LOVAG & ÚRNŐ

  Ha nyilvánosan nem is, a trónterem éjjeli csendjében, a kőfalak biztonságot nyújtottak a két szerelmesnek. A telihold fénye különleges ragyogásával világította be a tróntermet.

 Mohón estek egymásnak. Szavakra már rég nem volt szükség közöttük. Két csók között Sir Gwaine nem bírta tovább:

   - Gyere el velem!

   - Hová? – lihegte Stacy, majd nyelve újabb felfedezőútra indult volna a lovag szájában.

   - Akárhová! Csak… el innen! 

  Stacy szíve lassacskán újra a normális ütemében verdesett. Tisztában volt vele, egyszer eljön ez a nap, most mégis megrémítette.

 A férfi egy lusta mozdulattal nekidőlt az egyik kőoszlopnak, háttal neki lecsusszant rajta, s a következő percben a hideg padlón találta magát. Megrázkódott a hirtelen támadt hűvöstől, mi lassan a vérét is elérte. Tudata kezdett kitisztulni.

  Rádöbbent, mekkora őrültség, amit kér. Stacy, még ha nem is királyi vér, mégiscsak Arthur gyámleánya. S bármennyire szabad szellemben nevelte őt az uralkodó, a saját fülével hallotta, mikor Merlinnel Stacy jövőjéről beszéltek…

 Lancelotnak végső soron igaza van, ismerte be magának fájdalmasan a férfi. Be kell fejezni ezt, egyszer s mindenkorra!

 Ám mihelyst ráemelte aranyszínű szemeit a gyönyörű leányra, egy hang sem jött ki a torkán. Csak bámulta megbabonázottan, s minden akaratával viaskodott feltörni készülő könnyeivel.

 Stacy leült mellé, és megfogta a kezét. Egyszerű, lágy mozdulat volt ez, mégis sokatmondó mindkettejüknek.

   - Mit szólnál Ealdorhoz? 

 Sir Gwaine arca lassan, de biztosan mosolyra húzódott. Hiába az éjszaka, kurjongatni lett volna kedve örömében.

   - Komolyan így gondolod? – látszott a félelem az arcán. Rettegett a választól, akármennyire is igyekezett meggyőzni magát Stacy szándékáról.

   - Hát, Merlin mesélt nekem a falujáról. Kíváncsivá tett. – A kalandvágyók semmivel össze nem téveszthető arcjátékát látva, a férfi szinte hallotta, amint a nagy kő legördül a szívéről. Mintha csak Sir Percival mozdította volna el onnan. – Ott akarok lenni, ahol Te vagy! –

 Stacy megragadta a lovag mindkét kezét, sajátjaiba zárva őket. Gwaine még soha nem csókolta meg úgy, mint ezt követően.

   - Tudod, mikor elindultál az erdőbe, onnantól kezdve csak Rád gondoltam. Féltem, hogy nem látlak viszont. Guinevere nem is értette, mi lelt, hisz azelőtt sosem voltam ennyire nyugtalan, ha Arthurt elszólította a kötelessége. De ezúttal más volt. – Kis szünetet tartott. – Mert Te is vele voltál. -

 Stacy a férfi ölében ült, aki hátulról ölelte őt szorosan magához. Szavaira Gwaine megsimogatta hosszú, dús hajkoronáját, s még jobban magához szorítva egy sokatmondó csókot lehelt a nyakára.

   - Most már nem kell aggódnod. Soha többé nem hagylak el. 

 A megbeszéltek szerint másnap elindultak. Nem maradt más hátra utánuk, mint Stacy búcsúlevele, s egy önmarcangoló érzés Sir Lancelot szívében. Hiszen Ő tudta, mire készül Gwaine, mégsem tett jelentést a királynál a tervéről. Hallotta, amint Arthur a kétségeiről beszél Merlinnek. Reszketett testben és lélekben egyaránt. Attól való félelme, hogy szeretett gyámleányát elrabolták, teljességgel átjárta a mágus lelkét is.

 A lovag így kivárta a megfelelő pillanatot, és Merlinhez fordult tanácsért. Ő pontosan tudta, miképpen lehet közölni a királlyal a hírt, miszerint Stacy és Gwaine együtt szöktek el.

   - Észre kellett volna vennem! – Arthur kétségbeesetten és önmarcangolón pillantott Guinevere-re aznap este, mikor Merlin feltárta előtte az igazságot.

  Természetesen azonnal utánuk eredt, csapatokat küldött szét. Stacynek és Gwaine-nek azonban nyomát sem lelték. Így órákig tartó keresés után csalódottan tért vissza lovagjai társaságában Camelotba.

 Amíg a királyt emésztette a bűntudat, a fiatal pár megpihent Ascetir erdejében, közvetlen a patak mentén. A férfinak azonban nem hagyott nyugovást a tette, éberen őrködött, arany szemei minden apró rezzenésre összeszűkültek. Virradt már, mikor az álmosság és a fáradság erőt vett rajta, pár perces álomba taszítva.

 Nem aludhatott mélyen. Egy közeli ág reccsenése felriasztotta. Azonnal kedvesét kereste, aki az imént még a karjai közt szőtte az álmait. A hang irányába nézve pillantotta meg ismét, s féltőn zakatoló szíve újra a normális lüktetésében dobogott.

   - Jó reggelt! Bocsáss meg! Nem akartalak felébreszteni – mosolygott zavartan. Gwaine megköszörülte a torkát, majd viszonozva a mosolyt, felkelt, és Stacy elé lépett.

   - Neked is jó reggelt! – majd apró csókot lehelt a lány ajkaira.

 Stacy néhány perc elteltével kibontakozott az öleléséből, és a patak felé indult.

   - Mire készülsz? – húzta össze szemöldökét a lovag.

   - Mégis, minek látszik? – kacagott fel a lány, lila szoknyáján kioldva a kötőkét, lassan kibújva belőle, majd Gwaine felé hajította. – Attól még, hogy egy szökött majdnem-hercegnő vagyok, még nem engedhetem meg, hogy büdösen érkezzem Ealdorba. 

 A férfit a kábulatból a víz csobogása rázta vissza a valóságba.

   - Ejnye, Sir Gwaine! Csak nem ijedt meg egy kis fürdéstől? – incselkedett vele Stacy. A lovag ránézett, arany szemei összemosolyogtak a lány igéző tekintetével. – Ígérem, nem hagyom, hogy a folyó szörnyetege megegye az én derék védelmezőmet reggelire! Na, gyere ide! – mutatóujjával csábítón hívogatta magához.

   - Ha a folyó mélyén csakugyan egy szörny lapul - kezdte Gwaine, miközben ledobta magáról az ingjét; majd az övvel és a karddal együtt a nadrágját is a parton hagyva, begázolt a vízbe. -, kötelességem megvédeni Önt, mylady – azzal ott is termett Stacy előtt.

   - Látod? Nem is volt olyan nehéz – villantotta rá legcsábosabb mosolyát a lány.

   - Persze, hogy nem. Nem is olyan hideg. – Minden igyekezetével azon volt, hogy elhitesse szíve hölgyével, valóban így gondolja. Azonban a száján a feltűnő lilás árnyalat elárulta őt.

   - Szegénykém – simogatta meg kedvesen az arcát Stacy. Még közelebb lépett hozzá, karjait átfonva a lovag széles vállain. – Hadd melegítsem fel a jeges ajkaid – azzal hosszú, szenvedélyes csókban forrtak össze…

Vége a második fejezetnek... 

3. fejezet: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/06/23/lovag-urno