Sunshine Du Lac - Aki a sorozatból kimaradt

1.

„The Rising Sun”. A fogadó tábláját megpillantva a fiatal lány elmerengett. Még gyermekként járt először Camelotban, s, bár számított az érzésre, annak a rettenetes napnak az emléke most újra felszínre tört, nem hagyva egyetlen perc nyugalmat sem a lelkének. Oly sok dolog változott azóta, és mégis olyan kevés! Uther Pendragon, ennek az országnak a királya, továbbra is fáradhatatlanul üldözött mindent és mindenkit, akiben a mágiának akár csak egy kis szikrája fellobbanhatott. Hagyta, hogy – egy halálraítélt utolsó szavaival élve – „a mágiától való félelme gyűlöletté váljon”.

Most azonban nem volt idő a régmúlt történésein merengeni. Nyugalmat erőltetett magára, majd egy lakható szoba reményében, belépett a fogadóba. Ott azonban többet talált, mint amit várt.

- Ezt mind te ittad meg? – figyelt fel egy hangra, amelyből csak úgy áradt a mágia.

- Pár új barátom segítségével – hangzott a felelet, egy barna hajú és szakállú fiatalembertől, aki már alig tudott megállni már a saját lábán. Bizonyára azon a listán, amit a fiatalabb férfi a kezében tartott, mindenféle ital neve szerepelt, a vízét leszámítva.

  A leány tekintete elidőzött az előtte zajló jeleneten, továbbra is megőrizve inkognitóját. A feljebbvalóitól már olyan sokat hallott minden idők legnagyobb varázslójáról, hogy óhatatlanul is élt benne egy kép arról az ifjúról, aki majd az örökkévaló királlyal, Arthur Pendragonnal elhozza a kort, amire mindenki vágyik, akiben él az Ősi Hit.

Albion…

Hagyta, hogy egy pillanatra ismételten elkalandozzanak a gondolatai.

- Aszongya, nincs pénze – vette át a szót a fogadós, akinek már látszólag is pattanásig feszültek az idegei. – Úgy tűnik, neked kell fizetned – azzal két kézzel emelte fel az ifjút, akit a leány csak Emrys néven ismert.

- Ezt nem tudom kifizetni – préselte ki magából a szavakat Merlin. Camelot hercegének szolgálatában lenni nem jelent busás fizetséget.

- Akkor találj valakit, aki igen! – dörrent rá a nagydarab fogadós.

- Felháborító, hogyan bánnak itt a vendégekkel, nemde? – figyeltek fel a leány higgadt hangjára. Mintha a fejében már készen lett volna a terv, holott csak improvizált.

- Mi va’? – kapta fel a fejét a fogadós. Eleresztette Merlint és tett egy lépést az idegen felé. Arcát poros csuklya takarta el a kíváncsi szemektől, hangjából azonban olyan fokú magabiztosság érződött, ami önkéntelenül is elárulta, alacsony termete csupán csak álca.

- Amennyiben hihetünk a szóbeszédnek, ez a fiatalember – mutatott az immáron földön fekvő ittas, szakállas férfire a leány – Arthur herceg megbecsült vendége. Ennélfogva személyesen tartozik felelősséggel érte. Így tehát a számlát sem egy egyszerű szolgának kellene állnia, hanem magának a vendéglátónak. – az „egyszerű szolga” kifejezésnél a csuklya takarásából egy pillanatra láthatóvá váltak kékeszöld szemei, amiket egyenesen Merlinre szegezett.

 A fogadó vendégei, akik eddig kíváncsian és némán figyelték az eseményeket, most hangot adtak egyetértésüknek. Az a sok „igaza van”, „úgy van” és „jól beszélt” pedig úgy tűnt, a fogadóst is meggyőzte.

- Postázom a számlát a hercegnek – döntötte el végül. Merlin felnyalábolta új barátját, Gwaine-t a földről, majd tekintetével a leányt kereste, aki kihúzta őket a csávából. Még látta egy pillanatra, majd alakját elnyelte a tömeg és a felfelé ívelő lépcsősor.

- Nálad jobb barátom nem volt soha – jegyezte meg két nevetéshulláma között Gwaine. Még néhány lépcsőfok volt hátra, hogy végre fekvő helyzetbe kerüljön, Merlin pedig megszabaduljon a súlytól, amit a „Rising Sun” fogadótól egész hazáig cipelt.

- Láthatóan van pár belőlük – terelte el inkább saját figyelmét a hátralévő méterekről, mintsem, hogy szórakoztassa a szakállas férfit.

 Gwaine lehuppant Merlin ágyára. Újra felnevetett. Csoda, hogy Gaius nem ébredt fel a jöttükre.

- Ismerted azt a lányt a fogadóban? – kérdezte, először használva némileg komolyabb hangszínt. Látszott rajta, őszintén érdekli a válasz, így Merlin sem bolondozta el a dolgot.

- Nem. De akárki is volt, pont jókor volt, jó helyen. Mindkettőnket megmentett. -

Gwaine újra felnevetett, majd gondolatát azonnal meg is osztotta Merlinnel:

 - Szeretném látni Arthur arcát, amikor megkapja a számlát – ez a jövőkép a varázslóból is előcsalt egy mosolyt.

 Az est további részében beszélgettek egy keveset. Gwaine elárulta, az apja lovag volt Caerleon seregében, ám amikor egy csatában életét vesztette, ahogy ő fogalmazott, „egy fitying nélkül” hagyta az édesanyját. Segítségért fordulva a királyhoz, az asszony csak elutasítást talált. Így sohasem ismerhette meg az édesapját, csupán történeteket hallhatott róla, amikben az emléke fennmaradt, s talán egy kissé ki is színeződött a jelleme az akkor még kisfiú Gwaine képzeletében. A férfi attól fogva nem szimpatizált a nemesekkel.

- Arthur nem ilyen – jelentette ki a herceg védelmében Merlin.

- Talán nem, de egyikük sem érdemes rá, hogy meghaljunk értük, nem? – Gwaine újra felnevetett. Még a fejét is beverte közben, ami még inkább hahotázásra késztette. A kérdés nyitva maradt, az elkövetkezendő napokra bízva a válaszadást.