- Elnézést, barátom, gondolkodott már rajta, hogy Istennek mi a terve magával?
Dean Winchestert túlságosan lefoglalták saját gondolatai ahhoz, hogy értelmes, és kielégítő választ adjon az utcai hittérítőnek, aki fáradhatatlanul faggatta a járókelőket. Castiellel együtt a hit, amiért Samet oly sokszor kigúnyolta, előtérbe került az életében. Hinni kezdett Istenben is... S mindezt egy angyal érte el nála. Egy angyal, aki megtanította őt imádkozni, bízni és remélni. Egy angyal, aki miatt a szkeptikus énjén felülkerekedett az őszinteség arra a rövidke időre legalábbis, míg röviden válaszolt a feltett kérdésre:
- Túl sokat is, haver! – majd mélyről jövő sóhaját elnyomta az újabb olcsó motel ajtajának nyikorgása, ahogy becsukódott utána.
Egy újabb város, újabb ügy, újabb lepukkadt motelszoba – ismét egyedül. Már el is felejtette, mikor beszélt utoljára az öccsével. Rendre emlékeztette önmagát, mindkettejüknek így lesz a legjobb. Különben is: mit mondhatna neki? Képzeld, Sammy, mióta nem beszéltünk, Cas és én összemelegedtünk? Ezt ő sem gondolhatta komolyan!
Rafaellel való társalgásuk óta csak egyszer volt alkalmuk személyes találkozásra. Castiel ideje nagy részét nyomozással, és Isten utáni kutatással töltötte, mialatt Dean egyedül igyekezett felvenni a harcot a gonosz lények ellen. Az igazság azonban az volt, legalábbis Dean szerint, amikor épp volt néhány szabad, józan és őszinte perce önmagával, hogy mindketten menekültek az elől, ami kettejük között történt, mielőtt szembenéztek a „tini ninja angyallal”. A vadász sejtette, hogy Castielnek hasonlóképpen fejtörést okozott az események ilyetén alakulása: nyilvánvalóan nem sok angyal mondhatta el magáról, hogy a teljes érzelemmentességtől egészen a „csókolóztam egy emberrel” –ig jutott.
Célszerű volt egy kis időre távolságot tartaniuk, legalábbis, amíg kitalálják, hogyan tovább. S Dean Winchester igyekezett szigorúan a munkára szorítkozni, miközben egyik kezével a telefont tartotta a füléhez, másikkal egy pillanatra elhúzta a függönyt, kipillantott az ablakon az éjszaka sötétjébe, majd biztonsági okokból inkább a sötétítő függönyöket is behúzta. Mindet. Sosem tudni...
- A coltról van szó, ugye? Mármint A coltról. - Az igenlő választ követően pedig – továbbra is szigorúan a munkára szorítkozva - feltette a kérdést Castielnek, ami már napok, vagy talán hetek óta foglalkoztatta: - Miért őrizgetnek a démonok egy fegyvert, ami démonokat öl?
Talán saját maguknál tudják a legnagyobb biztonságban... – fogalmazódott meg Deanben a gondolat. Épp készült fennhangon is kimondani, amikor a vonal túlsó végéről Castiel kissé feszülten jegyezte meg neki: egy szavát sem értette, hála annak a dudáló busznak, ami épp az angyal mellett haladt el. Így jár az, aki közvetlenül úttest mellől telefonál, gondolta Dean, de hangosan csak ennyit mondott mosolyogva:
- Ez vicces. Telefonálni az Úr hírnökével. Mint egy vad motoros robogón. - Lazán háttal a konyhapultnak támaszkodott, felkészülten várva a szokásos értetlenkedést, s a pillanatot, amikor elmagyarázhatja Casnek a mondást, amit olyan rég nem használt, hogy már azt sem tudta pontosan, saját, avagy valakitől – s ez esetben édesapjára tippelt volna - hallotta egykor rég.
- Ez nem vicces, Dean! - az angyal hangja sértődöttebb volt, mint általában. Ez Deant ebben a kialvatlan állapotában most felettébb szórakoztatta. - A hang azt mondja, lemerül a kártyám!
Rövid ideig még beszélgettek, mire Dean meggyőzte Castielt, hogy (az ő szavaival élve) ugorjon be másnap reggel a motelba, ahol addig remélhetőleg kialussza magát.
Vége az első résznek...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.