LOVAG & ÚRNŐ

 Albion ura egyik ámulatból a másikba esett. Egyszeriben nem tudta kezelni a helyzetet. Az Excalibur magasra szökött, a lovag mégis rezzenéstelen arccal nézett szembe a pengével.

   - Hogy merészeled? – szinte csak sziszegte a fogai között. A kard azonban nem engedelmeskedett az akaratának. Félúton a levegőben megállt. Első gondolata az volt, talán Merlin irányítja, majd felidézte, mit mesélt a mágus a bűvös kardról:

  „Az igazságosság kardját a sárkány lehelete edzette. Csak és kizárólag a jó ügy érdekében szabad használni. A mágikus tárgyak közül is csak kevés képes arra, amire az Excalibur: mindig a helyes utat mutatja annak, aki birtokolja, és a vasakarattal rendelkezők sem képesek megtörni ezt a varázst.”

   - Ne! –hitvese sikolyára Arthur kizökkent a gondolataiból, majd Stacyt pillantotta meg, közvetlenül ez Excalibur éles pengéje előtt. Gwaine mellett térdelt, szorosan átölelve őt.

 Arthur elképedt, s reszkető lábakkal hátrált egy lépést.

   - Nem hagyom, hogy elvedd Őt tőlem! – kiáltotta a lány makacsul. – Szeretem Őt! Akár nemes, akár nem. Nem érdekel! Ha megölöd Őt, velem is végezned kell. Mert ott akarok lenni, ahol Ő van. – dacolt a könnyekkel, amik egyre inkább elhomályosították a látását. Felnézett Gwaine-re, aki gyengéden cirógatta ujjaival az arcát.

   - Végső soron: ez a szerelem lényege, nem? Te tanítottad nekem – folytatta Stacy. – Hogy a vagyonod lehet akármekkora, ha nincs veled egy társ, akivel megoszthatod. Hogy az az igazán gazdag, akit otthon szeretet vár a családja körében. Főleg ilyenkor, karácsonykor. Egész életemben arra vártam, hogy megtaláljam ezt a férfit. Nem herceget kértem, vagy egy királyt, hanem egy társat, aki szeret, és akit szeretek. Ahogy Te szereted Guinevere-t. Ha valakinek, akkor Neked pontosan hinned kellene a szerelemben, ami mindent legyőz. 

 Ahogy a király hallgatta, szavai tisztaságán ráébredt arra, mit kellene tennie. Az egyetlen bökkenő: képtelen volt elképzelni Gwaine-t uralkodóként. De reményei szerint az egészsége még hosszú évekig kitart, s addig lesz alkalma megbarátkozni a gondolattal, kitaníthatja a lovagot a hosszú listás királyi teendőkre…

   - Ha az kell, lemondok a trónról. Nem akarok Albion eljövendő úrnője lenni, ha nem lehetek azzal, akit szeretek. – közelebb húzódott a lovaghoz, és megsimogatva az arcát, megszorította erős kezét. – Gwaine-nel.

 Arthur már percek óta meghozta a döntését. Mégis torkára fagyott a szó, ahogy felfogta Stacy szavainak jelentését. Valóban szereti Sir Gwaine-t.

   - Arthur! – egy gyengéd kezet érzett végigsimítani az arcán, mi dacára a téli fagynak, forrósággal töltötte el a szívét. – Igaza van. 

 A férfi egyetértően bólintott. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy az Excalibur percekkel ezelőtt kicsusszant a szorításából, s pengéje élével a hideg földbe fúródott. Zavartan pillantott körbe, s ahogy felfedezte a történteket, szemöldökét felemelve Gwaine-re pillantott.

 A lovag tudta, mit kell tennie: felegyenesedve minden erejét latba vetve kiszabadította a bűvös kardot a fagyos föld fogságából, hogy aztán újfent fél térdre ereszkedve, markolatával a királya felé nyújtsa.

   - Állj fel, Sir Gwaine – kezdte Arthur előbb az egyik, majd a másik vállához érintve a pengét -, Camelot nemes lovagja! – olyan fokú ünnepélyességgel ejtette ki a nemes szót, hogy az átjárta mindegyikük lelkét.

 Ezzel a mondattal újra a kegyeibe fogadta őt.

   - Visszamegyünk Camelotba – jelentette ki megtörten, ám ellentmondást nem tűrőn. Stacynek otthon a helye. Ha nem is vér szerint, de az ő szemében egy Pendragon. S csak úgy vigyázhat rá, ha a közelében tudhatja. Ahogyan azt annak idején az édesapjának megígérte.

   - Arthur… - kezdte halkan Guinevere.

 A hercegnő dacosan fordított hátat nevelőszüleinek. Helyettük Gwaine-nek szentelte minden figyelmét.

   - Valamit még tudnod kell. Valamit, ami megváltoztathatja az elhatározásodat. – királynéja kedves szavára a férfi arca egy percre meglágyulni látszott. Stacy szorosan lovagjához bújva várta, mi lehet az, ami felrúghatja gyámatyja terveit. – Kisbabánk lesz. 

 Arthur szíve megremegett a hírre, s fátyolos tekintettel mosolygott hitvesére. Való igaz, ez mindent megváltoztat.

 Stacy reményteljesen pislogott gyámatyjára, mégsem szólt egy szót sem.

Gwaine szokatlanul hamar tért magához a döbbenetből. Camelot ura elé lépett, s vigyorral az arcán tette a vállára a kezét. Most, hogy megbocsátott neki, s visszafogadta a kegyeibe, újra a régi, baráti hangon szólhatott hozzá:

   - Arthur! Úgyis tudom, a legnagyobb félelmed, hogy egy korsó sörért eladom a királyságot, vagy lyukat beszélek az alattvalók hasába. Most, hogy ez a probléma megoldódott – és magunk közt szólva, rendkívül ügyesen oldottad meg az örökösségi kérdést-, akár áldásodat is adhatnád ránk! 

 A királyné és a hercegnő lélegzetvisszafojtva várta a férfi válaszát, s bár a lovagon nem látszott, az ő szíve is a torkában dobogott a következő percekben.

 Az uralkodó végül Stacyhez fordult, kedvesen megsimogatva a vállát:

   - Biztos, hogy ezt akarod? – a lány bólintott, mire a király felsóhajtott. – Tizenöt esztendeje tettem egy ígéretet, ami egész Camelot számára örömet és boldogságot hozott. – mosoly suhant végig az arcán, ahogy elmerengve gyengéden simogatta meg a szép arcot. Hiába is szerette volna elvenni a kezét onnan, Stacy nem engedte: saját kezével fogta közre a király ujjait. – Csak tudnom kell, hogy rendben leszel.

   - Itt rendben leszek. Boldogan. Nem számít, ha meg kell dolgoznom minden betevő falatért. Ne félts engem! – viszonozta a mosolyát Stacy.

   - Úgy tűnik, nem értettél meg – Arthur zavarában láttatni engedte gyöngy fehér fogsorát. – Biztosan akarom tudni, hogy nem szenvedsz majd hiányt semmiben. Ezen kívül nem hagyhatom, hogy ne ismerd meg az öcsédet. Az ajánlatom a következő: visszajöttök mindketten Camelotba, az áldásommal összekötitek az életeteket, és az esküvő után… - hatásszünetet tartott, mintha valami ijesztőt közölne a következő pillanatban – maradjatok velünk a palotában! 

 Stacy és Sir Gwaine összemosolygott. A hercegnő kiolvasta a lovag tekintetéből a választ, amit fennhangon osztott meg szüleivel:

   - Örömmel! 

 Az oda-vissza gratulációkat, felszabadult nevetéseket Merlin közelgő léptének hangja szakította félbe:

   - Édesanyám karácsonyi kalácsa a legfinomabb egész Albionban. Gyertek be, mielőtt még megfáztok! – azzal betessékelte őket a meleg kunyhóba, ahol immár felszabadultabb hangulatban osztották meg egymással a régmúlt ünnepi történeteit.

   - Egy kis figyelmet! – állt fel a hosszúkás pad egyik csücskéből Sir Gwaine, mire lovagtársai a fejüket fogták. Tudniillik a szakállas lovagnál nagyobb szószátyárt nem ismertek. – Ígérem, ezúttal tényleg rövid lesz – tette hozzá, mintha ezzel bármit is elkerülhetne. Bebizonyítva állítását, borral telt kupáját tósztra tartotta: - Éljen sokáig a király! – s miután háromszor kántálta utána az egész csapat, megköszörülte a torkát, jelezve, még nincs vége a beszédének. – Arthur jóváhagyásával hamarosan megnősülök. – s ha lett volna valaki, aki nem értette volna, mi köze van Albion urának a lovag házasodásához, a következő pillanatban megbizonyosodhatott volna róla. A férfi gyengéden felsegítette maga mellé Stacy hercegnőt, s mélyen a szemébe nézett. – Szeretlek!

   - Én is szeretlek! – vágta rá, majd vallomásukat csókkal pecsételték meg. Ott, mindenki előtt.

  Érezték, ahogy az idei eddigi életük legszebb karácsonya. S ezek után már örökké így lesz.

V É G E