Odaát 2. rész

Szavak:

vörös hajú; ökörnyál; ostor; karburátor; lencse

Történet:

 - Helló, Dean! - A vadász azonnal a hang irányába fordult. A szavak furcsán visszhangoztak a fejében és a füleiben egyaránt. Castiel alakja most olyannyira távolinak tűnt számára, szinte belefájdultak a szemei, ahogy próbálta hunyorogva kivenni az arca vonásait. - Sajnálom, hogy most... csak így... - nézett végig magán az angyal - ...ilyen távolról...

 - Mi a fenéről beszélsz, Cas? Nem értelek. - Dean hangja dühös és hangos volt. Nem tudta eljut-e egyáltalán Castielhez. Ha az angyal nem megy a vadászhoz...

 - Ne mozdulj! - figyelmeztette őt, amikor Dean egy tétova lépést tett felé. Egy csodálkozó hang szaladt ki a férfi száján, mikor tudatosult benne, miért is kérte ezt Cas. A vadász előtt, alig néhány centire tőle egy lángcsóva szökött fel a levegőbe, ki tudja, milyen magasra.

 - Mi a franc volt ez?

 - Az ökörnyál... valahogy átitatta szent olajjal, és meggyullad, ha bármelyikünk közelít.

 - Ki tette ezt?

 - Rowena. Egy nagyon erős boszorkány. Portált nyitott egy másik világba, és Sammel most ott ragadtatok. - A vadász közbe akart szólni, de az angyal nem hagyta. - Figyelj rám, Dean, ez most nagyon fontos! Nem tudom, mióta vagytok ott, csak azt, hogy Rowena minden egyes találkozásotok után kitörli az emlékeidet. Most azonban emlékezned kell! Értesz engem? Emlékezned KELL!

 - És azt mégis hogy csináljam?

 - Csak hidd el, hogy ez nem csak álom volt - majd Castiel felsóhajtott, ami, csakúgy, mint a szavai, úgy visszhangoztak Dean fejében és füleiben, mintha csak közvetlenül mellette tette volna. - Bárcsak megkönnyíthetném!

 - Csak van valami módja annak, hogy kijussunk ebből az ördögi mókuskerékből!

 - Senki, még Rowena sem képes úgy létrehozni egy világot, kiskapu nélkül - jelentette ki bölcsen Castiel. - Nézz a zsebedbe, Dean! - A vadász megtette. Egy aprócska magot talált benne. Kérdőn Cas felé pillantott, mire ő folytatta: - Ezt a lencseszemet Rowenától csented el az egyik alkalommal.

 - Honnan tudod?

 - Te mondtad el nekem. Ugyanígy. Álmodban.

Deant gondolkodóba ejtették a szavak. Mégis, milyen régóta ismétlődik ugyanaz a nap, ugyanaz az álom?

 - Hogyan nyithat a kis... valami... átjárót?

 - Maradj a hotelban, amíg Sam fel nem ébred. Majd keressétek meg együtt a város legöregebb tölgyfáját. Egy dombon áll egymagában, mintha nem lenne odavaló. El sem téveszthetitek. A törzsébe egy démoncsapdához kísértetiesen hasonlító jelet égettek. Helyezd a lencseszemet a közepébe, és megnyílik az átjáró. De a legfontosabb: emlékezz! Ez nem álom!

Ez nem álom!

Erre a gondolatra riadt fel. Nem volt benne biztos, hogy hangosan is kimondta-e a szavakat, vagy csak magában motyogta azokat, ahogy Castiel hangja visszhangzott benne.

Szemöldökét ráncolva nyúlt bele a nadrágja zsebébe. Valóban kitapogatta az apró lencseszemet. Egy pillantást vetett csak rá, máris újból a zsebébe rejtette. Nem tudhatta, hogy Rowena leskelődik e utána, így minden igyekezetével azon volt, hogy természetesen viselkedjen.

Miután hiába szólogatta Samet, érezte, ahogy korogni kezd a gyomra az ürességtől. Minden erejét össze kellett szednie, hogy a közeli étterem helyett a fürdőszoba felé vegye az irányt. A tusolással legalább nyert egy kis időt, közben pedig némileg higgadtabban átgondolhatta a dolgokat.

   Előkászálódva a fürdőből, a hűtő tartalmát kezdte mustrálni. Egy előző napi – vagy ki tudja, hány nappal ezelőtti- salátatálat talált csak benne. Samé volt. Nem a legjobb választás Dean számára, de jelenleg ez is megteszi. Mikor visszajutnak a saját világukba, majd meghívja Samet egy jó kis sajtburgerre vagy vegaburgerre. Amit csak szeretne. Csak tűnnének már el minél előbb innen.

  Kissé fintorogva kezdte befalni a salátát. Hogy lakhat ezzel jól egy olyan óriási ember, mint amilyen Sam? Lassan, elmerengve ette a salátát, egyrészt, mert tudta, még hosszú órák fognak eltelni, mire Sam végre felébred, másrészt, abban reménykedett, ha lassabban szoktatja magát a saláta ízéhez, talán a végére még meg is kedvelheti.

Ez utóbbi nem jött be, Sam viszont pontban délben kipattant az ágyból. Valóban felettébb kipihentnek tűnt. Dean addigra már összecsomagolt mindkettejüknek, így hamarosan már két táskákkal megpakolt férfi hagyta maga mögött a kis fogadót. Szemmel láthatóan az ifjabbiknak fel sem tűnt a hely szokatlansága. Dean úgy gondolta, ez is az átokkal járt. Az ő szemeit Castiel felnyitotta álmában, azonban nem volt benne biztos, hogy Rowena nem hallgatózik valahol körülöttük, így Samnek csak annyit mondott:

 - Ne kérdezz semmit, csak bízz meg bennem, oké?

És Sam megbízott benne, jobban, mint bármikor.

Dean automatikusan imádott Impaláját kereste. Mikor ráébredt, ez nem az a világ, automatikusan a fogadóhoz tartozó istállóba indult.

 - Elkötsz egy lovat?

 - Nem egyet. Kettőt - felelte lelkesedésnek álcázva attól való félelmét, hogy még sosem ült lovon. De tudta, nincsen túl sok idejük. Kellett egy kis segítség, ami négy patás lábbal épp megteszi. Per fő.

Nagy nehezen rászánta magát, hogy felüljön a lóra. Nem hiába: rég volt, mikor Samuel Colt legendás fegyvere és a főnixhamu miatt utoljára ilyen vadnyugati tájra tévedtek. Egy pillanatra elmerengett azon, vajon Sam emlékszik-e az esetre, majd ránézett. Öccse már szilárdan ült egy éjfekete paripán, olyan egyenes háttal, mintha hosszú évek eredményét fitogtatná Dean előtt.

Sam lova már indult volna előre, bár azt a fiatal férfi maga sem tudta, pontosan merre és miért, de betartva ígéretét, továbbra sem kérdezett semmi ilyesmit Deantől. Bátyja kiválasztott lova azonban makacsul ellenállt. Mintha a patáit odaragasztózták volna a földhöz.

 - Úgy tűnik, kifogyott a széna a karburátorból - motyogta inkább magának Dean, mint a testvére „mi történt?” kérdésére válaszként. Zavartan felnevetett, ám hosszútávon belegondolva már korántsem tartotta olyan viccesnek, hogy Sam nem érti ezt az egyszerű poént. Tényleg kezdett alkalmazkodni a helyhez, amivel csak egy gond volt: nem ide tartozott. Egyikük sem.

Dean végül egy másik lovat vett rá az indulásra, mutatva az utat Sam előtt, fel a dombra, egészen a tölgyfáig.

Ahogy közeledtek a tölgyfához, Dean szíve egyre jobban zakatolt a mellkasában. Hamarosan hazaérünk. Azzal sem törődött, hogy kis híján kificamította a bokáját, olyan váratlanul pattant le a hátasáról. Kapkodva tette meg az utolsó néhány lépést,mintha szomjazna az oázis vizére a sivatag kellős közepén.

Sam összehasonlíthatatlanul higgadtabban húzta a gyeplővel maga után az éjfekete paripáját, miközben kíváncsiságtól fűtve, ám továbbra is szótlanul nézte, ahogy Dean beletúr a nadrágja zsebébe a kis lencseszemért. Sam, bár nem értette, mi folyik itt pontosan, megmagyarázhatatlanul érezte a pillanat varázsát, mikor Dean végre diadalittasan a magasba emelte a kis lencseszemet. Milyen kis apró volt, mégis ennek az apróságnak a segítségével fognak hazajutni!

 - Hová, hová olyan sietősen, fiúkák?

A Winchester testvérek megfordultak és Rowenával találtak magukat szemben. Az ifjabbik továbbra sem értette, mi történik, de Deant már nem lehetett ilyen könnyen hatástalanítania.

 - Haza! - majd szabad kezével előrántotta Ruby kését, és a táskáját a földre dobta. A harchoz úgysem lesz rá szüksége, gondolta.

 - Oh, hát enélkül nehezen... - mosolygott a vörös hajú démonasszony, majd két ujja között felmutatta a lencseszemet, amit az imént még Dean szorongatott. A vadász kerek szemeit látva a nő röviden felnevetett. ”Most pedig: térjünk a tárgyra!”

 - Ahogy már számtalanszor is megmondtam: NEM! - kiáltotta Dean. Amióta felébredt a Castiellel végigbeszélte álomból, egyre inkább tisztulni kezdett a feje, míg végül a sok- sok emlék összeállt előtte.

 - Remek! Tehát emlékszel. Akkor azt is pontosan tudod, hogy nincs más választásotok. Vagy elhozzátok nekem az Ördög Ostorát, vagy örökre itt ragadtok.

Vége a második résznek…   

3. rész: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/11/03/5szo1tortenet_odaat3