Odaát 3. rész

Szavak:

szerencsés; eltávolítani; jelentős; pazar; Gore (=alvadt vér/ belezés)

Történet:

   Rowena úgy érezte magát, mint aki már most győzött. Tett néhány lépést a Winchesterek felé, magabiztosan, ám ügyelve arra, nehogy túlságosan közel merészkedjen hozzájuk.

Dean - felé irányuló – mozdulatai láttán újfent emlékeztette magát: nem szabad alábecsülnie ezeket a srácokat. Sok démon veszett már oda, mert elkövették azt a hibát, hogy nem tekintették a Winchester fivéreket méltó ellenfélnek.

Az idősebb vadász dühös mozdulatokkal igyekezett lecsökkenteni a kettejük közötti távolságot, továbbra is Ruby kését szorongatva. Bosszút akart állni rajta, amiért Sam nem önmaga, amiért kiszakította őket az otthonukból, amiért nem térhetnek vissza a barátaikhoz… mindenért.

Rowena hagyta, hogy a férfi elhiggye, sikerülhet neki megsebeznie őt a mágikus fegyverrel, amely képes bármelyik démonnal végezni. Az utolsó pillanatban emelte csak fel a kezét, majd Dean érezte, hogy a lágy ugyanakkor ijesztő mosolyra már nem tud reagálni semmilyen mozdulattal. Lábai a földbe gyökereztek, kezei megálltak a levegőben. Látszott az arcán, mennyire próbálkozik kivonni magát a démonasszony mágiája alól, ami felettébb mulattatta Rowenát.

 - Látod? Nem vagy olyan szerencsés, mint hitted… Pedig még csak meg sem erőltettem magam.

Nem úgy, mint szegény Dean… Nyelve hegyén volt már, amire a nő már, ki tudja, mióta várt. Mégsem bírt megszólalni. Úgy tűnt, Rowena kissé túlságosan is buzgó volt…

 - Hogy mondod? - kérdezte reményteljes tekintettel a démonasszony, közelebb tartva a fülét Deanhez. - Oh, bocsáss meg! - szólt, mikor rájött, mi a gond a férfi hangszálaival. Egy könnyed legyintés az egyik kezével és Dean a következő pillanatban már újra hallathatta a hangját.

 - Te rohadék! - ezek voltak az első szavak, amiket kiejtett. A legkevésbé sem dicséretnek szánta, Rowena mégis úgy fogadta, mintha a legkedvesebb bókot kapta volna, amit démon csak kaphat Dean Winchestertől.

Türelmesen várt a férfi további szavaira, míg kitartása meg nem hozta a gyümölcsét. Vagy rózsáját. Vagy hogy is mondják az emberek manapság. Mindenesetre Rowenának ez a válasz minden más ígéretnél többet jelentett. Közelebb vitte őt a végső céljához.

 - Rendben, legyen! Elhozom neked azt a cuccot... - Dean hagyta a mondat végét a levegőben lógni, ami az asszonynak is feltűnt.

 - De…? - kérdezett vissza elnyújtva a szó végét.

 - De valamit valamiért - jelentette ki határozottan Dean. Ezúttal ő érezte nyeregben magát. Ha Rowenának annyira kell az az ostor, bizonyára bármire hajlandó érte. - Változtasd vissza Sammyt! - az ellentmondást nem tűrő dühöt és magabiztosságot szinte vágni lehetett a levegőben kettejük között. Dean nem könyörgött. Dean kijelentette a feltételét.

 Rowena közelebb hajolt a vadászhoz, úgy suttogta a fülébe:

 - Áll az alku, szépfiú.

Egy csettintés és Dean megszabadult a képzeletbeli, ám annál erősebb láncaitól.

 - Miért segítenénk neked? - hallotta meg az öccse hangját a férfi. Olyan váratlanul szólalt meg, hogy Dean összerezzent a szavaira.

 - Mert ugyanúgy el akarjátok távolítani a király fejéről a koronáját, mint én. És ehhez a legjobb út az ostoron keresztül vezet. - Egyszerű válasznak tűnt, a fivérek mégis sejtettek benne valamilyen csavart. Ez az alku előbb, vagy utóbb, de vissza fog ütni rájuk. Ezt éppolyan biztosan tudták, mint azt, hogy nincs más választásuk. Haza akartak jutni...

 - Miért olyan fontos ez az ostor? - kérdezte Sam.

 - Azért, kicsim, mert, ha nincs ostor, nincs királyválasztás. Ha nincs királyválasztás, akkor a népe okkal hiheti, hogy a király csak színjátéknak rendezte meg az egész utód-keresési mizériát - nézett egyik Winchesterről a másikra Rowena. Még mondta volna tovább is, azonban egy vörösesszőke hajú apró termetű, félős kis démon – Dean biztos volt benne, hogy az volt- megjelenése belé fojtotta a szót.

 - Mit akarsz, Gore? - üvöltött rá Rowena, amitől az még jobban összerezzent. A fivérek sokatmondó pillantást váltottak egymással. Úgy tűnik, hiba került a gépezetbe, amit akár még az előnyükre is fordíthatnak...

 - Bocsásson meg, úrnőm, amiért hívatlan megjelenésemmel félbe szakítottam a vadászok felvilágosítását a tervvel kapcsolatban. Mindössze csupán bátorkodom tájékoztatni Önt, hogy a Pokol Királya sajnos mindenről tud.

Crowley puszta említése is elegendő volt arra, hogy Gore és Rowena körül is megfagyjon a levegő. Az egykoron Keresztutak Királya néven hírhedté vált démon köztudottan a kínzások mesterének számított, Poklon innen és túl. A kis Gore pedig olyannyira alsóbbrendű démonnak számított, hogy ha bátorságot gyűjthetett volna hozzá, ereje semmiképp sem lett volna, hogy szembeszálljon az uralkodóval. Mindemellett egyike volt azon ritka példányoknak, akik képesek voltak démontársai elől is láthatatlanná válni, s voltaképpen ez volt az oka, amiért Rowena éppen vele szövetkezett. A démonasszony évszázadokat töltött távol az otthonától, mialatt kitanulta a boszorkánymesterség minden csínját. Egyre nagyobb erőre és hatalomra tett szert. Az Ördög Ostorának megkaparintása lett volna pályája csúcsa.

De ha Crowley mindent tud, akkor vége…

Egyet tehet: elrejtőzhet előle. Ám mindenekelőtt el kell tüntetnie a bizonyítékokat.

 - Látod? Nem vagy olyan szerencsés, mint hitted - törtek utat gondolatai között Dean szavai, amik újfent visszataláltak a jól ismert magabiztos tónusához.

 - Nem bizony - állapította meg egy újonnan érkező. Halk, ám határozott, brit akcentusát hallva Rowena már azelőtt tudta, ki mélyeszti a hátába kegyelmet nem ismerő tekintetét, mielőtt szembefordult volna vele. - Helló, fiúk! - köszöntötte a Winchestereket Crowley, az asszonyt egyelőre semmibe véve.

Gore, amennyiben ez lehetséges volt, még inkább reszketett a félelemtől.

 - Csalódtam benned - állt meg előtte a király. Higgadtan beszélt hozzá, szegény kis démon mégis olyannyira rettegett az uralkodó haragjától, hogy kétségbeesett zokogásban tört ki. Crowley halkan csitítani kezdte, azonban néhány szónál többet nem pazarolt rá. Ő csak eszköz volt, tudta jól. Egy csettintés, és már nem is volt többé.

 - Kár ezért a jelentős démonért. Pedig nagy jövő állt volna előtte a szolgálatomban. Ő lehetett volna a szemem és a fülem az udvaromban - merengett el, majd vállat vont stílusosan, mielőtt ennek a világnak a teremtőjéhez fordult.

Annyit kellett csak tennie, hogy ránézett a démonasszony csuklóira, egyikről a másikra. A következő pillanatban kissé szürkés színben játszó, alig látszó lánc kötötte össze a két csuklót tartó bilincset. Egyenesen a király markába vezetett a rablánc, mintha csak egy állatot fogna pórázon egy stílusos brit úriember.

Rowena dühöngve próbálta kiszabadítani magát a fogságból, azonban minél jobban igyekezett, annál inkább térdre rogyott a Pokol Királya előtt.

 - Tanuld meg, anyám, hogy nálam nincsen hatalmasabb démon. Mert én vagyok a Király! - a szolid stílust az utolsó szavakra a kiabálás váltotta fel, s dühének jelét adta vérvörösen izzó szempárja is, éppúgy, mint hanghordozása.

A fivérek egyik ámulatból a másikba estek, s hiába az előttük lezajló jelenet, egy információt egyelőre képtelenek voltak felfogni: Rowena Crowley anyja! Mindketten érezték, ahogy kezdenek kisebbfajta sokkot kapni a ténytől, így a következő pár perc olyan gyorsan pergett le, hogy alig bírtak felfogni belőle bármit is.

 - Pazar kis ketreced már alig várja, hogy a következő ezredfordulót ott töltsd édes kis magányodban. - Dean és Sam ezúttal még kegyetlenebbnek látták Crowley-t, mint valaha. Ugyanakkor kissé talán sajnálták is őt, még ha ezt egyikük sem tette szóvá. Talán ha szerető család nevelte volna fel, másképp alakult volna az élete…

 - Helló Dean! - figyelt fel a vadász az ismerős szavakra. Először azt hitte, rosszul hall, ám a hang irányába fordulva valóban Castiel mosolygott rájuk szelíden. - Helló, Sam! - köszöntötte az ifjabbik Winchestert is.

Dean legszívesebben belecsípett volna Cas karjába, hogy megbizonyosodjon róla, nem a démonok űznek velük furcsa tréfát, tényleg az angyal az, aki előttük áll.

 - Menjünk haza! - mondta, majd két-két ujját a fivérek homlokához érintette. Mire egyet pislogtak, már otthon is voltak. Azaz, abban a motelben, ahol az átok előtt álomra hajtották a fejüket.

 - Hogy… hogy tudtál értünk jönni, Cas? - értetlenkedett Dean. Hiszen az álmában Castiel azt mondta, hogy Rowena varázslattal tartja őt távol attól a szokatlan helytől…

 - Én voltam - újabb stílusos belépő egy igazán stílusos démontól.

Sam automatikusan kapta ki Dean kezéből Ruby kését, mialatt a bátyja megrökönyödve magyarázatra várt. Komolyan érdekelte, miért segített nekik Crowley hazajutni.

 - Nyugalom, Boci, nem harcolni jöttem - emelte fel békítően a kezeit a király. Bár az angyallal ellentétben, nem értett a gondolatolvasáshoz, a három kételkedő, kérdésekkel teli szempárból, ezúttal legalábbis, tökéletesen tudott olvasni. - Megnyugodhattok, az anyám most egy darabig nem fog háborgatni titeket.

 - Miért…? - kérdezte volna Castiel, ám az uralkodó a szavába vágott:

 - Miért hagytam, hogy hazahozd a kedvenc házi állatkáidat? Egyszerű - néhány pillanatra megszakította a szemkontaktust mindhármukkal és a padlót kezdte vizsgálgatni. Talán attól tartott, hogy egy meglazult deszkára lép és felsérti porhüvelye évszázadokon át használt elegáns bőrét. Halvány mosoly jelent meg az arcán sétálgatása közben. Drámai hatásszünetként kiélvezte a válaszadása előtt minden egyes pillanatot. A szobára síri csend telepedett. Angyal és védencei feszülten várták a magyarázatot. Crowley szívességeinek mindig ára volt.  - Ismerem az anyámat. Ha ő azt akarja elérni, hogy a népem fellázadjon, és az ő… kebelbarátnője, Abaddon legyen az új vezetője az Alvilágnak, akkor addig manipulálta volna a démonokat, amíg el nem éri a célját. Ehhez igazán jól ért, nekem elhihetitek - sóhajtott fel, ahogy eszébe jutott néhány régi, nem éppen kedves emlék. - Így amikor tudomásomra jutott Gore árulása, úgy határoztam, kifizetődőbb feleleveníteni régi barátságomat a híres Winchesterekkel, mintsem hagyni, hogy anyám terve megvalósuljon.

Ezeket hallva, Dean határozottan közelebb lépett hozzá. Arcáról azonban semmiféle hálát nem olvashatott le egyikük sem. A legkevésbé Crowley.

 - Ha ez csak valami trükk, esküszöm...

 - Hogy megölsz, igen, Mókuska, tudom - forgatta a szemeit a démonkirály, azonban hangja továbbra is nyugodt volt. Olyan szolidan távozott, ahogyan érkezett, nyitott kérdéseket hagyva mindhármuk fejében.

V   É   G   E