Star Trek ~ Enterprise ~

~ 1 ~

 Jonathan Archer a kapitányi étkezőben feszengve fészkelődött a székén. Egy röpke pillanatra megfogalmazódott benne a gondolat, talán mégsem volt jó ötlet, ahogy Reed hadnagy fogalmazott korábban, “bratyiznia” a legénységgel; de aztán hamar eloszlatta a kétségeit. Ezek a közösen elfogyasztott reggelik segítettek neki jobban megismerni a tisztjeit, akikre idestova két esztendeje nap mint nap az életét volt kénytelen rábízni. És miért ne tette volna? Hiszen mindannyian jóravaló, tehetséges ifjak voltak, akik széles spektrumú tudásuk legjavát hozták a híd személyzetétől a konyhai dolgozókon át a gépház szorgos méhecskéire hasonlító mérnökeiig. 

 A mai reggelt a kommunikációs tisztjével tervezte megosztani. Habár Hoshi Sato zászlós hangja rendszerint jelen volt a kommunikációs csatornákon keresztül, ő maga még nem járt a kapitányi étkezőben. Minden valószínűség szerint ez lehetett Archer fészkelődésének oka.

 Nyílt az ajtó és Hoshi belépett.

 - Jó reggelt, kapitány!

 - Jó reggelt, Hoshi! - egyszerre szólaltak meg, ami Archerből mosolyt, a zászlósból zavart csalt elő. - Kérem, foglaljon helyet! - mutatott a mellette lévő székre a férfi. 

Milyen gyönyörűek a szemei!

Archer egy pillanatra hagyta elkalandozni a gondolatait. A lebukást elkerülendő, könnyed csevegést kezdeményezett, így, mire a frissen készített reggelijük megérkezett, a fiatal nő zavara elpárologni látszott. Az időjárásról a szabadidős tevékenységekre váltottak, egy-egy mondattal megemlítve a néhány napja elhagyott csillagködöt. A reggeli végeztével Hoshi azon kapta magát, hogy az Enterprise-ra lépése óta először érzi magát tökéletes biztonságban. 

 - Sajnálom, kapitány - rázta meg a fejét hirtelen a zászlós. Épp a brazil iskolában töltött időről mesélt. - Csak fecsegek és feltartom a napi teendőiben - azzal lelki szemei előtt megjelent egy kép: a férfi beagle kutyusával játszadozik a szabadidő-fedélzeten. Összpontosítania kellett, hogy visszafogja a mosolyoghatnékját, a szíve mégis nagyot dobbant a felismerésre: Porthos fontos szerepet tölt be a kapitány életében. 

 - Nem értek egyet. - Archer hangjára Hoshi visszatért a valóságba. Megerősítésként tenyerével finoman érintette meg az asztalon halkan doboló ujjakat, amitől azok azonnal elhallgattak, így teremtve tökéletes csendet a helyiségben. Kellett néhány másodperc, mire a nőnek leesett: a férfi nem a gondolataira reagált, hanem a kimondott szavaira, olyannyira lekötötte a figyelmét a kézfejét teljesen befedő, erős férfi kéz. - Szeretném jobban megismerni Önt - bukott ki belőle, majd zavartan igyekezett javítani a mondatán, mielőtt Hoshi menekülőre fogná: - Úgy értem, mindenkit. A legénységet. - Elkapta a kezét, és, mintegy megakadályozva a további érintkezést, a széke mögé rejtette őket. Mély levegőt véve húzta ki magát. - Ezért szervezem ezeket a közös reggeliket.  

  Hoshi Sato lassan felkelt az asztaltól és megköszönte a kapitány meghívását. Igyekezett feltűnésmentesen hátrálni az ajtó felé. Szeretett volna még néhány percig a szolgálati ideje megkezdése előtt visszatérni a kabinjába, összeszedni a gondolatait, rendezni azokat az érzéseket, amik, úgy tűnt számára, a semmiből törtek a felszínre. 

Mielőtt még becsukódott volna mögötte a kapitányi étkező ajtaja, érezte, ahogy megremeg a keze egy határozott hang hallatán: “Archer a hídnak!”

   Hoshi Sato zászlós megszaporázta a lépteit a kabinja felé, miközben egy régi dallammal birkózott, ami újra és újra felszínre tört benne. Kis híján fellökte a hajó főgépészét, annyira sietett. 

 - Ho-Ho- Hoshi! - kiáltott utána inkább meglepetten, mintsem idegesen Trip. De mielőtt valami értelmes az eszébe juthatott volna, a fiatal zászlós már el is tűnt a folyosó labirintusában. 

 - Valami baj van, parancsnok? - a kimért, női hang az első tiszthez tartozott. Tucker hiába nyitotta a száját, néhány szívdobbanásnyi ideig egy hang sem jött ki a torkán. Minden igyekezetével azon volt, hogy értelmes választ csikarjon ki magából. T’Pol rezzenéstelen arccal várta a választ a kérdésére. 

 - Nem. Dehogy. Minden a legnagyobb rendben - azzal széles mosolyával igyekezett meggyőzni a vulkánit, azonban túlságosan erőltetettnek hatottak a szavai még önmagának is, így végül egy átlátszó kifogással elindult vissza a gépházba. Még hallótávolságon belül fütyörészett egy - T’Pol úgy vélte, egyedi - dallamot, amit csak ő maga ismert. A nő újfent megállapította magában: az emberek logikátlan lények.

Jonathan Archer a kapitányi székben ült és belefeledkezett a kilátóernyő egészét betöltő bolygóba. Hoshi akkor lépett ki a liftből, amikor T’Pol jelentette a légkör összetételét: 78% nitrogén, 21% oxigén. Hoshi elfoglalta a posztját, s közben azon morfondírozott, melyik tiszttársa lesz a leggyorsabb, hogy kimondja, ami az ilyen “M” típusú bolygók tanulmányozásakor mindig elhangzik. 

 - Pont, mint a Föld. - A fiatal zászlós szíve nagyot dobbant a mellkasában a kapitány hangjára. 

 Bolond vagy, Hoshi, dorgálta meg magát gondolatban, ám, amikor Archer lelkes tekintetét végig siklatta a híd személyzetén, s épp a kommunikációs panel mögött helyet foglaló nőn állapodott meg; egyszerűen nem tudott nem visszamosolyogni rá. 

 - Életjelek? - bár a kérdés valójában T’Polnak szólt, Archer kénytelen volt levenni a szemeit Hoshiról. Csak az első tiszt nemleges válaszát követően rázta meg alig láthatóan a fejét, hogy el tudjon szakadni a reggel már megcsodált éjszínű szempártól. - Állítson össze egy felderítőcsapatot! - hangzott az utasítás. 

  Nem egészen fél órája tért vissza a felderítőcsapat az Enterprise-ra. Miután T’Pol teljesen átlagosnak, Reed pedig veszélytelennek nyilvánította a bolygót, Archer kapitány lelkesen kezdte el osztogatni a kimenőket. Szerette volna, ha a legénység minden tagjának jut pár szabad óra a jó levegőn, ezért a vezető tisztekkel közösen kialakítottak egy rendszert, ami igyekezett mindenki igényeit kielégíteni. 

Jonathan Archer kapitány ragaszkodott hozzá, hogy ő már csak akkor élvezze a pihenőidőt, amikor a tisztjei többsége már kipihenten (vagy legalábbis kipihentebben) újra szolgálatba álltak. 

A kettes számú kompot, amire végül feljutott, Travis Mayweather zászlós vezette, mellette a minden eshetőségre felkészült harcászati tiszt, Malcolm Reed foglalt helyet. Mondhat bárki bármit, akkor is jobb az elővigyázatosság! 

Travis lelkes mosolyával csak a kapitányé vetélkedhetett. Fekete baseball sapkájukon épp olyan büszkén díszlett az NX-01 felirat, mint a Csillagflotta emblémája minden kezeslábas vállán. 

Porthos, Archer kutyája nagyot vakkantott, amikor végre leértek a felszínre, és kinyílt az űrsikló ajtaja. Mintha csak a szabad levegőre invitálná az embereket. 

Hosszú fűszálak lengedeztek a szélben, ameddig a szem ellátott. A leszállóhelytől néhány méterre balra egy dombon ősrégi fa követelte magának Porthos figyelmét.

 A zászlós és a kapitány mélyeket szippantottak a friss levegőből. Az egész helyzet idilli volt. Malcolm szerint túlságosan is idilli. A hadnagy belefeledkezett a magával hozott trikorderbe. 

 - Élőlényeknek továbbra sincs nyoma. A mieinket leszámítva persze - jelentette a kapitánynak. - De azért nem árt az óvatosság, uram. 

 - Malcolm! Tegye azt el! - Archer hangja szinte könyörgősből fordult át fokozatosan egyre határozottabbá. - Ez parancs! - ritkán szokta kijátszani az “én vagyok a kapitány”-kártyát a paklijából, de pontosan tudta, Reed hadnaggyal szemben ez a hangszín vezet leginkább eredményre. 

Miután zubbonyába rejtette a trikordert, lemondón felsóhajtott.

 - Akkor megyek, teszek egy kis felfedező túrát - azzal nagy léptekkel indult el a Porthos által megjelölt fa irányába. - Archer rosszalló tekintetét látva gyorsan hozzátette: - Akár az ősemberek, semmi trikorder! 

Jonathan mosolyogva fordult Travishez. 

 - És Önnek mi a terve?

 - Hoshi szerint van egy tó - nézett körül, egy tájékozódó pontot keresve - annak a sziklafalnak a túlsó oldalán. Azt mondta, a vize olyan átlátszó, hogy lelátni egészen az aljáig. - érdeklődést látott Archer szemeiben. - Velem tart?  

Porthos boldogan csaholva tért vissza gazdájához egy simogatás erejéig, majd azonnal meg is fordult és Reed hadnagy nyomába szegődött. Néhány métert követően visszapillantott, hangos ugatással unszolva a kapitányt, hogy induljanak el mindketten a domb felé. 

 - Köszönöm az invitálást, talán majd később mi is felfedezzük azt a tavat. Ha Porthos is úgy akarja - tette hozzá röviden felnevetve diplomatikusan Archer. 

 - Rendben van, kapitány. Jó mulatást! - azzal a zászlós kíváncsiságtól fűtve elindult a szikla irányába. Pedig határozottan érdeklődést olvasott le felettese arcáról az imént, és biztosan nem tévedett…

A domb túloldalán egy vízesést találtak. Mielőtt felfoghatta volna a helyzet teljes abszurditását, Archert elöntötte a gyermeki kíváncsiság, hogy felfedezze a vízfüggöny túlsó oldalát. Ebben a lelkesedésben azonban Porthos nem osztozott, tüntetőleg odakuporodott Reed hadnagy lábához, aki a vízesés lezúduló tömegétől tisztes távolságban pislogott az akkor már majdnem térdig vizes férfi után. 

 - Biztos, jó ötlet ez, kapitány? - kiáltott utána, próbálva túlharsogni a vízesés robaját. 

 - Ne izguljon annyira, Malcolm! Elvégre pihenni jöttünk ide. Éljen egy kicsit, ez parancs! - mosolygott vissza felszabadultan a harcászati tisztre. - Oh, és még valami - fordult vissza néhány lépés után -: Porthos! Légy jó fiú! - az eb nagyot vakkantott, “ez csak természetes, barátom”. 

Jonathan lassan de biztosan egyre közelebb ért a vízfüggönyhöz. Fogalma sem volt róla, mi vonzotta annyira mögé, egyszerűen csak az ellenállhatatlan késztetést érezte. Lelkesedésében megállapodott magával abban, minden felfedező így lehetett ezzel, mielőtt valamiféle világraszóló dologra jött rá, ami a mai ember számára már természetes. S ez a gondolatmenet most az édesapját is eszébe juttatta. 

Vajon mit szólna az eddig elért eredményeihez? Büszke lenne rá? A pesszimizmus leghalványabb árnyékát is elűzve magától eldöntötte: Henry Archer büszke rá. 

Jonathan gondolatai ide-oda csapongtak, a következő pillanatban már a reggelizőasztalnál folytatott beszélgetését élte át újra Hoshival: felidézte a fiatal nő fénylő, éjszínű szemeit, mosolygós, telt ajkait, az övéhez képest meglehetősen aprócska kezét, amint véletlenül meg-megérinti őt. 

Egek, miféle játékot űz vele ez a zuhatag?

Megrázta a fejét. Ki akarta kergetni a kapitányhoz cseppet sem illő gondolatait az elméjéből, de csupán annyit ért el ezzel a mozdulattal, hogy kissé megszédülve kénytelen volt egyik kezével a szikla peremére támaszkodni. Megtorpant. Nem állt szándékában elesni, sem pedig figyelmen kívül hagyni a késztetést, ami idáig vezette: látni akarta, mi van a vízfüggöny túloldalán. 

Miután visszanyerte az egyensúlyát, meglehetősen különc elhatározásra jutott: míg idelenn van, nem fogja megpróbálni kontrollálni az érzéseit, nem szab nekik semmiféle gátat, hadd tegyék vele akadálytalanul, amit csak akarnak, láttassák vele, amit csak látnia kell. Úgyis csak néhány óráról van szó. Hamarosan visszatér az Enterprise-ra, ahol a felelősség terhére engedhetné csak meg az álmodozás luxusát. A csillaghajón kapitány volt, de idelent, jelenleg csupán egy kíváncsi felfedező, aki minden egyes újabb lépésével közelebb kerül a vízfüggöny túlsó oldalához, miközben egy ifjú beosztottja kecses alakját képzeli maga elé.

Egy éles fénynyaláb vakította el egy pillanatra, s mikor újra képes volt kinyitni a szemeit, ragyogó, zöld rétet látott maga előtt. Úgy húsz-huszonöt méterre jelenlegi helyzetétől virágzó cseresznyefák hódoltak be az uralkodó széliránynak, ágaik karcsún lengedezve integettek Jonathan felé. Felettük szivárvány, minden színe élénk, de olyannyira, akár egy mesekönyvben. 

Jon csak ámult és bámult. 

S a legmegdöbbentőbb számára mégis annak a felismerése volt: járt már itt korábban. Az eszével természetesen tisztában volt vele, teljességgel lehetetlen, képtelenség ez az érzés, mégsem sikerült elfojtania magában. Ismerte a rétet a talpa alatt, ismerte az eget, minden egyes örökké változó alakú felhőjével együtt; a magasabb fűszálak által szolidan elrejtett patakot, mi tőle balra halkan csobogott, a kuruttyoló békákat a partján. Még a pillangókat is, az ezerszínű, pompás példányokat, amik nem riadtak meg a feléjük nyújtott karjától, inkább rászálltak az ujjára, s percekig el is időztek ott kényelmes-kellemes lassúsággal, békességgel töltve meg a férfi szívét. Ismerte a szivárványt, ami felé a lepkék szálltak, ismerősek voltak számára a léptek is, mik könnyedebbek voltak most, mint a vízfüggöny másik oldalán voltak. És ismerte a nőt, aki a szivárványban állt: egyszerre napozva és fürösztve magát benne. 

Káprázatosan jól ismerte már azokat a mandulavágású éjfekete szemeket, azokat az érett cseresznyére hasonlító ajkakat, amikről az idefelé vezető úton egyfolytában álmodozott. 

Ez a hely csakis kettejük valósága, mondatta Jonathannal egy hang, ami körbefonta őt, mint kétségbeesett legyet a pókháló, átszőve gondolatait, míg csak egy keserves mozdulat marad, ami szabadulása megoldásaként szolgálhat. Nem hagyta elhalványodni ezt a gondolatot. Azt akarta, hogy örökké tartson, s ezzel a vággyal élvezte ki minden pillanatát. 

És az a csók olyan volt, mintha az emberiség első és utolsó csókja lett volna egyszerre: kíváncsi, lágy, játékos, majd gerinc-bizsergető, fékezhetetlen és magával ragadó, minden más érzést és gondolatot maga mögé utasító. 

Varjúkárogás hangja rázta fel mindkettejüket. Olyannyira nem illett a varázslatos környezethez, olyan volt, akár egy kijózanító hideg zuhany kora hajnalban egy átdorbézolt éjszakát követően. Riadtan rebbentek szét Malcolm hangjára. Mindketten levegőért kapkodtak. Hoshi még hátat is fordított a kapitánynak, hogy dübörgő szíve miatti kipirult orcáját palástolni próbálja. 

Mert mi is történt az előbb?

Mindketten - egymástól függetlenül - ráleltek a zuhatagra, átgyalogoltak a vízfüggönyön és egymásra találtak a szivárvány élénk színkavalkádjában.

Jonathan körülnézett.

A fák, a szivárvány, a zöld rét és a patak is eltűnt. Minden, ami megmaradt az imént még teljességgel valóságos világból, az a vágy, ami a kommunikációs tisztje felé hajtotta. 

Lépett egyet Hoshi felé és önkéntelenül a szájához nyúlt; érezte lángoló lüktetését, további csókok utáni vágyódását.

 - Kapitány!  

Úgy rezzent össze a harcászati tiszt hangjától, mintha Malcolm direkt a megijesztésére kiáltott volna oda neki, egy lankás lejtőn lecsusszanva. Jonathant ez a mozdulatsor egy tettre kész nagymacskára emlékeztette és ettől a hasonlattól még hosszú percekig képtelen volt elszakadni. Voltaképpen hálás volt Reed hadnagy megjelenéséért, ki tudja, mi történhetett volna köztük Sato zászlóssal, ha tovább maradnak abban a szürreálisan gyönyörű világban, ahol feledték mindennemű kötelességüket az Enterprise és a küldetés iránt. 

 - Jól vannak? - Mindketten kurtán bólintottak. - A kompok már csak Önökre várnak - jelentette.

 - Köszönöm, hadnagy. - Rövid és tömör reakció volt, ami Malcolmot sokkal inkább emlékeztette korábbi feletteseire, mintsem a mellette szapora léptekkel elhaladó Jonathan Archer kapitányra. 

vége az első fejezetnek...