BBC Atlantis 'fanfiction'

1

  Pythagoras és Jason tréfálkozással igyekezték feledtetni az elmúlt napok eseményei okozta fáradtságukat. Valahányszor saját gondolataikba mélyedtek, Jason minden igyekezetével azon volt, hogy előásson valamicske információt az emlékezetéből Oedipusszal kapcsolatban. Olykor kifejezetten rosszul esett neki saját tudatlansága. Egyre inkább úgy tűnt, a másik világban hagyott mindent, amiről valaha is tanult.

Pythagoras gondolatai hasonlóképpen a tudás körül forogtak. Szivacsként szívott magába mindent, újra és újra lenyűgözve Jasont. Újfent beszélgetésbe elegyedtek, mondat követett mondatot, mígnem egyszer csak, mondandója közepén a „háromszöges srác”, ahogy Jason első találkozásukkor hívta, elhallgatott.

   - Mi az? – kérdezte.

   - Semmi. Csak azt hittem, láttam valakit, de tévedtem – felelte merengőn Pythagoras.

A Fazekasok utcáján egy kisfiú kis híján fellökte őket, olyan nagy hévvel sietett. Ha Pythagoras nem figyelt volna oda, a kenyeret is kiejti a kezéből.

Mikor már csak pár lépcsőfok és egy ajtó választotta el őket az otthonuktól, egy idősebb asszony szólította le a „háromszöges srácot”. Egy levelet adott át neki, miután nemleges választ kapott a kérdésére: megtalálta-e az a gyermek, aki olyannyira utol akarta őt érni már vagy két teljes napja.

  A két jó barát nem tudta mire vélni a helyzetet. Levelet eddig szinte mindig Jason vagy Hercules kaptak, többnyire ugyanabból az okból. Pythagoras becsületes, nyíltszívű fiatal férfi volt, akinek „se kutyája, se macskája”, se családja… Felfelé ballagva a lépcsőn, belépve a házba, Jason azon morfondírozott magában, vajon a barátja milyen témában kaphatta az üzenetet. Indiszkrét dolog lett volna rákérdeznie, ezért inkább csak az érzékeire támaszkodott, azokban úgyis jobban bízott, mint a mindezidáig megszerzett, és többségében már megkopott tudásában.

Pythagoras átfutotta azt a néhány sort, majd, amennyiben ez lehetséges volt, arca még falfehérebb lett, mint általában. Szemeiben mégis egy furcsa, eddig nem látott érzés ragyogott fel. Boldogság? Jason már nem tudta, hihet-e a megérzésének…

   - Nekem most… Nekem most el kell mennem. Sietek vissza! – Jason már megszokott válaszát („Óvjanak az Istenek!”) meg sem várta. Kiviharzott a lakásból, mintha csak egy hosszú és megnyugtató alvás lenne mögötte, a napokig tartó menetelés és a „fuss az életedért”- érzés helyett.

  Poseidón máskor zsúfolásig telt temploma most szinte kongott az ürességtől, megkönnyítve Pythagoras dolgát. Halk léptei visszhangoztak a kőpadlózaton, jelezve érkezését. A lány, kinek hátába fúrta tekintetét az elmúlt percekben, egyszerre kétségek közt vergődve és reménykedve; most, befejezve imáját, megfordult. Dacára az elszakadásuk óta eltelt esztendőknek, Pythagoras szívében újra éledt az a régi érzelem, mit már eltemetni vélt magában.

   - Emlékszel még rám? – torpant meg a lány egy pillanatra, néhány lépéssel Pythagoras előtt. Nem volt egészen biztos abban, hogy a Samos-i gyermekévek az ő emlékezetében is olyan tisztán élnek még, mint a sajátjában. Pythagoras arcán ezer és egy érzelem játszott, s mikor a hitetlenséget a viszontlátás öröme váltotta fel, kinyújtotta a lány felé a kezeit, és megölelték egymást. Hosszú esztendők óta először.

   - Olyan jó újra látni téged, Theano! – sóhajtott fel a „háromszöges srác”, s csupán most tudatosult benne, mennyire megremeg a hangja ettől a rég elfeledettnek hitt érzéstől.

   - Téged is – nézett fel rá a lány, ujjai hegyével könnyedén végigsimítva a fakó arcbőrön–, Pötyi.

   - Már nem is vagyok szeplős – nevetett fel Pythagoras a régi becenév hallatán. Theano is vele nevetett, majd ahogy újra megölelték egymást, a fiú érezte, ahogy lazul a lány szorítása. Szíve mélyén rosszat sejtett, s ráemelve kék szemeit, beigazolódott, amitől tartott: Theano elájult.

Gyors és hangos léptek zaja törtek utat a fejében a félelmen át.

   - Segítek! – Jason volt az. Pythagoras kimondatlan kérdésére elárulta, aggódott a barátjáért, olyan furcsa volt, mikor magára hagyta a lakásban. Jason nem faggatta felesleges kérdésekkel, bölcsen úgy vélte, Pythagorasnak megvolt az oka eltitkolni előle a lány kilétét.

* FŐCÍMZENE *

   - Hogy van a… barátod? – kérdezte Jason. Nem volt benne biztos, hogy jó szót használt a lányra, az után az ölelés után, amit látott ott, Poseidón templomában.

   - Kimerült – reagálta le szűkszavúan Pythagoras, elmerengve, szobája csukott ajtajára bámulva, minek túlsó oldalán Theano feküdt. – Nem is csoda, amiken keresztülmehetett… - tette hozzá inkább magának, mint Jasonnek.

   - Reggeli, nekem reggeli kell! – csoszogott ki pillanatnyi pontossággal, a kakasszóval egyazon időben a szobájából Hercules. Alig néhány órája érkezett haza a kocsmából, így barátainak nem volt alkalmuk elárulni neki, nincsenek egyedül. Dörmögő, mély hangjára így Theano is felriadt. Hirtelen azt sem tudta, hol van, majd körülnézve a szobában, ráébredt. A patinás rend, és egy régi, csíkos takaró…

   - Pötyi. – motyogta kissé még rekedten és halkan. Ennek dacára hamarosan Pythagoras kisimult, mosolygós arca bukkant fel a résnyire nyitott ajtó túloldaláról.

   - Jó delet, álomszuszék!

   - Nem is vagyok álomszuszék! – utasította vissza a feltételezést a lány, tettetve a sértődöttet. Felült az ágyban, Pythagoras pedig a másik végében foglalt helyet. Mindkettejük keze a fekete takarón pihent, amin fehér csíkok törték meg az egyhangúságot. Emlékek egész sora tódult a tudatukba.

A nosztalgiázás az ebédnél is folytatódott, miután Pythagoras hivatalosan is bemutatta a lányt Jasonnek és Herculesnek. Így számukra is kiderült, a „háromszöges srác” és Theano barátsága gyermekkorukra nyúlik vissza. Együtt nevelkedtek Samos szigetén, ahol Pythagoras éles eszével már akkor is kitűnt társaik közül. Theano-t azonban ez a legkevésbé sem zavarta, sőt! Ámulattal vegyes rajongással hallgatta az újabbnál újabb elméleteit.

  A másik kettő megrökönyödött azon, mennyi kalandba keveredtek ők ketten. Mintha egy teljesen más emberről lenne szó, nem is az ő Pythagoras barátjukról.

Jasonnek egy kérdés járt a fejében szüntelenül, s mikor elérkezettnek látta rá az időt, nekik is szegezte:

   - Hogyan szakadtatok el egymástól? – azonban szavakká formálva, a gondolatai indiszkrét kérdésként vágták ketté a jó-kedélyű társalgás fonalát. Pythagoras ragyogó kék tekintete kerülte Theano zöld szemeinek pillantását. A „hogyan” –t viszont még így is egyszerűbb (vagy legalábbis kevésbé bonyolultabb) volt elmagyarázni, mint a „miért” –et. Pythagoras évekig kereste lázasan a választ arra az utolsó beszélgetésre.

   - El kellett hagynom a szigetet – találta meg a hangját végül Theano. Válasza újabb kérdéseket vetett fel, de Jason ezúttal inkább a hallgatás mellett döntött. Figyelt.

 A lány egyenesen Pythagoras szemeibe nézett, miközben újraélték mindketten annak a borzalmas, viharos éjszakának az emlékét…

Vége az első fejezetnek...

2. fejezet: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/04/07/bbc-atlantis-ujraegyutt2