BBC Atlantis 'fanfiction'

4

   Akkor érte utol őt, amikor az újabb légörvény süvítve, bosszúra éhesen terebélyesedett előtte. Minden erejét összeszedve egy biztonságosabbnak tűnő sziklaperem mögé szorította őt, és nem eresztette.

   - Meg akarod öletni magad? – harsogta túl a sikító – süvítő Fúriák dühét Theano. Dühös volt, amiért így kellett látnia azt az embert, akire egész életében felnézett. Ugyanakkor mérhetetlen hálát is érzett. Még épp időben érkezett…

   - Megérdemlem! – nem tudni, az erős szélviharhoz hasonlító mágikus jelenség, vagy a helyzet reménytelensége kergette-e a könnycseppeket azokba a szép, értelmes szemekbe. Talán mindkettő egyszerre. Theano megenyhült a párás tekintettől, azonban továbbra is erősen tartotta Pythagorast. Erősebben, mint ahogyan azt valaha képzelte volna. - Eressz! – próbált kitérni a szorítása alól a fiatal férfi.

   - Nem! – kiáltott rá. – Nem hagyom, hogy megöltesd magad! – s habár szelídebben folytatta, a Fúriák sikolyai miatt nem vehette halkabbra a hangját, ha azt akarta, hogy Pötyi tökéletesen halljon minden egyes szót. - Azt mondod, téged akarnak, de mondok én neked valamit, Pötyi. Én is! És nem fogom hagyni, hogy holmi füst elragadjon tőlem. –

 A Fúriák, mintha megérezték volna, hogy róluk beszél, minden eddiginél éktelenebb zajongásba kezdtek. A lány nem bízott már a saját hangerejében, így szavait tettekre cserélte. Pythagorasnak kikerekedtek a szemei attól a váratlan csóktól, amivel Theano a száját illette. Egy csók úgyis többet mond ezer szónál.

 A kezdeti döbbenetet követően Pythagoras olyan erősen ölelte magához Theano-t, mintha magába az életbe kapaszkodna. Érezték egymás remegését ettől a szokatlan közelségtől. Habár a csók nem tartott sokáig, arra a néhány röpke pillanatra megszűnt körülöttük minden. Nem voltak Fúriák, nem volt életveszély, nem létezett semmi, csak ez a régóta kimondatlan kötelék kettejük között.

 Miért csak most? – kérdezte volna Pythagoras, ha Theano szavai meg nem előzték volna.

   - Igazad volt, Pötyi. Van egy titok, amiről még te sem tudsz. Amiről többé már nem félek beszélni. Csak… maradj életben, oké? – Pythagoras erőtlenül bólogatott, miközben az a gondolat zakatolt a fejében, hogyhogy nem vette észre, mi rejtőzik Theano viselkedésének hátterében. Ugyanaz történt mindkettejükkel, mégis, ha ez a csók nem nyitotta volna fel a szemeit, úgy kellett volna meghalnia, a Fúriák dühe által, hogy soha nem szerez tudomást semmiről. Új értelmet nyert „a szerelem vak” mondás a számára.

  Jason az utolsó pillanatban ragadta meg barátja kezét, mikor a süvítő zajt hallató Fúriák alig egy perc döbbent csendet maguk után hagyva visszatértek, újult erővel sújtva le a „háromszöges srácra”.

   - Segítsetek! – próbálta túlkiabálni a Fúriákat Pythagoras, Jasonről Theano-ra pillantva.

  Ezt követően különös dolog történt.

   - Én, Arcas, Mnesarchos fia, megbocsátok annak, aki megölte az apámat. Kérlek titeket, hagyjatok fel bosszútokkal! – a szavak túlharsogták a fülsiketítő lármát, mégsem történt változás.

   - A szívedből kell, hogy jöjjön! – kiáltott fel neki Theano.

   - Tökéletesen meg kell, bocsáss neki! Komolyan kell gondolnod! – hangsúlyozta Jason.

   - Nem megy.– rázta meg a fejét Arcas, félelemmel telt szívvel, odasimulva egy sziklához. Nem akarta látni, ahogy egyetlen testvérét elnyeli a Fúriák dühe.

   - Kérlek! Ő a legkedvesebb ember, akit valaha ismertem – könyörgött Jason, s furcsa módon úgy érezte, mintha Theano gondolatait közölte volna.

   - Sajnálom, Arcas! – Pythagoras búcsúzásul szánta újabb – utolsó? – bocsánatkérését. A sértett öcs végül bátyja keze után kapott, mielőtt végleg elnyelte volna őt a baljós, szürke légörvény.

Theano és Jason előrebuktak, ahogy a „háromszöges srác” kezei kicsúsztak erős markuk közül.

Pythagoras a barlang finomszemcséjű, hűvös éjszakai homokját érezte maga alatt. Egy szívdobbanásnyi ideig fel sem fogta igazán, mi történt. Majd mikor felnézett, Arcas, Jason és Theano tekintetével találta magát szemközt.

   - Mi történt? – kérdezte kissé kábán, mint akit mély álomból keltettek.

   - Győzött a vér szava – foglalta össze a tényállást Jason, vállba veregetve Arcast.

   - És hol van Hercules? – nézett körbe a „háromszöges srác”.

   - Erre! – visszhangozta a barlang az örökké éhes és szomjas barátjuk hangját. Jason mutatta az utat, s mint aki többet tud, mint elárul, maga mellett tartotta Arcast, hogy Pythagoras és Theano tisztázhassák a történteket.

 A lány már indult volna Jasonék után. Kínosan ügyelt arra, hogy kellő távolságban maradjon a „háromszöges sráctól”, amíg csuklójára egyszerre erős és mégis gyengéd ujjak fonódtak, visszahúzva őt. S mielőtt Theano megszólalhatott volna, az ajkaival fojtotta belé a szót. A lányt meglepte ez a hirtelen támadt szenvedély, a lélegzete is elakadt.

   - Úgy érzem, tartoztam ennyivel – inkább tájékoztatásnak hangzott, mintsem magyarázkodásnak.

   - Ami azt illeti, én is tartozom neked. Az igazsággal – úgy érezte, épp itt az ideje, hogy Pythagoras megtudja mindazt, amit elválásuk óta el akart mondani neki.

 Mesélni kezdett, ott, a barlang mélyén, s szavai nyomán a „háromszöges srác” lelki szemei előtt újból megelevenedtek annak a bizonyos utolsó estének az emlékképei, ezúttal Theano szemszögéből…

Vége a negyedik fejezetnek... 

5. fejezet: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/05/26/bbc-atlantis-furiakduhe5