LOVAG & ÚRNŐ

    - Ez az egész őrültség, Gwaine! – fakadt ki barátjára Lancelot, mikor az örök mókamester megosztotta vele a tervét.

   - Nem az, hidd el! – győzködte a szakállas férfi, kezét bizalmaskodva lovagtársa vállára helyezve, közelebb hajolva hozzá. Mélyen a szemeibe nézett, úgy folytatta: - Szeretem Őt. És tudom, hogy Ő is szeret. Miért olyan nehéz ezt megértened?

   - Mert a király soha nem adná áldását erre a kapcsolatra – vágta rá higgadtan.

   - A mindenségit, Lancelot! – kiáltott. Hangjának hallatán az erdő egyszeriben felélénkült. Mintha csak a haragjára riadtak volna fel, fekete fellegként egy madárcsapat húzott el felettük. A tehetetlen harag kis híján felemésztette Gwaine-t. – Arthurért az életem adnám, te is tudod! De Nélküle nem élhetek, kérlek, ezt is értsd meg!

   - Te pedig azt értsd meg, hogy nem tudnád azt a luxust nyújtani a myladynek, amihez a palotában hozzászokott. Milyen életetek lenne? Örökös rejtőzködésben, távol Camelottól, az otthonotoktól, a barátaitoktól… - ezúttal Lancelot ragadta meg Gwaine vállát, kissé meg is rázta, talán abban bízva, sikerül lebeszélnie erről az esztelen ötletről.

   - Nem ismered Őt! Neki nem kell sem arany, sem gyémánt. Neki csak én kellek, ahogy nekem is csak Ő kell! – aranyszínű szemeiben elszánt tűz égett, ahogy farkasszemet néztek egymással.

   - Romantikus álmodók vagytok mindketten – csóválta meg a fejét Lancelot.

   - Pont te beszélsz… - Gwaine előtt felvillant egy kép a múltból. Olyan távolinak tűnt, és most szinte könyörtelennek érezte magát, amiért felhánytorgatta. - Arthur könyörületes. Téged is visszafogadott.

   - Igen, mert Merlin kitörölte a fájdalmas emlékeket – mutatott rá társa a két eset közti különbségre.

  Bár pontosan tudatában volt annak, mit tesz, érzései olyan erős tűzként égették egész belsőjét, hogy képtelen volt ellenállni Guinevere közeledésének. Azzal azonban tisztában volt, soha többé nem ismétlődhet meg az eset, máskülönben az ifjú mágus bizalmát is elveszti, s akkor örökre el kell hagynia Camelotot. A helyet, ami kisgyermekkora óta az álmai állandó helyszíne volt. S bár Merlin felvilágosította arról, Morgana keze volt a dologban, Lancelot mégis önmagát hibáztatta a történtekért.

 Ennélfogva tökéletesen megértette Gwaine helyzetét. S pontosan ez volt az, amiért ellenezte is. Viszont éppolyan jól ismerte Gwaine-t, mint a többi lovagot. Tudta, nem fog visszalépni az elhatározásától. De talán saját lelkiismeretét akarta ezzel elcsitítani.

   - Menj aludni, felváltalak – ajánlotta fel mintegy engesztelésül a gondolataiból visszatérve Lancelot.

   - Nem, most egyáltalán nem vagyok képes aludni – hárított Gwaine.

   - Nem kérés volt – a rangidős hangja ezúttal ellentmondást nem tűrőn várta a szakállas lovag visszakullogását a fekhelyéhez. Amikor elindult, még hozzátette: - Holnap szükség lesz az erődre a rajtaütésnél. 

 Miközben Arthur király és hűséges lovagjai az erdőben harcoltak ismeretlen betolakodóikkal, Guinevere királyné gyámleánya társaságát élvezte. Stacy alig múlt öt esztendős, amikor Camelotba hozta őt a sors, egyenesen a palotába. Segítséget jött kérni az uralkodótól a falujának, mit akkoriban fosztogatók támadtak meg. A lovagok sajnos túl későn érkeztek. A király maga tett ígéretet Stacy haldokló édesapjának, aki a falu elöljárója volt, hogy sajátjaként neveli fel a leányt. 

 Az eltelt tizenöt esztendő egyetlen percében sem bánta meg fogadalmát. Stacy egészséges, engedelmes, gyönyörű fiatal nővé serdült. Egyesek még hasonlóságot is véltek benne felfedezni a királyné arcvonásaival.

 Arthur bizalmát élvezve, Stacy kellően szabadon nőtt fel, az örök túlélő Sir Leon mellett még a kardforgatás mesterségét is kitanulhatta.

 Guinevere királyné elnézte Stacy szép orcáját, s elmerengett az együtt töltött éveken. Az utóbbi időben ritkán volt alkalmuk kettesben tölteni az időt, ami betudható a királynéi kötelezettségeknek, éppúgy, mint Stacy szabad szellemének.

 A leány minden apró zajra az ablaknál termett. Egyre feszültebben várta haza az övéit. Teljességgel elveszítette az időérzékét.

   - Hol maradnak már ilyen sokáig? – türelmetlenkedett.

   - Nyugalom, gyermekem – tette a vállára a kezét a királyné, majd végigsimított hosszú, sötét hajzuhatagán.

 Ám mikor lovak patáinak ritmikus dobogása harsogta túl az udvaron sündörgő szolgák lépteit, s hangjuk feljutott Camelot büszke várának minden egyes szegletébe; Guinevere éppúgy megörült hitvese visszatértének, mint Stacy. A fiatal leány nem bírta kivárni az időt, míg gyámatyja – és a lovagok- a trónteremben üdvözlik őt és a fenséges királynét. Úgy sietett végig a vár hosszú folyosóin, majd le a lépcsősoron, szinte oda sem figyelt, hová lép. Csak repült Arthur karjaiba, aki iránt az elmúlt esztendők során mit sem változott rajongása.

   - A lelke mélyén örökre gyermek marad – Sir Leon könnyeden ejtette ki a szavakat, ám azt még Gwaine is tudta, nem rossz szándék vezérelte. Szíve mégis elnehezedett egy gondolatra, mi szöget ütött a fejében: ilyen nyilvánosan vajon mikor ölelheti magához Stacyt?

Vége az első fejezetnek...

2. fejezet: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/06/16/lovag_urno_764