T'Ra - 7. rész

 - Jim! Az, hogy Morrison támadta és sebesítette meg halálosan az admirálist... egyáltalán nem logikus. 

 - Hogy érted?

 - Habár én nem értem teljesen az emberi érzelmeket, de Morrison ugyebár szerelmes volt Tessa Narrath-ba. - Kirk elmerengve bólintott, Spock pedig folytatta: - Narrath admirális pedig Föderáció-szerte ismert volt a türelméről, az empátiájáról... Kizártnak tartom, hogy ne adta volna áldását rájuk. Sakk!  

A vulkáni olyan hirtelen váltott témát, hogy a kapitány felkapta rá a fejét. Úgy volt, ahogy Spock mondta. És mindemellett vesztésre állt a játékban. Minden valószínűség szerint, nem ma jött el a napja a győzelmének. 

Fáradtan temette két tenyerébe az arcát és önkéntelenül is felsóhajtott a mozdulattól, mintha már ez az egyszerű tett is nehezére esne. Nemhogy a koncentrálás!

 - Pihenned kellene - jelentette ki az első tiszt a nyilvánvalót. Ellentmondást nem tűrő hangszínét hallva Kirk pontosan tisztában volt vele: ha ellenkezne, a vulkáni nem átallaná jelenteni az esetet az orvosi részleg vezetőjének. Így nem tehetett mást, engedett a fekhelye hívogató szavának, s miután Spock diszkréten magára hagyta, csökkentett a fényerősségen és álomra hajtotta a fejét...

  Ígéretéhez híven Leonard földi idő szerint pontosan este fél nyolckor becsengetett T'Ra kabinjába. A sarkain hintázva várakozott. Az ajtó feltárult és a doktor egyszeriben újra kiskamasznak érezte magát, aki az osztály legszebb lányával mehet az iskolabálba. Éppen csak a csuklóra rögzíthető művirág hiányzott a tökéletes bankett-szituációhoz. Helyette egy halvány-rózsaszínű rózsa rejtőzött a háta mögött. 

 - Gyönyörű! - ez volt az első szó, ami T'Ra eszébe jutott, amikor átadta neki a virágot. A bőrük finoman összeért, ami éppen annyira volt elegendő, hogy T'Ra orcáján átsuhanjon egy halványzöld árnyék, és megállapodjon hegyes fülei tövében. 

 - Valóban - jelentette ki Leonard, félénk kis mosolyt csalva T'Ra arcára a nem is annyira burkolt bókkal. Azzal jobbját felajánlva elhagyták a kabint.

 - Hová megyünk?

 - Az legyen meglepetés - irányította finom de határozott mozdulattal a Csillagbár felé. 

Valóban meglepetten pillantott körbe, hogy aztán minden egyes mécses lángjába egyesével feledkezzen bele. Mikor beléptek a tiszti társalkodóba, a komputer halk jazzt kezdett játszani. A legtöbb szék és asztal, ami bármelyik másik estén az Enterprise legénységének kényelmét, kikapcsolódását volt hivatott szolgálni, most szolidan az egyik sarokban gyülekeztek - egy asztal és két szék kivételével. Az asztalon fehér terítő, rajta egy karcsú gyertya, pislákoló fénye mintha közvetlen a dallamra táncolt volna. Egyedül az óriási ablakokon kitekintve érzékelték az idő múlását, ahogy az Enterprise sok apró, különböző színekben pompázó fényes pontot hagy maga mögött az űr végtelen tengerén. Leonard idilli környezetet teremtett.

 - Ez... egész egyszerűen... káprázatos! - T'Ra csillogó szemei láttán a doktor elmosolyodott. - Hogyan sikerült kiürítenie az egész helyet? - nézett körül újra, ám ezúttal a helyiség fényforrásai helyett Leonardon állapodott meg a tekintete.

 - Nos... - kezdte tudományosnak ígérkező magyarázatát a férfi -... egészségügyi főtisztként szolgálni jár bizonyos... kiváltságokkal. 

 - Ez meglehetősen.. hivatalosnak hangzik - T'Ra igyekezett ugyanazt a hanglejtést használni, de a tettetett túlzó komolykodás végül nevetésbe torkollott. 

 - Mindenkit megfenyegettem - bukott ki végül Leonardból az őszinte válasz. - Megmondtam nekik, hogy akit meglátok ma este itt a környéken, beidézem egy teljes orvosi kivizsgálásra. 

 - És ez riasztotta innen el őket? - kerekedtek ki T'Ra szemei, ívelt szemöldökei pedig magasba szöktek csodálkozásában. 

 - Úgy tűnik, bevált - tárta szét karjait Leonard, majd intett, hogy üljenek le.

 - Nem értem az embereket - merengett el a vacsora végeztével T'Ra. A doktor kérdő tekintetére folytatta: - Összetehetnék a két kezüket, amiért ilyen modern eszközökkel, ennyire szakértő orvosaik vannak... -, mint Te, tette hozzá gondolatban. - Ha odahaza, a Ravenen csak feleannyira lett volna fejlett az orvostudomány... - a hangja elcsuklott az eszébe jutó tragikus emlékektől.

 - Nem tehettek volna semmit - jelentette ki a szomorú valóságot Leonard, és kegyetlennek, sőt, szívtelennek érezte magát nyersen visszhangzó szavaiért. Már nyelve hegyén volt a vallomás a Loretta V.-ön tapasztaltakról, de még az utolsó előtti pillanatban meggondolta magát; nem akarta felzaklatni T’Rát. 

 - Beszéljünk inkább másról! - rázta meg a fejét a vulkáni, s kutató barna szemeivel a doktort fürkészte, mintha a tekintetével ki tudná olvasni a gondolatait. - Milyen a Föld? 

Egy halk sóhajt követően Leonard McCoy mesélni kezdett: szárazföldekről, tengerekről, a négy évszakról, Texasról, az édesanyjáról, a gyermekkoráról…

 - Tavasztól az első fagyig minden szabad percemet kint töltöttem anyám kertjében, imádtam nézni a méhek táncát, érezni a virágok illatát, része lenni az életnek. Miután megtanultam írni és olvasni, feljegyzéseket készítettem a megfigyeléseimről, és rájöttem, a visszajáró méhek előnyben részesítik a jácintot, valamiért, ezért rávettem anyámat, hogy ültessünk többet belőlük. Végül az egész virágoskert egy komplett jácintkertté vált - mosolyodott el az emléken.

 - A kis Lenny… - bukott ki T’Rából. Miután tudatosult benne, fennhangon mondta ki a szavakat, zöld vére az arcába szökött. 

 - Lenny… Lenny… - ízlelgette a szót merengőn a doktor. Végül, T’Ra számára óráknak tűnő pillanatokkal később széles mosoly terült el az arcán. - Ez tetszik. Kellemes és közvetlen csengése van. Megfiatalít a társasága!

 - Táncolna velem? - T’Ra váratlan kérdése olyannyira meglepte, hogy első reakcióként röviden felnevetett. Ám mielőtt a vulkáni visszakozott volna, Leonard felkelt a székről, odasétált a lányhoz, és megfontoltan válaszolt.

 - Egy feltétellel. Hagyjuk a magázódást! - azzal kezét T’Ra felé nyújtotta.

 - Rendben… Lenny - ahogy ujjaikat összefonva tettek néhány lépést, a vulkáni a torkában érezte zakatolni a szívét, hangja mégsem remegett meg, amikor közelebb lépett a doktorhoz: - Tudod, a Ravenen én voltam az egyetlen félvér. - Leonard a szemöldökét ráncolta a szóra, amiről pontosan tudta, legalább annyira sértő a Vulkánon, mint amennyire a “korcs” a Földön. - A felnőttek féltek tőlem, amit ragályként terjesztettek szét az egész kolónián. Így aztán elég magamnak való gyerek voltam. - Lassúzás közben érezték egymás lélegzetvételét, ami megnyugtatóan hatott T’Rára. 

 - Miért féltek tőled? 

 - Tudatlanságból, gondolom. Évente különböző témájú összejöveteleket tartottak, amiken nekem persze nem szabadott részt vennem. Egy idő után már nem is vágytam ilyesmire. A szüleimmel saját partikat adtunk, csak úgy, magunknak. Apának még a lábára is ráléphettem tánc közben - hallatszott a hangján a nosztalgikus mosoly. - De ez most más. 

 - Mert nem léptél a lábamra? - viccelődött Leonard, mire röviden felnevettek. Elmerülve saját gondolatai tengerében, hátrált egy lépést, majd T’Ra haját önkéntelenül hegyes fülei mögé tűrte.

 - Nem értem a ravenieket. Nemcsak, hogy nem vagy félelmetes, de te vagy… a leggyönyörűbb “félvér”, akit valaha láttam.

 - Olyan sokat láttál már? - próbált tréfálkozni T’Ra, zavarát rejtegetve.

 - Kislány - bukott ki Leonardból, miközben szemöldöke jellegzetesen megemelkedett -, én orvos vagyok! Láttam már ezt-azt - ám sejtelmes félmosolya azonnal aggodalmas arckifejezéssé változott, amikor a vulkáni csuklóján lévő szenzor élesen felvijjogott. Az egész alig tartott tovább fél percnél, a doktor figyelmét mégis teljességgel lekötötte a jelzés miértje. Mintha nem is randevún volna, sokkal inkább a gyengélkedőn vizsgálná a rendellenes működés okát. Mintha az iménti pillanatok, amikor szinte egybeolvadt a tekintetük a gyertyafényben, nem jelentettek volna számára többet puszta rutineljárásnak számító injekció beadásánál. T’Rát elöntötték a kétségek; mardosón szorult össze szíve a gondolatra, ami, bár kérdésként fogalmazódott meg benne, mégis egyre inkább állítássá nőtte ki magát az elméjében: vajon Leonard McCoy csupán szakmai kíváncsiságtól fűtve szenteli rá az idejét? 

 - Hogy érzed magad? - vette két kezébe az arcát a doktor, majd inkább csak magának tette hozzá: - Lázad nincs, de legjobb elővigyázatosnak lenni…

 - Jól vagyok - jelentette ki T’Ra, miközben azon zakatolt az agya, hogyan kerülhetne minél távolabb a vizslató kék szempártól.

 - Biztos? A szenzor szerint… - kapott a csuklója után Leonard, de a lány kikerülve őt az ajtó felé hátrált. 

 - Csak elfáradtam, ez minden. - Igyekezett olyannyira meggyőzően kiejteni a szavakat, amennyire magabiztosan zakatolt az állítássá nőtt kételye a fejében. - Visszamegyek a kabinomba - és mielőtt a férfi bármit reagálhatott volna rá, elbúcsúzott: - Jó éjszakát… doktor! - Nem vélte jó ötletnek a keresztnevén, pláne az új becenevén szólítania, legkevésbé azok után, ahogy a szenzor jelzésére reagált. Leonard McCoy a hajó egészségügyi főtisztje, aki lelkiismeretesen végzi a munkáját - és semmi több. Butaság volt hinnie bármi többen…

Alig néhány méterre a kabinja előtt egyre közelgő szapora lépések zaja ült meg a füleiben. Leonard abban a pillanatban érte őt utol, ahogy kinyílt a kabinja ajtaja.

Semmi baj, megértettem a lényeget - akarta mondani legszívesebben, helyette mégis inkább így szólt:

 - Most nem szeretnék beszélgetni, doktor. - Titkon mégis azt remélte, nem sértette meg Leonardot. 

 - Én sem - azzal mint szomjúzó utazó, aki a sivatagban oázisra lel, tapasztotta száját az ajkaira. T’Ra lélegzetvisszafojtva feledkezett bele a csókba. Összeölelkezve lépték át a kabin képzeletbeli küszöbét. Leonard az ajtónak támasztotta őt, hogy csak sebész-kezei férkőzhessenek be T’Ra dereka és az ajtó közé, még inkább követelve a lány közelségét…