BBC Atlantis 'fanfiction'

5

   - Theano, hová készülsz? Viharra áll az idő. – Milo szavai épp csak utolérték a lányát, mielőtt magára hagyta volna az apját. A férfi saját kezűleg építette a házat, ami élete első évtizedében otthonként funkcionált Theano számára.

   - Pötyi mutatni akar valamit a kútnál – a kislány olyannyira izgatott volt, fel sem tűnt neki az a fájdalmas sóhaj, amivel Milo fogadta a szavait.

   - Sajnálom, kicsim, de ma nem találkozhatsz a barátoddal.

   - De már megígértem neki – bukott ki Theano-ból. Az engedetlenség távol állt tőle, most is inkább szomorúság és értetlenkedés volt a szemeiben és hangjában, mintsem dac és lázadás. Milo ezért hálát adott az Isteneknek. – Nem maradok sokáig, ígérem. – könyörgő tekintetétől Milo érezte, megszakad a szíve. Theano gondtalan tíz évének minden egyes napján tudta, hogy eljön majd ez a nap, de rémálmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen hamar fel kell tárnia előtte származása titkát.

   - Kicsim, figyelj rám! – guggolt le hozzá a férfi, s mialatt a megfelelő szavakat kereste, a legnagyobb igyekezete ellenére is sikerült felébreszteni Theano-ban az eddig lappangó lázadó természetet. – Te már soha többé nem találkozhatsz Pythagorasszal. –

A kislány e szavakra kitépte magát Milo karjai közül, s szipogva rohant a szobájába. Olyan vehemenciával csapta be maga után az ajtót, hogy a ház falai beleremegtek.

 Még, hogy hagyja magára Pötyit? Megőrült az apja? Egész biztosan.

Végignézett a szobáján. Szerette ezt a helyet, az egész házat, de Pötyit még jobban! Inkább a házat hagyja el, mint a legjobb barátját. Ezzel a gondolattal kitárta az ablakát, ami a hátsó kertre nézett, ami felett egyre sötétebb viharfelhők gyülekeztek – mintha csak a hangulatát tükrözték volna, jutott eszébe -, majd amilyen halkan csak tudott, kiosont a szabadba. Esni fog, de nem számít. A villámok és a mennydörgések sem állíthatják meg célja elérésében. A célja pedig egy volt: Pötyivel lenni, és minden mást elfelejteni.

   - Hová igyekszik, Kisasszony? 

  Theano összerezzent az idegen hangra, majd félelemtől reszkető szívvel nézett fel az óriásoknak tűnő magas, fura alakokra.

   Milo jól tudta, nem haragudhat, amiért Theano a szobájába zárkózott. Fájt így látnia a kislányt, akit annyira szeretett, de még borzasztóbb volt belegondolnia, mit érezhet most Theano. Néhány percet követően úgy döntött, utánamegy, hogy egyszer s mindenkorra tisztázhassa ezt az egész helyzetet. Theano-nak joga van tudni az igazat!

 A szoba ajtaja előtt megtorpant. Bekopogott, szólongatta a kislányt, de csak nem jött felelet. Kis idő múlva, mikor már egyre erősödött az a bizonyos balsejtelem, amit eddig csupán hallomásból ismert, óvatosan benyitott a szobába.

 A kislány eltűnt.

Milo-val megfordult a világ néhány pillanat alatt, majd kopogtatásra lett figyelmes.

   - Így vigyáz a leányára? – ezzel a mondattal fogadta a ház urát az egyik magas, fura szerzet, aki először találta meg a hangját. A másik biccentett Theano felé, hogy lépjen csak beljebb.

    - A kertben akadtunk rá. – A gyermek, bár hallotta a szavakat, és tisztában volt azzal is, róla beszélnek, mégsem tudott másra gondolni, csak a szökésre. Pötyivel lenni, minél előbb!

   - Úgy tűnik, még sok dolgot kell tisztáznunk, mielőtt a Kisasszony velünk jön – erre aztán Theano is felkapta a fejét.

   - Nem megyek az urakkal sehová! Apa, kérem, mondja meg nekik! – fordult most Milo-hoz, aki fájdalmasan felsóhajtott. Ő tudta, amit a gyermek még nem. Ő tudta, hogy eljön egyszer ez a nap. Ő tudta, mi a kötelessége. S az elkövetkezendő órákban Theano-nak is be kell majd látnia, minden az ő érdekében történt és történik úgy, ahogy.

   - Nem tehetem, kicsim. De amíg a szabályok engedik, veled maradok. Nincs mitől félned.

   - Szabályok? Miféle szabályok? – vékonyodott el Theano hangja. Akármi is zajlik a háttérben, az nem tréfadolog. Bárcsak itt lenne Pötyi! Ő képes lenne úgy elmagyarázni a dolgokat, hogy megértse.

   - Kicsim, ezek az urak azért jöttek, hogy elvigyenek téged… - képtelen volt kimondani, így az egyik „úrra” hárult a feladat, hogy a gondolatot befejezze. Az pedig fennkölten, a lehető legmagasztosabb hangsúllyal meg is tette:

   - … Poseidónhoz.

   - Hát… megmondhatják annak a bácsinak, hogy apámat nem fogom elhagyni, csak mert egy idegen így kívánja. Akkor sem, ha az istenünk nevét adták neki a szülei – dacolt Theano, s szavaival a büszkeség könnycseppjeit csalta Milo szemeibe. Mindazonáltal a dolgok menetén egyiküknek sem állt módjában változtatni. Így szólt az egyezség egy évtizeddel ezelőtt.

 Az „urak” arcán halvány mosoly jelent meg. Jobban meggondolva, ez volt az első, mikor a tekintetükben Theano felfedezhetett „valami emberit”.

   - Poseidón nem egy „bácsi”, hanem a Főisten. Az Ő óhaja minden földi halandó számára parancs. Tehát ez nem úgy működik, ahogyan ön kívánja, Kisasszony. Sajnálom, de nincs választása.

   - Dehogyis nincs! – azzal büszkén ismételte el, amit Pötyitől tanult: - „Az életben mindig van választás. Csak néha egyszerűbb úgy hinni, hogy nincs.”

   - Theano! – Milo hangja most erélyesebbnek hangzott, mint valaha, s most először keltett félelmet a kislányban.

   - Ne legyen túl szigorú a Kisasszonnyal, Milo! – csitította az egyik „úr”. – Természetes, hogy kérdései vannak.

   - És mi azért vagyunk itt, hogy választ adjunk mindegyikre – tette hozzá a másik.

   - Mit akar tőlem a… Főisten? – hangzott az első kérdés.

   - Taníttatni akarja a Kisasszonyt, mindarra, amit ő maga is tud.

   - Tehát mindenre – szögezte le a másik „úr”.

   - Miért? Miért vagyok olyan különleges a számára? Úgy hiszem, összetévesztenek valakivel. Én nem vagyok különleges. Teljesen hétköznapi életem van.

   - Kicsim - hallotta most meg az apja hangját, ami immár a régi nyugodt hangszínén csengett –, azért történik velünk, veled mindez, mert Poseidón, aki most látni kíván téged, és taníttatni szándékozik, nos, ő… - mély levegőt vett. Nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz feltárni Theano előtt az igazságot: - az Édesapád. 

Vége az ötödik fejezetnek... 

6. fejezet: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/06/02/bbc-atlantis-furiakduhe6