Sunshine Du Lac - Aki a sorozatból kimaradt

4.

–Szóval... te...? –

Sunny bólintott a kimondatlan kérdésre. Ezt jól elrontotta... Ha Iseldir megtudja, biztosan csalódott és dühös lesz rá, amiért így elvesztette az önkontrollt. Az alig egy órája történt eseményektől még mindig remegett a keze, ezért mind a kettőre szüksége volt, amikor Gwaine felé nyújtott egy bögrényit abból a hársfateából, amit a fogadó jóvoltából a másnapi bajnokságra tekintettel kedvezményesen kaphattak meg a szobák bérlői.

 - Így születtem – felelte halkan és röviden két korty között. Egyrészt még nem volt biztos abban, valóban megbízhat Gwaine-ben, másrészt attól tartott, a hosszas magyarázkodás közben újfent sírósra váltana a hangja. Elege volt a sírásból. Egy életre.

 - Értem – nyugtázta a férfi egyszerűen, majd leült vele szembe, mégis ügyelve a távolságra. A fapadló kopottas szőnyege épp megfelelő helynek bizonyult számára az aprócska puritán szobában.

Sunny az ágyon ült és igyekezett kitalálni, hogyan tovább. Nyilvánvalóvá vált, hogy ha Gwaine el akarta volna árulni, akkor megtehette volna, akár ott helyben. Mégsem tette. S a druida lány nem tudott rájönni az okára.

 - Miért? – kérdezte váratlanul, mire Gwaine értetlenkedve nézett rá. – Miért nem hagytad, hogy...?

 -... megtedd? – fejezte be a kérdést a férfi. Egyikük sem merte megkockáztatni, hogy fennhangon kimondja „megölni a királyt”.

Gwaine a hajába túrva gondolkozott a megfelelő szavakon, s azon, mennyit árulhat el a lánynak saját történetéből. Végül aztán – ahogyan tette Merlinnel előző este – mesélni kezdett. Őszintén. Az édesapjáról, az ő életéről és haláláról, arról, hogy Caerleon királyt hibáztatta a történtekért. Hogy támogatás nélkül hagyta az édesanyját. Hogy már gyermekkorában is forrófejű volt. S arról, amit azóta senkinek sem mesélt el: hogy kis híján Caerleon király életére tört.

 - De nem akartam olyanná válni, mint amilyen ő volt a szememben. Érted, mire gondolok, ugye? – Sunny elmerengve bólintott, s mialatt Gwaine-t hallgatta, a bölcs szavak egy másik hasonlóan kellemes orgánumra emlékeztették. Mintha maga Iseldir beszélne hozzá: - Ha megöltem volna, azzal csak rontottam volna a helyzeten. Apámat sehogyan nem hozhattam volna vissza, viszont gyilkos lettem volna. Ugyanolyan aljas féreg, mint ő. – Megrázta a fejét. – És ezt nem akartam. Így végül kénytelen – kelletlen továbbléptem. És attól a naptól fogva, minden egyes harcomban emlékeztetem magam arra, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy a bosszúra pazaroljuk.

Gwaine és Sunny hajnalhasadásig beszélgettek, s habár a férfi többet mesélt, a lány nem bánta: így elterelhette a gondolatait saját problémájáról, ami megoldásért kiáltott. Néhány perces hallgatását Gwaine félreértelmezhette, mert hirtelen – akár derült égből a villámcsapás – váltott témát mondandója közepén:

 - És akkor ti tényleg pacifisták vagytok? Semmi harc és küzdőszellem? Semmi harag vagy büntetés? – bár a bajsza alatt határozottan bujkált egy sunyi kis mosoly, a kérdés felvetését a lány teljesen jogosnak érezte. Most, hogy ő már láthatta, milyen az, amikor egy druida elveszíti azt a híres-nevezetes pacifista önkontrollját...

Ezúttal Sunnyn volt a sor, hogy magyarázkodásba kezdjen. Természetesen ügyelt rá, ne áruljon el a kelleténél többet egyrészt saját kilétéről, másrészt azokról a titkokról, ami népe sajátja, mégis olyan gondosan válogatta össze a szavakat, hogy Gwaine-nek az volt az érzése, egy előre bemagolt szöveget mond fel.

 - Harcoltál már, anélkül, hogy...? – hagyta a kérdést lógni a levegőben Gwaine. Elég nyilvánvaló volt, a varázserejére céloz, Sunny mégis vonakodott egy percig a válasszal.

 - A fegyverek használata, bár nem tiltott, nem is annyira elterjedt a mi közösségeinkben, mint például itt, Camelotban. A kérdésedre válaszolva: még nem. Mindezidáig nem kényszerültem rá.

 - Viszont ezen a helyen az óvatosságot nem lehet túlzásba vinni, különösen a magadfajta esetében – suttogta el a mondat végét Gwaine. – De kitaláltam valamit – csillantak meg aranybarna szemei a beszűrődő lámpafénynél. Sunny szíve kihagyott egy ütemet, s örökkévalóságnak érezte azt a pár pillanatot, amit Gwaine csak sejtelmes mosolygással töltött, mielőtt újra megszólalt volna, előadva tervét: - Majd én megtanítalak fegyvert forgatni.

Gwaine meglehetősen későn érkezett vissza a Fellegvárba. Már az udvarról látta, hogy Merlin szobájában – ami ideiglenesen az ő szállását is jelentette – még világos van, majd a helyiségben Camelot bölcs gyógyítója nézett vele farkasszemet.

 - Hogyhogy még nem alszol, Gaius? – szegezte neki a kérdést zsiványokat meghazudtoló jellegzetes mosolya kíséretében, ami szinte azonnal eltűnt az arcáról, mihelyst az ősz öreg tüdejét elhagyta egy gondterhelt sóhaj. – Mi történt? – az est korábbi része úgyis léleksimogató módban telt, futott át az agyán. Azonban ez a gondolat csupán saját figyelme elterelésére szolgált.

 - És mégis hogyan jutott eszébe egyedül odamenni? - fakadt ki a fiatal férfi, amikor Gaius beavatta a titokba, amit Merlin felfedett előtte aznap.  

Mint az tudvalevő volt, az öt királyság lovagjai között a cameloti Tompa Élű Fegyverek Viadalán – ahogy az a nevéből is kitűnik – csak életlen harci eszközöket használhatnak a résztvevők. Az is éppúgy nyílt titok volt, hogy akit szabályszegésen kapnak, azt Uther Pendragon irgalom és szánalom nélkül halállal bünteti. Elég csak az ország elsőszámú törvényére gondolni. Gwaine karja libabőrös lett a gondolattól, hogy mi történne, ha a szabályszegőkről kiderülne, amitől Gaius is tartott: tudniillik a Viadal első helyezettje évek óta a cameloti trónörökös, Arthur Pendragon, akit annyian és annyiféleképpen próbálták meg legyőzni, hogy Gaius már fel sem tudta volna idézni. Merlin gyanúja beigazolódni látszott, az elejtett szófoszlányoktól és azzal a „ha a nézésével ölni tudna”- érzéstől kiindulva, egészen a csalás közvetlen bizonyítékáig: a másnap használatos fegyver apró figyelmetlensége okán vérző sebet ejtett az ujján. Tompa élű fegyver ezt az adott helyzetben nem tette volna.

 - Mikor ment el? – faggatta Gwaine tovább az orvost. – Mindegy is. Utánamegyek! – s mielőtt Gaius megakadályozhatta volna, a férfi kirohant a szobából s hamarosan elnyelték léptei zaját a vár folyosói.

Száműzetés... Üsse kő, úgysem szeretett soha sokáig egy helyben maradni. Persze, lesznek olyanok, akikre majd jó érzéssel gondol vissza... Mégsem ezt fájlalta leginkább. Arthur herceg veszélyben volt, most már egészen biztos volt benne. Mégsem szólt Merlinnek. Sőt! Utolsó útja Sunnyhoz vezetett a Rising Sun fogadóba, a Tompa Élű Fegyverek Viadalának reggelén.

A druida lánynak azonban hűlt helyét találta. A fogadós, mivel felismerte őt a néhány nappal korábbi balhéjának köszönhetően, nem épp szívélyesen elárulta neki, néhány perce távozott.

 - Hová ilyen sietősen, Picilány? – az Alsóváros határán Sunny megtorpant a hang hallatán és Gwaine furcsamódon a sóhaját a sajátjának érezte. – Téged is száműztek a városból? – olyan jó kedéllyel hangzottak szavai, mintha valamiféle kitüntetést jelentene, hogy immár bármelyik percben törvényesen is elvehetik tőle az életét, amiért tiltott helyen tartózkodik.

 - Nem maradhatok. Nem vagyok képes ellátni a feladatot, amit rám bíztak. Ha nem állítasz meg, tegnap... – még most sem volt képes kimondani, viszont Gwaine nem is hagyta. A vállainál fogva szembe fordította magával, nem hagyva, hogy kitérjen az útjából.

 - Tegnap, tegnap... – szajkózta, s a lány most érezte rajta először a feszültséget. – A tegnap már elmúlt. Ma pedig a hercegnek szüksége van a segítségedre. És, ami azt illeti, nekem is. Meg akarlak kérni valamire, amit még sosem kértem senkitől. – Sunny gyanakodva pislogott rá. Ezek szerint Gwaine is olyan lenne, mint a legtöbb ember? Csak a varázserő, a hatalom kisajátítása a célja? Hogy ismerhette ennyire félre?

 - Meg akarlak kérni, hogy töröld Merlin és Gaius emlékeit Oswaldról és Ethanről. Ez a két mocsok tegnap megtámadták Merlint, mert rájött, hogy – körbenézett, mintha valaki járkált volna a közelükben, s miután megbizonyosodott róla, egyedül vannak, folytatta: -... meg akarják ölni Arthurt. – Sunny hitetlenkedve fogadta volna a szavait, ha nem tudná, amit minden druida megtanult Ascetir erdejében: Emrys – azaz Merlin – Arthurral együtt hozza el az örök békét és jólétet mind az öt királyságba. Ennél fogva pedig Merlinnek célja és kötelessége megóvni a herceget. Tehát nincs oka hazudni.

 - Miért kéred ezt tőlem? – kérdezte végül.

 - Mert, ha engem száműztek, amiért megvédtem Merlint, mit gondolsz, mit tennének egy egyszerű szolgával, ha csalással és gyilkos szándékkal vádolna két lovagot?

 - Miből gondolod, hogy képes vagyok rá? – bizonytalanság érződött a hangjából és a tekintetéből egyaránt.

 - Láttalak. A tónál. – Gwaine sokatmondó tekintetétől Sunnynak gombóc nőtt a torkában. Ezek szerint már azelőtt lebukott Gwaine előtt, hogy Camelotba ért volna. – És az, amit láttam, az egész egyszerűen... lenyűgöző volt. Ha nekem ilyesmi lenne a birtokomban, mint ami Neked megadatott, biztos, hogy jobb hellyé akarnám tenni a világot. Nevezz érzelgősnek, ha gondolod, de az elmúlt napok megtanítottak egy fontos dologra – rövid szünetet tartott. -: Nem minden nemesember egyforma. A herceg kiállt értem az apjával szemben. Ilyesmit még senki nem tett meg értem. Persze, anyámon kívül.

 - Arthurból jó király lesz – merengett el Sunny, mintha csak Gwaine gondolatait szőtte volna szavakká.

 - Ha megéli – reagált a férfi komoly hangon és olyan vészjósló tekintettel, hogy a lány szíve összeszorult.

 - Megteszem – jelentette ki óráknak tűnő csendet megtörve ezzel. – De van egy feltételem. – Gwaine összeráncolta a homlokát, mire Sunny arcán ismeretségül kezdete óta először magabiztos mosoly jelent meg – Segítened kell. – olyan ellentmondást nem tűrőn nézett, olyan erőteljesnek, hatalmasnak látta őt most a férfi, hogy szerette volna magába szívni a pillanat varázsát, elraktározni az agyának azon részébe, ahol a legszebb emlékeit őrzi, amikből alkalomadtán erőt szokott meríteni a továbblépéshez, adott esetben a harchoz. Oda, ahol édesanyja almás pitéje óta csak az olyan kivételes életesemények kerülhettek, mint Arthur múlt éjszakai kijelentése: „De Gwaine is a vendégem. Lehet, hogy nem nemesi származású, de tanúsíthatom, hogy a szíve nemes... Gwaine az életét kockáztatta az enyémért. Kérlek! Ha csak egy lovag szava számít, akkor a szavamat adom: Gwaine jó ember. Könyörületet érdemel.”

 - Rendben, Picilány. Mentsük meg együtt a jövőt!