MEGÍRVA A CSILLAGOKBAN, I. RÉSZ

1

   Az Enterprise-on nagy volt a sürgés-forgás. Jim Kirk alig néhány perce adta ki a parancsot, ennek következtében pedig a legénység fegyelmezetten sorakozott a dokkoló zsilipek előtt. Néhány zászlós izgatottan súgott össze. Lassan egy teljes esztendeje járták az űr végtelen óceánját. Izgalmas felfedezéseket tettek ez alatt az idő alatt, nemcsak új civilizációkkal vették fel a kapcsolatot, de önmagukat is jobban ismerték meg, mint korábban bármikor. Most mégis jól fog jönni egy kis szünet. 

 - A Nyolcas Föderációs Űrállomás, kap’tány? - kerekedtek ki Montgomery Scott szemei, amikor Kirk az interkomon keresztül közölte vele az úticélt. - Az a mérnökök számára megszentelt föld!

 - Akkor sikálja ki a csizmáját, Scotty, mert hamarosan odaérünk! - James T. Kirk a székében ült a hídon, de lelki szemei előtt a főgépész széles mosolyát látta maga előtt. A lelkesedés pedig átragadt a híd személyzetére is. - Jules parancsnok, az állomásfőnök készségesen felajánlotta a gépészei segítségét a rendszereink karbantartásában, remélem, nem bánja.

 -Hogy a viharba bánnám, uram? Már alig várom! Mennyi időt leszünk az állomáson?

 -Sajnos csak egy hetet.

 -Oh, kap’tány! Egy hét alatt rengeteg új dolgot lehet tanulni, aminek majd hasznát vehetjük a mélyűrben!

Jim pontosan erre a válaszra számított. 

 -Azért néha merészkedjen elő a gépházból, ez parancs!

 -Igenis, kap’tány!

 -Kapitány! Ez egy remek lehetőség a legénység számára is, hogy kicsit kikapcsolódjanak. 

 -Így van, Mr. Spock - bólintott Jim. - Mindenki keresse elő a civil ruháit - és mielőtt az első tiszt valamilyen ide vonatkozó Flotta-szabályt idézett volna neki, hozzátette: -, ez parancs!

A dokkolást követően a kapitány vidáman fütyörészve tartott a gyengélkedő felé, hogy legjobb barátjával együtt sétáljanak át a Nyolcas Föderációs Űrállomásra azzal a nem titkolt szándékkal, hogy belevessék magukat a féktelen szórakozásba. 

 - És milyen elképzeléseik vannak a szabadságukról, kapitány? - tette fel kérdését kimérten Spock, mialatt mindhárman a dokkoló zsilipek felé tartottak. 

 - Semmi olyasmi, ami magát érdekelné, Mr. Spock - válaszolt Jim helyett a doktor. - Csupán csak jól fogjuk érezni magunkat. Néhány üveg whiskey és pár gyönyörű nő társaságában. Persze… - próbált valamiféle érzelmet leolvasni a vulkáni arcáról, miközben maguk mögött hagyták az Enterprise-t -, jöhet, ha akar. 

Miután pontosan azt a halvány zavart vélte látni az arcán, amire számított, kajánul elvigyorodott. A válasza azonban éppúgy meglepte őt, mint a kapitányt. 

 - Köszönöm a meghívást, doktor. Fontolóra veszem. 

 A Nyolcas Föderációs Űrállomás a legmodernebb kikötővel rendelkezett, amit doktor Leonard Horatio McCoy valaha látott. A főszint egyik központi eleme határozottan az a színeit változtatni képes szökőkút volt, ami néma fogadóbizottságként az Enterprise legénységét is üdvözölte. Szerteágazó folyosók, tágas terek és különböző színű kitárt ajtók csalogatták a doktor tekintetét. Kapkodnia kellett a lábait, hogy le ne maradjon Jimtől, aki - annak ellenére, hogy szintén első alkalommal járt itt -, mégis magabiztosan indult el az egyik nyitott ajtó felé. 

 - Oda nézz, Bones! - mutatott fel hirtelen az áttetsző plafonra. A doktor követte a pillantását, így még épp látta, amint egy Y osztályú ősrégi teherszállító útjára indul. A látványba egészen beleszédült. 

 - Mintha egy óriási bálna hasát csiklandoznánk - grimaszolt, de mélyen legbelül azért elismerte: az állomás építői egészen kitettek magukért. - Inkább menjünk inni! 

Western filmekre emlékeztető fautánzatú csapóajtóra tévedt a tekintete és olyan határozottan indult el felé, hogy Kirk sem tehetett mást. Az ivóból kiszűrődött egy zongorán játszott dallam, amit hangos hahotázás tört meg, többször, mint az McCoy-t korábban vonzotta volna. Most viszont pontosan erre a hangzavarra volt szüksége. Az elmúlt év roppant sűrű eseményei fokozott figyelmet, koncentrálást és óvatosságot igényeltek a részéről is, legalább annyira, mint orvosi maximalizmusa. 

Most viszont semmi ilyesmire nem akart gondolni. 

Úgy huppantak az egy sarki asztalhoz, ahonnan a bárpultot és a kijáratot is jól láthatta, mintha hosszú órák menetelése állt volna mögöttük. Az első kört a kapitány állta. A koccintás után olyan gyorsan fogyott el a jó kis Kentucky bourbon a poharukból, hogy Leonard felkelt és elindult a pult felé. Hálát adott az előrelátásuknak, amiért csak néhány lépést kellett megtennie. Fáradtabbnak érezte magát, mint amikor betették a lábukat a kocsmába, pedig annak még csak…

Felnézett a pult feletti faragott peremű órára. 

Alig tíz perce érkeztek. A zongora magasabb hangon szóló billentyűitől kezdett megfájdulni a feje. Hiába, ő sem lesz már fiatalabb…

 - Csapos! - intett a jól megtermett tellarita férfinek, aki morcos ábrázattal fordult felé. Tudta, a stílusát nem szabad magára venni. Habár ritkán volt dolga tellaritákkal, Jim egy alkalommal csípősen megjegyezte neki, a viselkedésük legutóbb nagyon is emlékeztette őt a barátjára egy korábbi iszogatós estéjük másnapján. - Egy üveggel a legfinomabb Bourbon whiskey-jéből! - Az legalább nem fog elfogyni idejekorán, tette hozzá gondolatban. 

A tellarita felmordult, majd az újabb elővarázsolt italt egy mosolynak legkevésbé nevezhető grimasszal McCoy felé nyújtotta. 

 - Kösz’! - próbált visszamosolyogni a doktor. Éppen csak ellépett a pulttól és hátat fordított a tellaritának, amikor hangos röhögcsélés ütötte meg a fülét. Néhány méterre onnan, ahol állt egy fiatal nőt fogott közre két andoriai. Leonard számára egyértelmű volt a szituáció: a két csápos olyasmit akart, amit a nő nagyon nem.

Az Enterprise egészségügyi főtisztje pedig ezt nem nézhette tétlenül. Egy kósza pillantást vetett Kirk felé, aki ezekben a percekben már másodmagával múlatta az időt. 

 - Jellemző - motyogta maga elé, mielőtt az andoriaiak és a nő közé furakodott. - Szia! Bocs’, hogy késtem. De nézd, szereztem italt! - mutatta a nőnek az üveget, mintha csak régi ismerősök lennének. Távolabbról nem tűnt még fel neki, mivel a fülei hegyét egy vékony sapka takarta, de a szemöldöke egyértelmű árulkodó jel volt McCoy számára: a nő vulkáni! A szemeitől azonban a lélegzete is elakadt egy pillanatra. Élénkzöld, akár a Finagle végzete nevű koktél. Leonard sosem látott még zöld szemű vulkánit. S akár a koktél maga, “egyszerű, de hatásos” lehetett a belépője is, mivel a két csápos kékség váltott egymással egy gyors, legkevésbé sem vidám pillantást, és eloldalogtak, mintha korábban nem is akartak volna semmit. Ezt most nem is bánta. Nem érezte magát annyira ébernek, hogy el tudjon bánni két andoriaival. 

Újfent a nőre nézett, azonban a mosoly az arcán hamar lefagyott, amikor az ingerülten sziszegte oda neki:

 - Ki kérte, hogy beleavatkozzon a dolgomba?

Leonard csak pislogott, miközben a vulkáni kirohant a kocsmából. Beletelt egy percbe is, mire felocsúdott és követte. 

A csapóajtó az állomás központi szerepet betöltő terére nyílt, ahonnan sokkal több út ágazott szerteszét, mint ahogyan McCoy emlékezett rá. Vajon merre mehetett? 

Már épp azon volt, hogy visszamegy Kirkhöz a bárba, amikor megfordulva ismét a haragos zöld szempárba botlott. 

 - Mégis, mi a fenét képzel magáról? - hangját halkabbra vette, amikor egy andalgó párocska ment el mellettük néhány méterrel, azonban a tekintete épp annyira szórt szikrákat, mint korábban - Hogy jön ahhoz, hogy tönkretegye több hónapnyi munkámat?

 - Ezt hogy érti? - kérdezett vissza Leonard, hangosabban és haragosabban, mint eredetileg tervezte. Akárki is ez a nő, vele akkor se beszéljen ilyen hangon! Az üveget maga mellé tette a földre. Ez az egyszerű mozdulat elegendőnek tűnt ahhoz, hogy higgadtabban szólaljon meg újra: - Én csak meg akartam védeni. - Ösztönösen tette mindkét tenyerét a vállára és csúsztatta le a könyökén át a csuklójáig.

 - Nem szorulok a védelmére - dacolt tovább a nő, ám amikor Leonard ujjai a kézfejéhez értek, az arcvonásai egy pillanatra eltorzultak. Nem szisszent fel, a foglalkozásából adódóan Leonard anélkül is sejtette, mi lehetett az oka. 

 - Megsérült?

 - Csak egy karcolás. - A kemény és a haragos tekintetet leszámítva érzelemmentes arc láttán tudatosult McCoy-ban, hogy a nő valójában vulkáni. Egy dühös vulkáni! 

 - Hadd nézzem! - kapott a keze után, s elhatározta, ezúttal nem fogja hagyni magát eltántorítani. Automatikusan tette hozzá: - Orvos vagyok!

 - Szükségtelen! - rántotta el a csuklóját a nő, azonban Leonard megszorította a felkarját. A tekintetük újfent találkozott és mintha ismeretségük óta először látott volna valami beleegyezés félét azokban a zöld szemekben. Ez egy halvány mosolyra késztette. 

 - Nem akarhatja, hogy eláruljam, mennyi baktérium telepedhet meg a sebében!

Miért is nem hoztam el a trikorderemet, bosszankodott magában. Szorítása enyhült. Döbbenet ült ki az arcára. A seb gorntól származott! Megharapta! Habár pusztán felületi volt, mégis roppant fájdalmas, jutottak eszébe saját sebei, amiket sok-sok éve szerzett. Felsóhajtott. 

 - Akkor ne tegye! - rángatta vissza a jelenbe a nő. Az utolsó szavai még sokáig ott visszhangoztak Leonard elméjében: - Tartsa magát távol tőlem! 

Valahányszor újra lejátszotta gondolatban a jelenetet, a nő szavai úgy lettek egyre lágyabbak, mintha valójában a doktor testi épségéért aggódna. Különös játéka ez az emberi elmének, merengett, mialatt visszaindult Jimhez. Csakhogy barátja épp nagyon mással volt elfoglalva. Legalább neki sikerül a kikapcsolódás! 

Az üveg whiskey-jével együtt visszatért az Enterprise-ra. A gondolatait igyekezett lekötni, ami automatikusan vezette lépteit a gyengélkedőre. Most úgysem bírna aludni. 

Azok a szemek! És azok a szavak! 

Kísérteties csend fogadta, hiszen a teljes egészségügyi team az állomáson tartózkodott. Megrázkódott az egyedüllét gondolatától. A kocsmából magával vitt üveg türelmesen várta, hogy felbontsa. Hűségesebben, mint azt az exnejéről valaha is elmondhatta volna. Egy kiszámítható, csendes társ, ami ott van vele, amikor szüksége van rá. 

Tartsa magát távol tőlem!

Vajon a nőnek hogyan alakult az estéje a továbbiakban? Gondol-e rá ő is, szeretné-e újra látni? Mert Leonard McCoy szeretné. 

És ahogy tekintetét végigsiklatta az orvosságos szekrényei kínálatán, arra is rájött, milyen ürüggyel férkőzhetne újra a közelébe. 

A vulkáni nő nagyon dühös volt a doktorra, mégsem ez az érzés uralkodott el rajta percről percre jobban, hanem a félelem. A közbeavatkozásával - még ha tudatlanul is - az életét sodorta veszélybe. A Vulkáni Titkos Rendőrségnek mindenesetre tudnia kell a történtekről, s mivel az álcája lelepleződni látszott, ideje meglátogatnia a helyi irodát. Kerülőutakat használt és óvatosabb volt, mint korábban bármikor. Az űrállomás hatodik szintje ezen a késői órán már szinte teljesen kihalt. A magas páratartalom miatt úgy tűnt, mintha sűrű köd borult volna a többségében vulkániak által lakott területre. Mélyeket lélegzett, hogy hozzászoktassa a tüdejét a hirtelen pára- és hőmérséklet-emelkedéshez. Bal keze megremegett, ezért a jobbal megszorította a csuklóját, aminek következtében a sebe ismét sajogni kezdett. Ezúttal hangosan felszisszent a váratlanul rátörő éles fájdalomtól. Mielőtt belépett volna a VTR épületébe, gondolatai egy percre visszavándoroltak a főszintre egy lovagias doktorhoz, aki csak jót akart…

A VTR helyi irodájának az éjjel-nappal nyitva tartó bio zöldséges adott otthont. A tulajdonosa, Romar vulkáni természetével ellentétben most is mosolyogva fogadta őt. 

 - Hosszú és eredményes életet, T’Ra!

 - Békét és hosszú életet, Romar! Pola itt van? - minden igyekezete ellenére megremegett a hangja. A férfi maga mögé mutatott egy fakó, nehéz függönyre. A nő közelebb lépett a térelválasztó textilhez, ott viszont megtorpant egy pillanatra.

 -Ne ácsorogj a küszöbön! Ismered már a járást - hallatszott bentről. - Mi történt? - A következő percben egy idősebb, alacsony mégis tekintélyt parancsoló asszony nézett farkasszemet T’Rával, tekintetétől a sérült keze ismét megremegett. A Titkos Rendőrség egyetlen olyan tagja előtt állt, akiről az állomáson mindenki tudott. Egy pillanatra ismét eszébe jutott, mennyi tagot számlálhat vajon ez a társaság, amire azonban most sem tudott felelni. Kétségbesetten próbált volna szabadulni a lelke legféltettebb titkát is kifürkészni tudó sötétbarna szemektől, így a Pola mögött az eseményeket érdeklődve szemlélő fiatalember szelíd barna írisze ragadta magához a figyelmét. A jellegzetes vulkáni vonások között T’Ra azonnal kiszúrta az ifjú emberi tulajdonságait. 

A szemei…

Hiába voltak éppúgy barnák, mint a legtöbb vulkáninak, valahogy mégis mások voltak. S habár a színe eltért az övétől, biztos volt benne, a férfi éppúgy ember, amennyire ő. 

Az ismeretlen ám mégis olyannyira ismerős szempárból Pola hangja rángatta vissza a valóságba, ahogy a nevét ismételgeti. Megköszörülte a torkát. Időt akart nyerni, hogy összeszedhesse a gondolatait. 

 - Lehetséges, hogy lebuktattak. Egy ember, egy orvos, ami azt illeti megzavarta a tárgyalást a kékekkel - újfent elkalandoztak a gondolatai, ám ezúttal a nemrég történteket élte át újra. Milyen kedves volt vele az a doktor! - Még sosem láttam itt korábban - tette hozzá, inkább csak magának szánva, mint Polának. 

 - Impulzív és illogikus? - előzte meg az asszonyt a fiatalember, aki ezzel akaratlanul is magára irányította mindegyikük tekintetét. Pola az ismeretlent Spock néven mutatta be T’Rának, aki a kérdésre röviden bólintott. 

 - Meglehetősen. Ismeri? 

 - Igen. A neve McCoy. Doktor Leonard McCoy. 

A nő igyekezett nem nagy jelentőséget tulajdonítani az elhangzott névnek, de arcán így is haragos zöld pír jelent meg a találkozásuk emlékére. 

 - Hát… hála ennek a McCoy-nak, nem vagyok többé biztonságban az állomáson. Legalábbis a főszinten. 

Spock már nyitotta a száját, talán az orvos védelmére akart kelni, de végül nem szólt semmit. Mindketten Polára néztek. Tőle várták a megoldást. 

 - A logika azt diktálja - kezdte megfontoltan a bölcs asszony -, hogy egy darabig valóban ne mutatkozz más szinteken. Az andoriaiakat bízd Ayanarra! - T’Ra túlságosan szégyellte magát a balul sikerült akcióért, ezért rezzenéstelen és maximális bűnbánással hallgatta végig Pola ítéletét. - Ami pedig ezt a doktort illeti - fordult ezúttal Spock felé -, tegyen róla, hogy ne üsse az orrát a dolgunkba! - s miután mindketten bólintottak, Pola üdvözlésre emelte az ujjait: - Hosszú és eredményes életet!

 - Békét és hosszú életet! - válaszolták tökéletes szinkronban a fiatalok. 

 - Most menjenek! - legyintett könnyedén az ajtó irányába Pola, mielőtt visszavonult a fakó függöny takarásába. 

T’Ra a liftnél érte utol az Enterprise első tisztjét. 

 - Megtenne nekem valamit? 

 - Az a kéréstől függ - válaszolta hűvösen Spock. 

 - Logikus - ismerte el. - Átadna a szüleimnek egy üzenetet? Tudja, a főszinten laknak, ahová én ugyebár most nem mehetek. De Ön igen. 

 - Miért én? - kérdezett vissza olyan hűvösen, hogy attól bármelyik embernek elfogytak volna az érvei. Kivéve, ha az illető csak félig volt ember, a másik fele éppoly hűvös és logikus vulkáni, mint akit épp meggyőzni készült. 

 - Mert egyformák vagyunk, Spock. Az érzelmek és a logika mezsgyéjén éljük az életünket. És… - habozott egy pillanatig -, mert a szüleim egyszerűbben fogadnák el az igazságot olyasvalakitől, aki nem teljesen olyan, mint ők - biccentett a bio zöldséges irányába. Olyan halkan beszélt, ahogyan csak bírt. Habár tisztes távolságban voltak Pola füleitől, fő az óvatosság. 

Úgy tűnt, az első tiszt komolyan mérlegeli a helyzetet. 

 - Nézze, tudom, hogy elrontottam. De nem kérném ezt Öntől, ha nem volna fontos. A Vulkán bolygón rekedtek nevében könyörgöm Önnek, segítsen nekem ebben!

Ha T’Ra tudta volna, hogy Spock abban a végzetes támadásban emberi szülőanyját is elveszítette, sem találhatott volna pontosabban fajtársa szívének legmélyére a szavaival. 

 - Mi az üzenet?

A fiatal nő fellélegzett, s miután visszavonult a saját kis kabinjába, lábai összecsuklottak és felzokogott. 

vége az első résznek