Tükröd vagyok 4.

 - Maga puhányabb, mint gondoltam, kapitány! - Gúnyos mosolya láttán Archer elfojtott egy grimaszt, és doktor Phlox-szal együtt beléptek Sato zászlós kabinjába. Az Enterprise első embere belülről bezárva az ajtót, biccentett az orvosnak. - Most meg fog kínozni? - döbbenet ült ki az arcára, majd hangja egyik pillanatról a másikra sírósra váltott. - Kapitány, ne hagyja, hogy bántson! Félek tőle! Kérem, ne engedje a közelembe! - a férfiak számára egyértelmű volt a színészkedése, Jon mégsem bírta tétlenül nézni, ahogy könnyek szöknek azokba a megbabonázóan szép szemekbe. Elfordult, teljes egészében a denobulánra bízva az ő, és amennyiben igazuk van, az Enterprise sorsát. 

Csörömpölés lármája rázta fel a gondolataiból. Visszafordulva a lányhoz az egyik régi keménykötésű könyvet ismerte fel a kezében, amiről még az indulásukkor Hoshi azt mesélte, nagypapájától kapta gyermekkorában. Ha van bármi esély a zászlós visszatérésére, biztosan nem tetszene neki a gondolat: a kabinjában az ő külsejét felvevő idegen lény dühösen vágja földhöz-falhoz a dolgait. 

 - Várjon! Nem kell ezt tennie! - kiáltása könyörgő hangnembe fordult át. - Nem fogjuk bántani. Csupán válaszokat szeretnénk.

 - És visszakapni Sato zászlóst - tette hozzá Phlox. Jon bólintott. Örült, amiért nem neki kellett kimondania ezt. 

Az alteregó megdöbbent, de még percekig nem szólt semmit. Jonathan kérésének eleget téve óvatosan helyezte a könyvet vissza az asztalra, majd kerek szemekkel bámult a kapitányra.

 - A szavát adja? - olyan sebezhetőnek, olyan törékenynek tűnt, annyira… Hoshinak. 

 - A szavamat adom. 

 - Kapitány! Én félek - vallotta be töredelmesen, és ezúttal olyan hihetőnek hangzottak a szavai, hogy mindketten megsajnálták. - Úgy érzem, mintha két élőlény lenne bennem és folyamatosan harcolnának egymással. Mintha egyszerre lennék doktor Jekyll és Mr. Hyde. - majd, ahogy kimondta, elképedten pislogott hol Archerre, hol Phloxra. - Pedig azt sem tudom, hogy kik ők. -

Az orvos mindennemű hirtelen mozdulatot mellőzve, mivel nem akarta megijeszteni a már így is riadt gyermekre emlékeztető lényt, leguggolt mellé; orvosi trikordere ugyanazt az eredményt hozta, amit az alteregó megfogalmazott.

 - Miért kereste Danielst? Egyáltalán, honnan ismeri? - a kapitány igyekezett átlátni a globális képet, de minden egyes magyarázattal újabb és újabb kérdések fogalmazódtak meg benne, és a tény, hogy sem Hoshin, sem ezen a lényen nem tud segíteni, az őrületbe kergette az esetek többségében higgadt férfit. 

 - Most már nem számít - sóhajtott fel feladva a lány. - Mindannyiunk sorsa megpecsételődött. Minden el fog pusztulni.

 - Az Enterprise? - kapta fel a fejét Jonathan. 

A hasonmás lassan bólintott. Mindkét térdét magához ölelte szorosan a mellkasa előtt.

 - Az Enterprise, a maguk univerzuma, az enyém és a többi párhuzamos dimenzió. - Egyenesen a zöld szemekbe nézett. - Ha kikiáltja magát császárrá, mindennek vége. Mindennek. 

 - Doktor! - Jonathan elővette a kapitányi hanghordozását. - T’Pollal nézzenek utána a párhuzamos dimenzióknak! -

Phlox még hallotta, amint a kapitány megnyit egy kommunikációs csatornát a híd felé, utasítva Reed hadnagyot a szigorúan őrzött szobába való belépésre.

 - Mit keressek, uram? - kérdezte Malcolm, meglepetést és egyfajta csodálatot csalva elő az alteregóból. 

 - Melyik univerzumban van most Hoshi? - nézett egy pillanatra a lányra a kapitány.

 - Daniels Tükör-univerzumnak hívta - emlékezett vissza. 

Archer ismét az interkom felé fordult:

 - Bármit a Tükör-univerzumról, Mr. Reed. És siessen, kérem!

 - Úgy lesz, uram! - A szolgálatkészség legalább ebben a világban olyan erény, amit bőszen gyakorolnak, futott át a hasonmás gondolatai közt.

 - Köszönöm! Archer kiszáll - bontotta a kommunikációs csatornát a kapitány. 

 - Jonathan! Most, hogy magunk vagyunk: kérdezhetnék valamit?

 - Ki vele! - bátorította halvány, ám nem túl meggyőző mosollyal a férfi. Rendkívül nehéz nap állt mögötte, de ha van rá esély, hogy visszakapja Hoshit, legyen az bármilyen csekély, a legapróbb fűszálba is bele kell kapaszkodnia. És Hoshihoz leginkább most ezen a lényen át vezet az út, akit egyszer már volt ereje visszautasítani. Vajon újra képes lenne rá? Nem tudta biztosan. 

 - Szereti Őt? - 

Jon röviden felnevetett zavarában.

 - Ezt mégis miből szűrte le?

 - Először is: kérdéssel válaszolt a kérdésemre. - A kapitány kerülte a tekintetét. - Most pedig nem mer a szemembe nézni. Fél tőlem, Jonathan? 

 - Nem erről van szó. - Tisztában volt vele, nincs értelme tagadnia ez előtt a lény előtt az érzéseit, amikor úgy olvas belőle, akár egy képeskönyvből. Zavartan és tehetetlenül járkált a kabinban, minden apró vélt vagy valós neszre már ugrott is az interkomhoz. Az egyik ilyen mozdulatát követően megakadtak szemei egy bekeretezett fényképen. Csoportkép volt: Hoshi a közelebbi kollégáival együtt mosolygott a fényképészre az egyik első ismeretlen M- típusú bolygó felszínén. Malcolm Reed szája szolidan görbült felfelé, míg Travis Mayweather a rá olyannyira jellemző optimista, széles mosolya a kapitányból is a derűlátás halvány szikráját csalta elő. Elisabeth Cutler is, aki a képen Hoshi és Travis közt állt, nyilvánvalóan visszavárja a barátnőjüket és nagy valószínűség szerint nem is érti, mi történhetett. 

Lizzyről a kommunikációs tisztre nézett, kinek éjfekete szemei még így, fényképen keresztül is megbabonázták. Egyik ujjával könnyedén végigsimított a fényképen, mintha valóban Hoshi arcát simogatta volna meg. Önkéntelen mozdulat volt, így miután rájött, mennyire ostobán festhet, visszahelyezte a fényképet a helyére, abban a reményben, a lény nem figyelt fel az arcán végbemenő változásra.

Az ágy melletti székre ült; más helyre nem érezte illendőnek. Így is bizalmasnak ítélte meg a köztük lévő távolságot a továbbra is az ágy mellett kuporgó lénnyel.

 - Jonathan! - a férfi szíve nagyot dobbant ismét attól, ahogy nevét Hoshi hangján hallotta. A zászlós sosem szólította még őt a keresztnevén. Mindig “kapitány”, meg “uram”, sosem “Jonathan”, és a legkevésbé sem “Jon”. Az előtte lévő lénytől most mégis olyan jól esett hallania. - Ő tudja, hogy mit érez iránta? - A férfi lassan elmerengve megrázta a fejét. 

 - Sosem mondtam el neki. - Kerülte a tekintetét. - Talán jobb is így. 

 - Hogy mondhatja ezt? - meresztette rá a lény a szemeit - Hoshi szemeit -; váratlan hangnemével olyannyira meglepve Archert, hogy pár pillanatig még levegőt is elfelejtett venni. A lény a kezét a férfi kezére tette, úgy beszélt tovább, ifjonti hévvel, szavaiból mégis évezredek keserű tapasztalatai visszhangoztak: - Ha valamit megtanultam a Tükör-univerzumban, akkor az az, hogy az élet túl rövid. Ne hagyja elpazarolni egyetlen napját sem! Szereti őt, remek! Akkor mondja meg neki, fejezze ki az érzéseit, mert egy nap ott fog állni egy roncshalmaz tetején, de akkor már késő lesz. - A lány hangja elcsuklott. Megszakította a szemkontaktust, felpattant, és hátat fordítva neki eltávolodott tőle néhány lépéssel. 

 - Ez történt Önnel? - kérdezte Jonathan halkan.

Beletelt egy percbe, mire az idegen összeszedte magát és gondolatait. Nem akart túl sokat elárulni saját magáról, ennélfogva rejtélyesen csengtek a szavak a kapitány tudatában még hosszú órákkal a beszélgetést követően is.

 - Inkább úgy fogalmaznék: hálával tartozom a sorsnak, amiért adott egy második esélyt. Ha az itt-létemmel bármit is előre lendítek a maguk kapcsolatában, akkor már megérte. 

 - Ezt hogy érti?

 - Már így is túl sokat mondtam - fordult vissza hozzá, éreztetve, komoly mederbe terelődött a beszélgetésük. - Csak ígérje meg - ragadta meg váratlanul a kezét, és erősen megszorítva nézett egyenesen a zöld szempárba -, ne nekem, saját magának…

 - Reed hadnagy a kapitánynak! - hallatszott az interkomból, félbeszakítva a lény mondatát. Mindketten az ajtó melletti készülékhez ugrottak. 

 - Hallgatom, Malcolm.

 - Találtam néhány dolgot, amik érdekelhetik, uram.

 - Jöjjön a gyengélkedőre! 

 - Azonnal indulok, uram - mihelyst bontották a csatornát, a kapitány és a lény is elindultak a gyengélkedőre. 

 - Mit talált? - szegezte a kapitány a kérdést a hadnagynak. Feszülten figyelt biztonsági tisztje szavaira, majd kikérte a két nem-földi származású véleményét is a hallottakról. Mindezek alapján remélte, elegendő információ birtokába jutottak a Tükör-univerzumról, hogy visszacserélhessék a két Hoshit. Malcolm az elejtett információmorzsákból csipegette fel a rá vonatkozókat. Rajta kívül mindenki tisztában volt vele, a gyengélkedőn civil öltözetben (egy spagettipántos, kék színű topban, valamint egy vajszínű, vászon rövidnadrágban) megjelent fiatal japán nő valójában nem az ő Hoshi Sato zászlósuk. 

 - Jonathan! - figyeltek fel a lény hangjára, ami újabb meggyőző bizonyítékkal szolgált a hadnagynak a nem-betervezett cseréről. - Az időzítés életbevágó! Ha bármelyikünk előbb kerül vissza a saját korába, mint, hogy elvégezte volna az adott univerzumban való feladatát, az mindkettőnkre nézve végzetes következményekkel járna. 

 - És honnan fogjuk tudni, mikor megfelelő az idő? - mindannyiuknak eszébe jutott a kérdés, amit végül a kapitány fogalmazott meg fennhangon. 

 - Hol vannak a temporális ügynökök, amikor szükség van rájuk? - sóhajtott fel a lény, szemeit a mennyezetre szegezve, maga sem tudta, kitől várta rá a választ. 

 - Ezért kereste Danielst? - jutott eszébe Jonathannak egy korábbi beszélgetésük. A lány bólintott. 

 - A temporális ügynökök képesek időn és dimenziókon át utazni - magyarázta. 

 - Maga fél - közölte tényszerűen T’Pol. Talán, mivel ő maga nem sűrűn fejezi ki az érzéseit, könnyebben képes ráhangolódni másokéra, tűnődött el a kapitány. Mindenesetre megtanult már bízni az első tisztje már-már emberszerű, ösztönös megérzéseinek. 

 - Ha ismerné a Terrán Birodalmat, maga is rettegne. Kegyetlen és könyörtelen, a császára pedig mindenhatóvá fog válni, hacsak az Ön - nézett Archerre - Hoshija elég erős nem lesz, hogy megakadályozza ezt. 

 - Mihez kell elég erősnek lennie? - kérdezte Malcolm, látszólag is félve a választól, legalább annyira, mint a vízbe fulladástól. Úgy érezte, kezd összeállni előtte a kép, és azon kapta magát, gyermekkora óta először, egy félig-meddig felidézett imát mormol magában. Hoshival barátok voltak, majdnem az Enterprise elindulása óta. A harcászati tiszt minden egyes legénységi tagra egy kicsit úgy tekintett, mintha a kistestvére lenne, akit minden rossztól meg kellett óvnia. A tehetetlensége lassacskán dühbe fog átcsapni, hacsak nem tesz valami hasznosat. 

A lény végigsiklatta a tekintetét mindannyiukon, végül Jonathanon állapodtak meg éjszínű szemei. Szomorúan és meglehetősen komoran, szinte már vészjóslón csillant meg bennük a fény.

 - Először is tudniuk kell: a Tükör-univerzum meglehetősen eltér az Önökétől. Egy ehhez hasonló beszélgetés sem jöhetne létre ott soha. Az ottani kapitány nem tűri, ha valakinek saját véleménye van, és képes elpusztítani bárkit, aki az útjába kerül. Ahhoz, hogy viszontlássa a kommunikációs tisztjét, Jonathan - kapaszkodott a férfi karjába, egyértelműen erőt gyűjtve a közelségéből a mondat folytatásához -, Hoshinak meg kell ölnie azt a kapitányt, mielőtt még túl késő lesz. 

 - Honnan tudja? - fakadt ki Jon és Malcolm szinte egyszerre. Mindketten elég jól ismerték Hoshit, tudták, nem vetemedne ilyesmire. Önmagától biztosan nem, ültette el a bogarat a lény Archer fülébe. 

 - Mert a temporális ügynökök ezért küldtek engem oda.

 - Mi? Maga nem a Tükör-univerzumba tartozik? Akkor hol van Hoshi valójában? - ilyen és ehhez hasonló, ám indulatosabb kérdések feszültek a lénynek. 

 - Az igazat akarom! - kiáltott fel Archer. Kezdett végképp kijönni a béketűrésből. 

 - A teljes igazságot nem mondhatom el, mert az tönkretenné az idővonalat. - A kapitány vágott egy önkéntelen grimaszt. Hányszor hallotta ezt már Danielstől! - Csak azt kérem, bízzon bennem!

 - Mi az, amit elmondhat? - sóhajtott fel végül megadóan.

 - De kapitány… - kezdték egyszerre Malcolm és T’Pol. Phlox hallgatott, de tekintetéből ugyanazt szűrte le a férfi, amit a két tisztjén is láthatott: nem bíztak ebben a lényben. Jon viszont tudott valamit, amit a legénysége tagjai nem, és ez bizalomra sarkallta az alteregóval kapcsolatosan. 

 - Nem nyitok vitát - jelentette ki a szavukba vágva, ezzel mintegy megóvva mindkettőt az akár fegyelemsértést is maga után vonó aggodalom kifejezésétől. Miután síri csend lett a gyengélkedőn, az Enterprise első embere a hasonmáshoz fordult és könyörgőn nézett rá.

 - Hogyan került a Tükör-univerzumba? 

 - Daniels segített. Miután Jonathan Archer császárként az egész Terrán Birodalmat térdre kényszerítette, egymás után törte át az univerzumok közti fátylat, és elpusztított mindent és mindenkit, aki veszélyeztette az egyeduralmát. Az az ambiciózus, zseniális elme világok felett uralkodott, miközben mindenki mást halálra ítélt. Egymaga okozta minden világ vesztét. - Hátborzongató volt hallgatni a szavait, ám Jonnak az volt az érzése, átélni mindezt még félelmetesebb volt. - A temporális ügynökök engem küldtek vissza, mert nekem már nem volt vesztenivalóm. Egy okból éltem csak: megbosszulni a saját világom elpusztítását. Így amikor Daniels rám talált, vállaltam a rám bízott feladatot, s titkon reméltem, revansot vehetek a szeretteim haláláért. Épp a transzportert használtam, Tucker parancsnok után amikor észrevettem, hogy ez nem az a hajó, amiről néhány órával korábban lesugároztam.  

 - Ekkor történt a csere - jegyezte meg T’Pol. Ezt követően jelentette először Trip majd a vulkáni Hoshi viselkedésének furcsaságait, amiket nem sokkal később doktor Phlox is megerősített.