytalak! - vált síróssá a hangja.

 - Erre most nincs idő, T’Ra! - Minea szavai kegyetlenül hasították a levegőt, de akkor és ott pontosan ez kellett a vörös vulkáninak ahhoz, hogy felvegye a Fullara által eltorzított emlékek fonalát. - Emlékezz! - visszhangoztak barátnője szavai, s amint a kapcsolódó pontokat megérintette az arcán, a hangja T’Aráéra változott. 

 - Koncentrálj! A válasz ott van benned! Hozd elő!

 - Ne félj az érzéseidtől, kicsim! - törtek utat az apja szavai az erős sikításán keresztül.

 - Mindig is két világ gyermeke leszel - édesanyja szavai voltak az utolsók, amik eljutottak az emlékei útvesztőjében a tudatáig. Az olyan sokszor hallott mondat most iránytűként segített neki az események pontos felidézésében. 

A képek folyamatosan pörögtek a fejében, szélvész gyorsasággal, mintha egy egész élet eseményei sűrűsödtek volna bele néhány percbe. 

Utolsó emlékképként Leonard felé szaladt, a legbizalmasabb vulkáni becézést harsogva: “T’hy’la!”

Nem tudta pontosan, mennyi időre vesztette el az eszméletét, de egyszer csak arra lett figyelmes, hogy csengetnek az ajtaján. 

 - Leonard? - suttogta erőtlenül. Beletelt néhány percbe, mire összeszedte magát. Így elrepült volna az idő? Már alig várta, hogy bevallja neki: mindenre emlékszik! Letörölte a könnyeit, amik az emlékfelidézés velejárójaként makacsul ott gyűltek a szemeiben, majd ajtót nyitott. 

 - Hosszú és eredményes életet, T’Ra!

 - Békét és hosszú életet, Nirak!

 - Nem rám számítottál - biccentette oldalra a fejét a vulkáni férfi. - Jól gondolom?

 - Igen - vallotta be a nő. Igyekezett annyira érzelemmentes lenni, amennyire csak bírt. 

 - Ő nem fog visszajönni, ugye tudod? - lépett beljebb a kabinba hátratett kezekkel. - A földiek mind alávalók, hűtlenek, akik nem tisztelik a hagyományainkat. És ez alól a jó doktor sem kivétel. Nem vagy számára más, csak egy egzotikum, amit tanulmányozhat.  

 - Milyen lenyűgöző, hogy ennyire kiismerted. Egyetlen találkozás alapján. - T’Ra óvatosságból nem fordított hátat Niraknak. Aznap, amikor az Enterprise elhagyta az állomást, már elkövette ezt a hibát Kerakkal, többé nem lesz ennyire elővigyázatlan. 

 - Éppen elég volt hozzá. Ha nem lettél volna olyan állapotban, te is egyetértenél velem. De még nincs túl késő! Gyere velem az Új Vulkánra! Házasodjunk össze! Éljünk úgy, ahogyan az őseink, távol az emberek okozta káosztól!

 - Én inkább vagyok ember, mint vulkáni.

 - Megtagadod édesanyád örökségét?

 - Ellenkezőleg - rázta meg a fejét mosolyogva. - Azzal tisztelgek az élete előtt, ha a tanítása szerint élek. Azzal a férfival, akit szeretek. 

A gondolattól, hogy most mondta ki először fennhangon, szereti doktor Leonard Horatio McCoy-t, elmosolyodott.
Nirak arcán a düh és őrült féltékenység váltotta fel e szavakra a józan és kiszámítható vulkáni hűvösséget. T’Ra ezt látva megértette: nemcsak a saját pon farr-ja miatt hozta magával a férfit Pola, hanem azért is, mert remélte, mindketten egyszerre esnek bele a “vérlázba”. 

 - Akkor kénytelen leszek végezni vele - szemléltetésképpen előhúzott a zsebéből egy Föderációs fézert. 

 - Csak a holttestemen keresztül! - kiáltotta T’Ra és azzal a lendülettel egy jól irányzott rúgással a fegyver a padlón landolt, mindkettőjüktől körülbelül azonos távolságra. Habár T’Ra előbb mozdult a fézerért, Niraknak más terve volt. A vulkáni idegcsípésre azonban ezúttal fel volt készülve. Nirak kulcscsontjába ütött olyan erősen, ahogy csak bírt. A meglepettségtől és az ütés erejétől a férfi hátra tántorodott, nekiesett a széknek, ami a súlya alatt ripityára tört. 

T’Ra a fegyverért nyúlt és egyenesen Nirakra célzott.

 - Nem akarlak bántani, de ha kényszerítesz, megteszem. 

A fali interkomhoz lépett. Gyorshívást kezdeményezett.

 - T’hy’la! Kérlek, jelentsd a kapitánynak… - a mondatot azonban már nem tudta befejezni. Nirakot ugyan lefegyverezte, azonban azzal nem számolt, hogy a VTR főnöke is a hajón tartózkodik. 

 - Egy feladatod lett volna - jelentette ki Pola a férfinek. - Gyerünk! Hozd a kompba és induljunk!

Leonard a hangárban érte utol őket.

 - T’Ra! - kiáltotta, amilyen hangosan csak bírta. 

 - Ne avatkozzon közbe, doktor McCoy! - szegezte rá Pola a Föderációs fézert, amit korábban a vörös vulkáni fogott Nirakra. 

 - Tudja, asszonyom, nem veszem jó néven, ha fenyegetnek. Azt pedig még kevésbé, hogy el akarják rabolni T’Rát! - Pola meghúzta a ravaszt, de a doktor kitért a lövés elől. - Ebben egyébként sincs semmi logika. Először kitüntet, majd meg akar ölni. 

 - Az állomás tüntette ki, doktor. És nem akarom megölni.

 - Nos, az akkor sem vízipisztoly - biccentett a fézerre a hajóorvos. 

 - Ahogy ez sem - jelent meg a hangárban Jim Kirk, körülötte egy tucat biztonsági tiszt. - Dobja el a fegyvert, Pola és lépjenek el a komptól!

 - Maga is, nagyfülű! - kiáltott Nirakra McCoy. 

Pola körülnézett. Kétségtelen, ezúttal veszített. De még abban az egyszerű mozdulatban is, ahogyan a fézert a földre hajította és odarúgta az egyik biztonsági tiszt lába elé; annyi elegancia, annyi kecsesség volt, amilyet Kirk és McCoy vesztes féltől még sosem láttak. 

 - Jó. Most szépen tegye le T’Rát a földre. Lassan! És lépjen hátrébb! - miután Nirak a kapitány parancsát sikeresen végrehajtotta, Jim biccentett néhány biztonságinak, akik közrefogták Nirakot és Polát is. - Cellába velük!

Miután a közvetlen veszély elmúlt, Leonard odasietett T’Rához, így a vörös vulkáni már a drága doktora karjaiban nyitotta ki a szemeit. 

 - T’hy’la! - simított végig a pajeszán a nő, mielőtt Leonard megcsókolta. - Emlékszem. Emlékszem mindenre.

Miután a biztonságiaknak Nirak és Pola bebörtönzésére kiadta a parancsot, Jim Kirk mosolyogva és némi aggódással a hangjában érdeklődött T’Ra hogyléte felől. 

 - Már sokkal jobban vagyok, kapitány. Köszönöm!

 - Én is köszönöm… Jim - a lelki testvérek összenéztek egy pillanatra, mielőtt Kirk biccentett és a biztonságiak után indult. 

 - Ha jól emlékszem - szólt T’Ra, miközben visszasétáltak a turbólifthez -, az én drága doktorom el akart vinni vacsorázni. 

 - Ez így van.

 - És, hová megyünk? 

 - Azt nem árulom el. Legyen meglepetés!

 - Imádom a meglepetéseit, doktor McCoy! - karolt belé.

Beszálltak a liftbe. T’Ra leplezetlenül figyelte, milyen úticélt ad meg Leonard. 

 - A vendégszállásokhoz - mondta egyszerűen. A kérdő tekintetet látva titokzatos mosollyal hozzátette: - Keresünk egy alkalomhoz illő ruhát. 

 - Neked már van?

 - Már fél éve. 

A ruha, amit Leonard választott, a földi 1920-as éveket idézte. Egy olyan holoprogramot hozott létre, amiben nem létezett háború, erőszak vagy halál. 

 - Egy jazzbár?

 - Egy különleges fellépővel. 

Amennyiben ez lehetséges volt, T’Ra arcán a mosoly még szélesebbé vált az ismerős dallamok hatására. A nagy falióra éppen elütötte a hetet, amikor egy jól szituált pincér az asztalukhoz kísérte őket. 

A bár néhány lépcsőfokkal oldotta meg a térelválasztást az étterem és a táncparkett között. Utóbbinak egynegyedét foglalta el a színpad, amire a helyük tökéletes rálátást biztosított. A halvány színű falakon a magas belmagasságnak köszönhetően különböző férfi és női alakok a kor divatjának megfelelően pózoltak az élethű festményeken. Minden igyekezete ellenére T’Rának az arcára volt írva a csodálkozás. 

 - Tetszik a hely? - kérdezte Leonard, belekortyolva a kért italába. Mindkettejüknek pezsgőt rendelt, ami remekül illett az atmoszférához. 

 - Igen, nagyon - legalább a szavai visszafogottan csengtek. - Tényleg a Földön vagyunk? Mármint, persze, tudom, hogy ez egy holofedélzet, de ilyen tényleg van a Földön?

 - Volt. Az 1920-as években. A bárt az archívumban találtam, kábé egy nappal azután, hogy elhagytuk az űrállomást. Mivel orvos vagyok, nem mérnök - nézett rá jelentőségteljesen, amitől T’Ra kis híján elnevette magát -, Scotty segített megvalósítani az elképzelésemet. 

 - Például Caro-t?

 - Ő is az archívumból van. De például a lépcsőzetes térelválasztás az én fejemből pattant ki - mosolyodott el büszkén. - Vagy a pincérek pingvin-ruhája. Vagy éppen ez a hacuka - mutatott saját öltözékére. Azt már nem tette hozzá, hogy, miután semmittevéssel nem szerette tölteni az idejét, órákig bogarászta a korabeli felvételeket, mire rátalált erre a sötétkék szettre. A fehér ing és a piros nyakkendő tökéletesen illett a zakó-mellény-nadrág kombinációhoz, ami, bár messziről egyszínű királykéknek tűnt, közelebbről láthatóvá váltak a varrócérna vékonyságú fehér szálak, amiktől az egész öltözéke halványabb árnyalatúnak tűnt, mint amilyen valójában volt. A kor divatjának megfelelő fehér kalapján, ami érkezésük óta az asztalon pihent, a díszcsík pontosan ugyanabból a mintából készült, ami tökéletesen kiegészítette az öltözékét, akár a zsebóra, ami a mellénye zsebében bújt meg s csak a díszlánc sejtette a létezését. 

 - Ezzel is csak az a bajom - kelt fel a székről T’Ra és ült át fesztelenül a hajóorvos ölébe -, mint az egyenruháddal. - Átkarolta a nyakát, úgy súgta bizalmasan a fülébe: - Túl sok. 

 - Vegyem le? - kérdezte ártatlanul pislogva a hosszú, piros nyakkendőjére mutatva. A vörös vulkáni lassan bólintott, miközben arcán a mosoly egyre szélesebbé vált. 

 - Tudtad, hogy mindezt - mutatott körbe egyik kezével színpadiasan, másik kezével továbbra is McCoy-ba kapaszkodva - képesek lennénk külső szemlélőként is megfigyelni? - Leonard megrázta a fejét és kíváncsian hallgatta tovább: - Így láthatod, mi történik körülötted, de a holoszereplők nem látnának téged. 

 - Kíváncsivá tettél - mosolyodott el ő is. - Meg tudjuk oldani idebentről?

A nő felhúzta egyik szemöldökét, mintha ezt mondta volna: “A gyerekkorom nagy részét az állomás gépészei közt töltöttem, az apámat figyelve munka közben. Szerinted?”

Nem telt bele sok idő, a pincér, aki az imént felvette a rendelésüket, habár határozottan feléjük indult el, megkerülte az asztalukat és a szomszédos társaság elé tette le Leonard rendelését. 

 - Hé, az a miénk lett volna! - kiáltott rá a fiatal férfira, de a holofedélzet beállításának átkalibrálása miatt nem jutott el az üzenete a címzettjéhez. T’Ra felnevetett. Az elmúlt hat hónap egyetlen perce alatt sem érezte ennyire felszabadultan magát, mint most. 

 - Sosem próbálta még a desszerttel kezdeni, Doktor McCoy? 

 - Ilyesmire gondolt, Miss Kelly? - búgta a nyakára adott két csók között a férfi. 

 - Pontosan erre - sóhajtott fel T’Ra. 

Egy ölelés és a tűzpiros, testhez simuló flitterekkel díszített ruha cipzárja megadta magát Leonard akaratának. S mialatt Caro Emerald a színpadon Arról a férfiról énekelt, akinek a csókjára vágyott, T’Ra Kelly először azóta, hogy mindenre emlékezett, eggyé válhatott azzal a férfival, akit tiszta szívből szeretett. 

 - Egyszerűen megunhatatlan! - pihegett a doktor mellkasán a vörös vulkáni. 

 - A szeretkezés? - húzta fel szemöldökét Leonard mosolyogva. 

 - Te - cirógatta a mellkasát T’Ra. 

 - Nagyon más, mint a vulkániakkal?

 - Határozottan - vágta rá gondolkodás nélkül. - A vulkániaknak - felemelte a kezét és összeillesztette a mutató - és a középső ujját, úgy simított végig McCoy mellkasán -, mint ahogyan azt te is pontosan tudod, a legtöbb idegvégződése ennek a két ujjnak a hegyén található. Így, ha tisztavérű lennék, valószínűleg elég volna - az arcát kezdte simogatni - ennyi. Nagyjából minden hetedik évben. De mivel apám révén ember is vagyok, mindig is többre vágytam. Olyasmire, amiről a vulkáni férfiak csak titkon álmodoznak. - Leonard kérdő pillantását látva, folytatta: - Szenvedély. Impulzív, lüktető, intenzív, felkavaró. Mint… - a megfelelő hasonlatot kereste -, emlékszel arra a folyóra, amit láttál a meditációs gyakorlat során. A vulkáni érzések olyanok, mint a kavics, amit bedobsz egy tóba. Ott maradnak mélyen, állandóságuk pedig biztonságot és kiszámíthatóságot jelent egy kapcsolatban, legyen bármilyen a viszony a felek között. Ezzel szemben az emberek…

 - Mint a folyó?

 - Pontosan. Az egyetlen állandó tényezője a változás. S ebben az örökös megújulásban megunhatatlan. Mint az, hogy együtt vagyunk. 

 - Abban van egy másik állandó tényező is - hívta fel a figyelmét McCoy.

 - Mi? - T’Ra kérdése suttogássá fullt az ajkain. Leonard felkönyökölt fekvő helyzetéből és megsimogatta az arcát.

 - Az, hogy…

Vallomását a kommunikátora szakította félbe. Halkan felnyögött, majd motyogott valamit inkább magának, mint T’Rának arról, hogy ez mennyire jellemző, mielőtt a mellette heverő nadrágja zsebéből elővette az eszközt. 

 - McCoy - szólt bele. 

 - Bones, hol vagy?

 - A holofedélzeten - majd a vörös vulkánira pillantott, s kis híján kimondta: a szerelmemmel. De még időben megálljt tudott parancsolni magának. Nem fültanúk előtt akarta kimondani először. Szerencsére nem is kellett. Testvére így is tudta, nincs egyedül. 

 - Miss Kelly bizonyára nem bánja, ha lefoglalunk egy kis időre.

 - Mi történt, Jim?

 - Gyere a fogdákhoz, most!

 - Indulok - sóhajtott megadóan, majd bontotta a csatornát.