T'Ra - 8. rész

 Még félálomban T’Ra a hátáról a hasára fordult át, arra számítva, hogy így Leonard karjai közt ébredhet fel. A férfi azonban nem volt ott. 

 - Lenny… - hangja erőtlenül és rekedten visszhangzott a kabin kongó ürességében. Felült az ágyban és körbetekintett. Vulkáni látásának hála nem tartotta szükségesnek a fényerő-szabályozást. Az egész helyiségben a már megszokott puritán de pedáns rend uralkodott. Végtére is, nem vágyott semmi luxusra. A szoba egyetlen díszítőeleme, a doktortól kapott rózsaszínű rózsa, egy egyszerű vázában pompázott az asztalon. Ahogy visszagondolt az estére, a randevúra, halvány mosoly suhant át az arcán. Eszébe jutott az is, mikor azt hitte, Lenny csak mint orvosa érdeklődik az egészsége felől. Ma reggel viszont már kócosan és boldogan nyújtózott az ágyon. Leonard valószínűleg nem akarta felébreszteni. Lelkiismeretességével csupán az éjszaka tapasztalt szenvedélyessége vetekedhetett. 

  Hangosan énekelve, szinte szárnyalva libbent a fürdőszobába, miközben azon morfondírozott, mivel lephetné meg Leonardot. A tükörből azonban egy ijesztő arc nézett vissza rá: csokoládészínű szemei inkább tűntek vörösnek, mint barnának, azokról a csúnya karikákról nem is beszélve. Még gyermekként látta így magát a tükörben, amikor hírét vette az összejöveteleknek, amikre őt sosem hívták meg. A kirekesztettség, a magány fájdalma most újult erővel tódult a tudatába; mindemellett ijedtsége páni félelemmé nőtte ki magát: nem emlékezett arra, hogy az elmúlt órákban sírt volna. Hiszen Lenny szinte végig vele volt… Vagy mégsem?

Először életében nem bízott a saját ítélőképességében, mintha az emlékei csúnya-furcsa tréfát űznének vele. Elhagyva a fürdőszobát, a léptei inkább voltak bizonytalanok, mintsem szárnyalók. Újra a rózsára pillantott, majd egy halvány emlékfoszlány olyan erővel tódult a tudatába, hogy erőtlenül görnyedt a padlóra a belé hasító fájdalomtól. A fülében éles sípoló hangot hallott, ami cseppet sem segítette őt komfortérzete helyreállításában. Erősen lehunyta a szemeit és ki sem nyitotta őket addig, míg meg nem szűnt a fájdalma. A teljes sötétség, úgy tűnt, pozitív hatással volt az emlékképei kirakósának helyreállításában. 

Otthagyta a doktort a Csillagbárban. Elindult a kabinja felé. Odaért az ajtóhoz, mire Leonard utolérte. Rövid szóváltást követően megcsókolta őt.

T’Ra karja még így, ebben a furcsa transzban is libabőrössé vált. 

A kabinban csókolózva és ölelkezve jutottak el egészen az ágyig, ahol bizonyosságot nyert, amit T’Ra eddig is sejtett: a doktor ízig-vérig ismeri a vulkáni test felépítését…

Azonban, ha mindez valóban így történt volna, akkor a váza, amiben a rózsa pompázik, eltört volna, miután az éjszaka véletlenül meglökték az asztalt. Továbbá, ha mindez valóban így történt volna, ahogyan egészen az ébredésig hitte, hogy történt, a csuklóján lévő szenzoron nem villanna fel időről időre egy apró piros fény, ami, ha hangtalanul is, emlékezteti őt arra: az imént végiggondolt emlékek nem kompatibilisek az ép vázával és a kisírt szemeivel. 

A logikus következtetés tehát: mindez megtörténhetett volna, ha dr. Leonard McCoy másképp döntött volna tegnap este...Volna, volna, volna…

A bizonytalanság érzése még akkor is hatalmában tartotta, amikor az interkomból az első tiszt racionális hangja eljutott a tudatáig: 

 - T’Ra, itt Spock. A kapitány kéri, hogy gyere az eligazítóba. 

Lenyomta a gombot és röviden reagált:

 - Indulok - azzal határozott léptekkel hagyta maga mögött a kabint. 

  Kezdeti lendülete minden egyes perccel fogyatkozott, s mire a 14. szinten található eligazítóhoz ért, a gyomra már görcsbe rándult. Zavarát úgy gondolta, éppoly ügyetlenül leplezi, mint a szenzor piros felvillanó fényét, amit a másik tenyerével igyekezett eltakarni, mindkét kezét a háta mögé parancsolva. A kapitány háttal állt neki, közel az ajtóhoz és nagyon elgondolkodhatott, mert még az automata ajtó pisszegő kitárulására sem reagált. Mr. Spock már elfoglalta a helyét, az ajtóval szemben, így ő vette észre először fajtársát. Diszkréten félbehagyta a mondatát, mire Kirk automatikusan hátrapillantott. 

 - Á, T’Ra! Kérem, jöjjön beljebb!

 - Bajban vagyok, kapitány? - tette fel kérdését nyíltan T’Ra, ugyanis semmi másra nem tudott gondolni, ami miatt az eligazítóba hívatta volna az Enterprise első embere. 

Csaknem az összes fontos tiszt ott ült az asztal körül: James T. Kirk balján az első tisztje, jobbján a kommunikációs tiszt, Nyota Uhura hadnagy. Spock másik oldalán az orvosi részleg vezetője zavarba ejtő nyíltsággal nézett a szemeibe; T’Ra nem mert ránézni. Addig semmiképp sem, amíg nem tisztázza magában ezeket a hallucinációkat. A doktor mellett a főgépész, Montgomery Scott foglalt helyet. Az ajtótól legtávolabb Pavel Chekov mosolygott biztatóan T’Rára. Vele szemben - közvetlen Uhura mellett - egy üres székre mutatott a kapitány, miután igyekezett határozottan megnyugtatni őt: nem követett el semmi rosszat. 

T’Ra leült a székre, de kezeit az ölében tartotta, nem hagyva esélyt Leonardnak, hogy észrevegye a piros felvillanást a csuklóját egyre inkább irritáló szenzoron. 

 - Hogy van Morrison? - kérdezte Kirk a doktortól, és átjárta a deja vu érzése. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy legutóbb feltette ezt a kérdést.

 - A főgépész-helyettest kemény fából faragták, Jim. Túl fogja élni. Mindenesetre nyugtatóra és néhány napig állandó felügyeletre szorul. Így talán elkerülhetjük az újabb hallucinációt, vagy legalábbis megfigyelhetjük közben az agyi működését. 

 - Ezt én nem értem, kap’tány! - fakadt ki Scotty. - Ez valamiféle vírus lehet? Mostantól bármelyikünk hallucinálni kezdhet, és még csak fel sem fog tűnni nekünk, hogy az nem a valóság? - pislogott tanácstalanul a tiszttársaira. 

 - Ha csak ezen múlna, én is szívesen találkoztam volna Narrath admirális lányával. Azt mondják, valóban bájos teremtés volt… - hajtotta arcát a kezére az asztalon támaszkodva Chekov.

 - Mr. Scott! - vette át a szót az első tiszt, figyelmen kívül hagyva a zászlós álmodozó megjegyzését. - Ez egyelőre még puszta spekuláció. 

 - És mik a tények, Mr. Spock? - kérdezte Kirk, reálisabb vizekre igyekezvén terelni a tisztek gondolatait. 

 - Tény, hogy amíg Narrath admirális az Enterprise-on tartózkodott, a lányát és a bolygó többi lakosát valami, vagy valaki megölte. Tény, hogy Morrison gépész állítása szerint találkozott Tessa Narrath-tal, röviddel az admirális felsugárzását követően. Tény, hogy Morrison gépész volt az első számú gyanúsított az admirális meggyilkolásának.

 - Továbbá tény - vette át a szót dr. McCoy -, hogy a Loretta V.-ön ugyanazzal a módszerrel öltek, mint néhány hete a Raven IX.-en, valamint, az admirális vérében is megtalálható volt ugyanaz az ismeretlen kórokozó, ami a lányáéban. - azzal átnyújtotta Tessa Narrath részletes boncjelentését.

 - Shanarra… - motyogta inkább maga elé, mint a tiszteknek T’Ra. Arca néhány árnyalattal fehérebbé vált, kezei megremegtek az ölében. 

 - Logikus feltételezés - tört utat magának T’Ra félelemmé nőtt ijedtsége ködében kegyetlenül Spock mindig-racionális hangja. 

 - Ezért kérte, hogy legyek itt… - állt össze benne a kép. Habár inkább kijelentés volt, mintsem kérdés, a kapitány röviden bólintott.

 - A segítségére van szükségem - vallotta be töredelmesen. Chekov, Uhura és Scotty némileg hitetlenkedve néztek össze a szavaira. James T. Kirk kapitány mindig tudta, mit tegyen annak érdekében, hogy megvédje a hajóját és a legénységét. Egészen mostanáig… - Mondjon el mindent, amit erről a Shanarraról tud! - szavai sokkal inkább hangzottak könyörgésnek, mint parancsnak, T’Ra gerincén mégis egy fagyos érzés száguldott végig. 

 - T’Ra! Ön az egyetlen, aki személyesen is találkozott ezzel a ... lénnyel... - és még életben van, folytatta volna.

 - Kapitány! - vágott a szavába a vulkáni, viszont a kezdeti lendület azonnal alább is hagyott. Nem akart tiszteletlen lenni. - Higgye el, minél kevesebbet tud erről a … lényről, ahogy Ön nevezte, annál nagyobb eséllyel élheti túl a vele való konfrontálódást. - Mielőtt Kirk visszakérdezett volna, az interkomból a kormányos, Hikaru Sulu jelentette: John Morrison főgépész-helyettes önkezével vetett véget az életének. Leonard két ujja közé csíptette az orrnyergét, és lehunyt szemmel, némán készült fel lelkiekben az újabb boncolásra. A többiek hasonlóképpen kerülték a kapitány pillantását - kivéve a két vulkánit. T’Ra hosszan nézett farkasszemet az Enterprise első emberével. Síri csend telepedett az eligazítóra, majd T’Ra mondata visszhangzott a fülekben: - Őszinte részvétem mindannyiuknak…

 - De…? - sejtette meg a mondat folytatását Spock. 

 - De, hacsak nem vágyik valamelyikük követni a társukat, ne akarjanak többet megtudni Shanarráról. 

Kemény, de őszinte szavak - gondolta Spock. Vulkáni lévén megtanulta felismerni az emberi hazugságokat, a tudategyesítéssel pedig azt is megtudhatta T’Ráról, amit a lány magától talán soha nem fedett volna fel. Mindenesetre tiszteletben és szigorúan titokban tartotta az ily módon megtudott információkat.  

 - Szokatlanul kemény szavak ezek egy ilyen gyermekarcú lánytól - próbált mosolyogni a kapitány. Ha bárki megkérdezte volna, nyilvánvalóan azt felelné, azért mondta ki a gondolatait, hogy T’Ra számára könnyítse a szituációt. A valóság azonban nem pontosan ez volt. James T. Kirk kapitány félt. De sem vezetői beosztása, sem férfiúi mivolta nem engedte neki, hogy hagyja eluralkodni ezt az érzelmet, ezért inkább igyekezett kivetíteni azt T’Rára. 

 - Jim! - Leonard hangja keresztülhasított a termen. Leplezetlen haragos tekintettel állta a kapitány csodálkozó pillantását. Kirk várta volna a folytatást vagy valamiféle magyarázatot a hirtelen felindulásra, azonban Spock átvette a szót, tapintatosan felhívva a figyelmet egy fontos különbségre az emberek és a vulkániak életkorát illetően.

 - Ennélfogva T’Ra az asztalnál ülők többségénél idősebbnek számít - természetesen földi években számolva. 

 - Mindez lényegtelen - jegyezte meg halkan az asztal túlsó végéről Uhura, akit kezdett feszélyezni a férfiak társalgása jelenlévő nőtársa életkoráról. 

 - Igaza van, hadnagy. Nem hiszem el, hogy Morrison megölte magát! - hüledezett Scott főgépész, visszaterelve ezzel a többiek gondolatait is a lényeges témára.

 - Logikus feltételezni, hogy Shanarra a hajón tartózkodik, és, ha csak nem képes akárki alakját felvenni, továbbra is Miss Tessa Narrath-ként találhatjuk meg - figyelt fel T’Ra Spock probléma-összegző gondolatára. 

 - És mi van, ha bárki alakját fel tudja venni? Végtére is, semmit sem tudunk róla… - szólt közbe Chekov, voltaképpen mindannyiuk kimondatlan félelmét formálva kérdéssé.

 - Úgy tűnik, ez ellen a nőszemély ellen senki nem tud tenni semmit! - bukott ki a doktorból. A hangja hallatán T’Ra arcára vészjósló felismerés ült ki, mintha elkalandoztak volna a gondolatai. 

- Nőszemély?... Shanarra... 

A pillantásuk találkozott. Leonard bólintott, bár nem volt egészen biztos benne, T’Ra kérdezte vagy kijelentette-e a nevet, ami számára már egyet jelentett a hidegrázással, a tehetetlenség dühítő és egyben gyomorforgató érzésével, a páni félelemmel...

A vulkáni lány úgy pattant fel ültő helyéből, hogy kis híján a széket is hátra döntötte; járkálni kezdett, így próbálva megnyugtatni magát. A tisztek tekintetükkel követték, de egyikük sem mozdult vagy szólalt meg. 

Amikor elhaladt Leonard mellett, a férfi is felkelt, s látva a lány reszkető kezeit, a félelmet a tekintetében, végigsimított a karján, amíg ujjaik egybe nem fonódtak. 

 - Nem lesz semmi baj - csitítgatta Leonard, elfojtva a késztetését, hogy ismét kislánynak hívja T’Rát.   

 - Ez meglehetősen optimista kijelentés, doktor. A baj már megtörtént. 

Csupán távoli suttogásként érzékelte fajtársa jelenleg is kegyetlenül őszinte kijelentését. Minden idegszálát Leonardra összpontosította: a kezei érintésére, s bátorító szorítására, a frufrujának támasztott homlokára, azokra az átható szemeire, amik a raveni tiszta tavaszi égboltra emlékeztették. T’Ra kezdett megnyugodni. 

 - Nem értek egyet, Mr. Spock - motyogta az orvosi részleg vezetője, azonban a mondat végére ijesztően megváltozott a hangja. Szorítása erősödött, néhány pillanatot követően már kifejezetten kényelmetlenné, majd fájdalmassá vált a lány számára. Leonard arca egészen eltorzult, elmosódott a szemei előtt, felvéve egy másik alakot. - Még csak most kezdődik a móka! - immár minden, ami Lennyre emlékeztette T’Rát, eltűnt…

 - Shanarra… - ismerte fel. Minden igyekezetével azon volt, hogy kiszabadítsa magát a szorításából. Erőfeszítését hamarosan siker koronázta. Zavartan pillantott körbe, a tisztek után kutatva a tekintetével, de kettejükön kívül nem volt más a helyiségben. - Hol vannak? Mit tettél velük? - fájdalmát, keserűségét eddig nem tapasztalt, már-már gyilkos dühvé formálta a gondolat: soha többé nem láthatja az Enterprise legénységének egyetlen tagját sem. 

Shanarra felkacagott.

 - Azt hitted, hogy ebből a helyből bármi is valóságos? Azt hitted, hogy elmenekülhetsz előlem? Micsoda ostoba gyermek! Még mindig a Ravenen vagy! Velem! 

 - Hazudsz! - kiáltotta T’Ra. Teljes erejéből nekirontott a lénynek, és igyekezett a lehető legtöbb kárt okozni benne. Shanarra hátrált néhány lépést, bizonytalan remegő mozdulatai egymással ellentétes érzelmeket keltett a vulkániban. Ez a furcsa kettősség addig kavargott a fejében, amíg elvesztette az eszméletét...