LOVAG & ÚRNŐ

   - Mi történt itt? – hallották meg bentről Hunith egyre távolodó lépteit a háztól. – Fiam! – kiáltott fel, mikor megpillantotta Merlint szelíd hátasáról lepattanni. A férfi néhány lépéssel előtte termett, és erősen magához ölelte édesanyját.

   - Camelot leendő királynője úgy döntött, parasztasszonykát játszik. Hát ez történt – felelte önmagához képest is nyersen a király. Velük jött Guinevere királyné és néhány lovag is. Arthur asszonya simító kezét érezte a láncingen át, kinek érintésére arca egy árnyalatnyit lágyabbá vált. – Sajnálom. Tudom, nincs jogunk betörni a falutokba – nézett bűnbánón Hunith-ra, aki szavait hallgatva lassacskán kibontakozott imádott fia öleléséből. – De a helyzet az, hogy Stacy megszökött Camelotból… - olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott.

 A mágus jól ismerte ezt a grimaszt: akkor jelent meg nemesi arcán, mikor olyasvalamivel volt kénytelen szembenézni, ami cseppet sem volt ínyére.

   - … Sir Gwaine-nel – fejezte be így helyette a mondatot.

   - Igen – helyeselt a király. Úgy tűnt, órák teltek el azóta, hogy Merlin felvilágosította Hunith-ot. – Jó okunk van feltételezni, hogy itt rejtőznek.

   - Miféle jó ok? – csodálkozott az asszony, ám Arthurnak, még ha nem is az ő földjének az uralkodója, mégsem mert ellent mondani.

 A király intett a kezével, mire Sir Leon a kezébe adott egy viseltes piros színű anyagot. Arthur az asszony elé tartotta, és kihajtogatta az leplet: egy aranyszínű sárkány kitárt szárnyakkal.

  Hunith döbbenten fedezte fel, hogy ez a darabka anyag abból a takarónak hitt lepelből való, ami Macnél és Alexánál volt aznap, mikor Ealdorba érkeztek. Vagyis, Stacy hercegnőnél és Sir Gwaine-nél – amennyiben Arthur király feltételezése helyes.

  Megrökönyödését látva, felvilágosította az asszonyt, hogy az emblémát az erdőszélen találták.

   - Arra fújta a szél – vette át a szót Merlin. – Innen. Ealdorból – olyan szemekkel nézett az édesanyjára, hogy az beszédesebb volt bárminél. Bár Arthur évek óta tudott a varázserejéről, akadtak olyan alkalmak, mikor a mágus nem kötötte barátja orrára, honnan tud olyan biztosan bizonyos dolgokat.

 Hunith alig észrevehetően a kunyhója felé biccentett. Leon, Percival és Elyan megindultak a házikó irányába.

   - Ugyan, fiúk, erre semmi szükség! Fegyvertelen vagyok – lépett elő Gwaine, mosollyal az arcán, Stacyvel a nyomában. A lovag és a király tekintete találkozott. Arthur ezt követően gyámleányára vetett egy pillantást, aki lesütötte a szemeit. – Vessünk véget ennek! – a férfi hangja olyan határozottan csengett, s Arthurhoz közelítő léptei sem árulkodtak másról. – Sire, van valami, amit tudnod kell. 

 A király reflexszerűen a kardjáért kapott. A legendás Excalibur pengéjén megcsillant a sápadt, téli nap fénye. Arca kifejezéstelenül vizsgálgatta a felé lépdelő lovagot.

 Ahogy Gwaine közeledett, úgy csökkent a távolság Stacy és a királyné között is. Guinevere végül a sírással küszködve ölelte magához gyámleányát.

 Az igazságos küzdelem érdekében Percival saját kardját nyújtotta Gwaine felé. Nem számít, mit tett, a lovagokat kimondatlanul is baráti, sőt mi több, testvéri kötelék fűzi egybe. Meglepetésére azonban bajtársa nem fogadta el a felkínált fegyvert. Nem akart harcolni. Arthur ellen nem!

 Úgy két lépés távolságra állt meg a királyától. Lassacskán fél térdre ereszkedett, egy másodpercre sem szakítva meg a szemkontaktust az uralkodóval.

   - Hallgatlak – préselte ki magából a szót Arthur, még mindig készenlétben tartva az igazságosság kardját. Ahogy a hangja, úgy tekintete is elárulta gondolatait: „Talán ezek lesznek az utolsó szavak életedben.”

 A szőke férfi most igazán dühös volt. S a tudat, hogy az egyik leghűségesebb lovagja árulta el és alázta meg ily módon, még inkább felmérgelte.

   - Nem az vagyok, akinek ismersz – kezdte. Bár egész testében reszketett, erőteljes hangja nem erről árulkodott. A magabiztosság és a félelem furcsa egyvelege erőteljesen dobbantotta meg a szívét. Nyelt egyet.

   - Igazad van. Félreismertelek – hallatszott Camelot királyának keserű hangja. Kék szemei szinte lángokat vetettek Gwaine felé, szavak nélkül kérdezve tőle: „Hogy árulhattál el?”

   - Azt hittem, soha nem kerülhet erre sor – sóhajtott fel a lovag, majd egy röpke pillantást vetett Stacyre. A leány szép arca most fehérebb volt a frissen esett hónál, s gyöngyöző könnycseppek éktelenkedtek rajta.

 Nincs más hátra, Gwaine. Meg kell tenni. Most vagy soha – bíztatta magát, majd mély levegőt vett.

   - Nemes vagyok – egy pillanatra lehunyta a szemeit is, nem mert Arthurra nézni.

   - Tessék? – a király hangját mintha most egészen távolról hallotta volna.

   - Ahogy mondtam – tekintetük újra találkozott. – Az apám lovag volt. Caerleon seregében. Csatában halt meg, anyámat egy fitying nélkül hagyva. Amikor anyám a királyhoz fordult segítségért, ő elutasította. Ha tudtam volna, hogy ki vagy, kétszer is meggondolom, hogy megmentselek-e – bár az utolsó mondatot alig hallhatóan ejtette ki, mégis ez visszhangzott legtovább a királyi család mindegyik tagjának fülében.

  Merlin, aki egyedüliként ismerte Gwaine múltját, diszkréten a kunyhóba vonult vissza az édesanyjával, majd hamarosan a lovagok is követték egy-egy forró ital, és néhány szelet karácsonyi kalács reményében.

 Arthur megrökönyödve próbálta összeszedni a gondolatait. A kimondatlan kérdésére, miszerint miért most árulja ezt el neki, a lovag így válaszolt:

   - Nem gondoltam volna, hogy beleszeretek a lányodba, Sire. De megtörtént – újabb lopott pillantás Stacy felé, ezúttal egy halvány mosoly kíséretében. A hercegnő lassan kibontakozott Guinevere öleléséből. – És ha már ez az igazság pillanata – sóhajtott fel Gwaine -, tisztelettel kérlek, add hozzám Stacyt feleségül! 

Vége a negyedik fejezetnek... 

5. fejezet: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/07/07/lovag-urno_316