MEGÍRVA A CSILLAGOKBAN II. RÉSZ

1

“Az érzelmek erősek, az emlékek nem.” (Strange New Worlds, s02e04)

  Az első tiszt mögött becsukódott McCoy irodájának ajtaja. Hat hónap telt el a Nyolcas Föderációs Űrállomáson töltött pihenőjük óta, a hajóorvos mégsem bírt szabadulni a szótól, amivel T’Ra kétszer is illette őt. Feszengése az elmúlt percekben, amíg Spockra várt, minden pillanattal tovább nőtt, aminek következményeként kis híján a vulkáni torkának esett. Az utolsó másodpercben sikerült csak visszafognia magát

Spock, természetéhez híven, azonnal a tárgyra tért.

 - Miben segíthetek, doktor?

 - Mit jelent az a szó, hogy “T’hy’la”? - szegezte neki a kérdést McCoy és meg mert volna esküdni rá, az első tiszt arcán mosoly jelent meg.

 - Tudja, doktor, ahogyan az embereknél, úgy a vulkániak körében is vannak úgynevezett tabu témák. Amikről nem illik beszélni nyilvánosan.

 - A szentségit, Spock! Tudom, mi az a tabu téma! - Dühkitörésére egy magasra emelt szemöldök volt a reakció, mielőtt folytatta a magyarázatot:

 - A szónak, ami foglalkoztatja, három különböző jelentése van, azonban figyelembe véve a tényt, hogy a Nyolcas Föderációs Űrállomáson milyen közel került Miss Kelly-hez, arra következtetek, hogy a jelentés, amit keres…

 - Bökje már ki! - sürgette McCoy. - Orvos vagyok, nem érek rá egész nap a nyakatekert mondataira!

 - ... a szerető. Mindazonáltal tudnia kell, a vulkániak körében ez a jelentése inkább az emberek által használt “szerelmem” szónak felel meg, fajsúlyát tekintve. 

A doktor lélegzetvisszafojtva hallgatta őt, szinte csüngött a szavain, miközben kikerekedett szemekkel megbabonázottan bámult maga elé, még akkor is, amikor már ismét egyedül maradt az irodájában. 

Hat hónappal korábban…

T’Ra rezzenéstelen arccal bámult az egyre emelkedő Enterprise után. Az összegyűlt tömeg lassacskán eloszlott, ki-ki ment a maga dolgára. Csak T’Ra állt egy helyben, mint akinek földbe gyökerezett a lába és bámult felfelé még akkor is, amikor a csillaghajó már elhagyta a környéket is. 

Ezúttal könnyek nélkül zokogott. Úgy egy órával azután, hogy Leonarddal utoljára megcsókolták egymást, az erős csontozatú Kerak lépett mellé. 

 - Hamarosan könnyebb lesz - jelentette ki. Az együttérző szavak olyan jól estek a vörös vulkáninak, hogy elaltatták a gyanúját, épp annyi időre, amíg Kerak a nyaka és a válla találkozásánál kitapintotta az idegfogás érzékeny pontjait. 

T’Ra összecsuklott.

Kerak a háta mögé nézett, egyenesen a Vulkáni Titkos Rendőrség főnökének érzelemmentes tekintetébe. 

 - Biztos nincs más mód? - kérdezte tőle. 

 - Biztos - felelte Pola. - El kell felejtenie, különben mindig utána fog vágyni. T’Ra minket választott és nekünk kötelességünk megkönnyíteni a dolgát. 

* * * 

A vörös vulkáni lassan nyitotta ki a szemeit. A feje kavargott az idegcsípés utóhatásaként. Sötét és ijesztő helyen tért magához. Tőle balra egy félig nyitott ajtó kecsegtetett a szabadulás reményével, de alig egy szívdobbanásnyi idő múlva hite a megmenekülésre úgy szállt el, akár az Enterprise. Sem kezei, sem lábai nem engedelkeskedtek az akaratának, súlyos szíjakkal rögzítették oda az egyébként kényelmes fekhelyhez. Akár egy aranykalitka.

 - Félelem - hallatszott egy karcos hang az ajtó túloldaláról -, kétségbeesés, magány. Érzések, amik hamarosan nem lesznek az életed részei. 

Magas vulkáni férfi görnyedt T’Ra fölé, mosolytalan arcát az ezeréves ráncok még ijesztőbbé tették. Kérges ujjaival egy legalább annyira öreg könyvet lapozott, mint amilyen ő maga volt. 

A vörös vulkáni, amennyire sajgó feje engedte, körülnézett a helyiségben. Kovácsoltvas gyertyatartók rendezett alakzatban kecsesen magasodtak a fekhelye fölé; az égő gyertyák lángja szabályos mintát formázott a szürke plafonra. Csak egy olyan rítusról olvasott, aminek ez a szimbólum szerepelt az ábrázolásában, ez pedig a Fullara volt. A felismerés új kérdéseket vetett fel, többek között, miért akarnák, hogy bárkit vagy bármit elfelejtsen? Mindenesetre elég sok energiát áldoztak arra, hogy elhitessék vele, valójában a P’Jem egyik vénje lapozgatja a feje felett azt a - talán még Suraknál is ősrégibb - könyvet. 

 - Ezzel az áldásos szertartással kívánjuk kifejezni a hálánkat neked, T’Ra Kelly, amiért logikus döntést hozva az állomáson maradtál - a már korábban hallott hang gazdájához hamarosan arcot is társíthatott: idősebb volt nála, amiről a hajában kétoldalt egy-egy szürke tincs is árulkodott, ami lenőtt egészen a pajeszáig. Nagy, barna szemeiben a vulkániakra olyannyira jellemző érzelemmentesség. Sötétbarna talárján aranyszövésű írásjelek. Mindezek alapján T’Ra arra következtetett, a férfi a P'Jem kolostorból érkezett. Akárcsak a felette görnyedő vén, aki továbbra is némán lapozgatta a könyvét. Ez újabb kérdést vetett fel benne: abból kiindulva, hogy ezek az idős és - vulkáni mércével mérve - minden tekintetben bölcs kolostorlakók már hosszú évtizedek óta betéve ismerik olvasmányaik minden egyes szavát, mégis mennyi időbe telhet egy valódi vénnek megtalálnia a szertartás megfelelő részeivel foglalkozó oldalakat?

 - Ha valóban meg akarnád köszönni - szólalt meg végül -, akkor kezdhetnéd azzal, hogy eloldozol. 

 - Bárcsak megtehetném! De, ahogy te is, én is csak egy aprócska fogaskerék vagyok ebben a nagy gépezetben. - A semmitmondó szavaknak egy értelmük volt T’Ra szemszögéből: mialatt hallgatta, újabb dologra jött rá, ami felszabadult mosolyt csalt az arcára.

 - Ez egy holofedélzet! - kacagott fel trillázva.

 - Ügyes kislány! - hangzott a gúnyos megjegyzés, majd a férfin volt a sor, hogy felnevessen. T’Ra nem törődött vele. Minden erejét összeszedve összpontosított a szíjakra. Meg akart szabadulni tőlük, s ha valamit a saját holoprogramjából megtanult az elmúlt időszakban, akkor az pontosan az volt, vulkániként milyen módon befolyásolhatja a komputer által betartandó szabályokat. - Ez nem valami szabadidőprogram! A komputer az én akaratomnak van alárendelve és nincsen semmi, amivel megakadályozhatod vagy módosíthatod a Fullara ősi rituáléját. 

Ezeket hallva, T’Ra egyet tehetett már csak: lehunyta a szemeit és nagyon erősen felidézte maga előtt doktor Leonard Horatio McCoyt. Mert bármit is akartak kitöröltetni az emlékeiből, annak egészen biztosan az Enterprise hajóorvosához van köze. Így egy dolgot nem adhat meg nekik semmi pénzért: nem felejtheti el az elmúlt napok közösen átélt eseményeit!

Soton, a P’Jem kolostor tanítói közül a legifjabb pontban éjfélkor jelent meg Pola hívására a VTR főnöke által használt titkos holofedélzeten. 

 - Hogy haladnak? - kérdezte a nő a köszöntést követően. 

 - A körülményekhez képest egész… tűrhetően. 

 - Ez mit jelentsen?

 - Nézze, asszonyom, egy holofedélzet lehet akármennyire is modern és élethű, soha nem egyenértékű a P’Jemmel.

A férfiak és az ő kifogásaik, futott végig Pola fejében a gondolat. 

 - Elfelejtette már? - sürgette.

 - Még nem - vallotta be Soton. - De sajnos nem ez a legnagyobb baj.

 - Mire céloz ezzel, tanító? - lépett közelebb a hologramhoz a VTR főnöke. 

 - Állapotos. Ha tovább folytatjuk a Fullarát, félő, hogy nemcsak az érzései és az emlékei esnek áldozatul, hanem a gyermek vagy akár ő maga is!

Soton az asszony tanácsára várt. 

 - Ki más tud még erről? - kérdezte Pola, mivel tisztában volt vele, Soton jelentéssel tartozik a P’Jem véneinek akár fizikai valójában akár holografikus alakban van jelen a rítusokon.

 - Csak mi ketten. Nem akartam bevonni senkit, amíg Önnel nem egyeztettem.

 - Logikus döntés - dicsérte meg a nő. - Most menjen vissza és folytassa a szertartást! Ha elég erősek a túléléshez, majd foglalkozunk a gyermek-problémával, amikor már a nevét is elfelejtette a jó doktornak. 

 - Mesélj Ayanar elfogásáról!

 - Hogy kerültem ide?

 - Csak a hangomra figyelj, T’Ra. Válaszolj a kérdésre: hogy sikerült elfognod Ayanart?

A vörös vulkáni meredten bámult a plafonon életre kelő gyertyaláng-alakokra. Vajon eddig is mozogtak, tűnődött el. - Koncentrálj! 

 - Ayanar volt maga Fjodor - a nő úgy préselte ki magából a szavakat, de Soton tudta, most nem siettetheti az eseményeket. - A csempészek követtek a holoszobákig, ahol tűzharcba keveredtem velük. Kerak és T’Karik is velem voltak. Hatástalanítottuk őket, de Kerak súlyosan megsérült, T’Karik karjában halt meg. 

 - Mi történt ezután? - faggatta tovább Soton.

 - Az egyik csempész zsebében találtam egy üzenetet, amiben egy találkozó időpontját fixálták le Fjodorral. T’Kariknak nem szóltam róla, mert nem akartam őt is elveszíteni, ezért egyedül eredtem Fjodor nyomába. Tudtam, hogy nem hezitálhatok. A kábítópisztoly hangjára még most is emlékszem. Kerakért tettem és azokért, akiknek Ayanar és bandája örökre megváltoztatta az életét olyan módon, ahogyan senki sem akarná soha!

 - Hol van most Ayanar?

 - Börtönben. B szekció 4. cellája.

Habár T’Ra nem látta, de a vénen, a tanítón és rajta kívül még valaki jelen volt a helyiségben. Soton kérdőn Polára nézett, aki aprót biccentett. Tőle ennyi telt elismerése jeléül. 

Az állomás teljes egészében megrázkódott. Az óriási robaj kéz a kézben járt a káosszal és fejetlenséggel. Némelyik hegyesfülű lakos arcán is leolvasható volt a félelem és értetlenkedés. A Föld bolygón ilyen érzés lehet, ha váratlanul megremeg a föld, erőnek erejével temetve maga alá egész házsorokat. 

A Nyolcas Föderációs Űrállomást kétségtelenül megtámadták! Az andoriai biztonsági főnök, Keval ésszerűen osztogatta a parancsokat, az emberei is mindent megtettek, mégis úgy érezték, rendkívül csekély mértékben tudtak hozzájárulni az lakosok biztonságba helyezéséhez. Romulán csatacirkálók köröztek az állomás körül, akár a keselyűk. 

A P’Jemet idéző holofedélzet panelje is megrongálódott, az ajtó leomlott. A helyiség visszaváltozott az egyszerű hatalmas kockává. Eltűntek az alakzatba rendezett kovácsoltvas gyertyatartók, a vulkáni vén és Soton is. Az eltelt hónapok mintha meg sem történtek volna, kivéve T’Ra emlékeinek meghamisítását. 

Mivel a fekhelye ugyanúgy a holoszoba része volt, akár a két vulkáni férfi, az eltűnésével a padlóra zuhant. Immár semmi és senki nem akadályozta meg, hogy elhagyja a helyiséget. Újabb rengés rázta meg a főszintet, ezúttal akkora, amitől T’Ra elvesztette az egyensúlyát. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy kezeit tompítsa az esést, a hasa és a mellkasa így is indokolatlanul erősen rándult össze a görcsös fájdalomtól. 

Mégis, mióta lehetett a holofedélzeten és miért?

Elmerengeni nem volt ideje: a főszint egyik díszoszlopa két darabban összetörve tartott felé. Arrébb gördült, majd felpattant és körülnézett. A szökőkút helyén immár csak porfelhő és széttört szikladarabok maradtak, előbbi a látását, utóbbi a járását nehezítette meg. 

Vajon, mi lehet a szüleivel? A hirtelen belenyilaló felismeréstől erősebben dobbant meg a szíve. Rettegett, de tudta, nem hagyhatja a félelmét eluralkodni az elméje felett. Határozott célokat tűzött ki maga elé, s ezek közül az első: megkeresni és biztonságba helyezni a szüleit. 

 Minden igyekezete ellenére csak lassan tudott haladni. Hol egy szobor dőlt le előtte, hol egy kisebb-nagyobb csoportot sodort az útjába az egyre inkább eluralkodó pánik. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elért a szülei lakásáig. Az önműködő ajtó még most is makacsul tartotta magát, T’Ra alig bírta kifeszíteni. 

A látványtól, ami az egylégterűben fogadta egyszerre szorult össze a szíve és lett kimondatlanul dühös és kétségbeesett.

 - Anya! Apa! - kiáltotta, de felelet nem érkezett. 

Talán sikerült elhagyniuk az állomást, futott át a fejében a reményteljes gondolat. Ez azonban csak addig tartott ki, amíg be nem nyitott a szülei hálótermébe. 

Ott feküdtek mindketten, mintha csak a délutáni pihenőjüket töltenék. A nagy gardróbszekrény azonban kegyetlenül maga alá temette T’Arát és Patrick Kellyt. 

 - T’Ra! - hallotta meg Deanna hangját valahonnan a távolból. - Mennünk kell! - szinte úgy cibálta fel a megtört barátnőjét, akinek, bár a lábai képesek voltak a járásra, a tudatáig nem jutottak el a történtek még hosszú percekig. - El kell tűnnünk innen! - ismételgette Deanna, mintha önmagát legalább annyira meg akarná győzni, mint a vörös vulkánit. 

 - Mi történt? - kérdezte T’Ra. Úgy egy órája még a holofedélzeten volt, ki tudja, miért, most pedig Deannát követte a legalsó szintekhez. 

 - A romulánok megtámadták az állomást. Ha jól vettem ki Keval gondolataiból, Ayanar valahogy felvette a kapcsolatot a Romulusszal, megadta nekik az állomás biztonsági kódjait a szabadságáért cserébe. 

 - Szóval ki akarják szabadítani?

 - Nincsenek illúzióim afelől, hogy már meg is tették. 

 - De akkor mi mit keresünk itt? - nézett körül a tízes szinten T’Ra. 

Ha Ayanar kiadta a védelmi rács koordinátáit, a romulánok bármit megtehetnek az állomással. Nincs menekülőút!

 - Ayanar nem adhatott ki olyan információt, amiről még Pola sem tud. - Deanna mosolya pillanatnyi reménysugárként melengette T’Ra szívét. 

A betazoid tenyérlenyomatával működésbe lépő rejtekajtó mögött egy egyszemélyes mentőkabin várta türelmesen első fontos útját. 

 - Akkora, mint egy koporsó! - álmélkodott T’Ra. 

 - Tegyünk róla, hogy a funkciója ne arra emlékeztessen! Gyere! - azzal kézen fogta és közelebb léptek a sötétszürke, egyszerűnek tűnő tárgyhoz. 

Arra a néhány percre, amíg Deanna lelkesen beszélt az édesapjával közösen kialakított mentőkabinról, a két nő szinte elfeledkezett a falakon túl dúló támadásról. 

 - Látod? Egyszerűen kezelhető. És a legjobb az egészben: az álcázó. Ha akarod, akkor látnak, ha nem akarod, akkor láthatatlan vagy az érzékelők számára. 

 - Akkor majd félúton a Betazed felé felváltalak - vágta rá T’Ra. Deanna elkomorodott. 

 - Én nem mehetek veled.

 - Tessék? Mi… miért mondod ezt? Sok jó ember kis helyen is elfér - idézte az édesapjától hallott mondást, amitől a szíve most újra összeszorult. Nem veszítheti el a legjobb barátnőjét is!

 - A kioldókapcsokat innen kell irányítani. 

 - Akkor inkább menj te! Nekem már nem maradt senkim - gyűltek a könnyek T’Ra szemeiben. 

Deanna meglepett arcot vágott a szavaira, mielőtt reagált volna:

 - Az én ujjlenyomatom kell hozzá. - Ezzel már T’Ra sem tudott vitába szállni. - Neked így legalább esélyed lesz változtatni a sorsodon - szorította meg a kezét. - Jól figyelj rám: keresd meg az Enterprise-t! - nézett rá nagy szemekkel. - A Föderáció a segítségedre lesz abban, hogy Ayanart és a romulánjait oda juttasd, ahová valók: a börtönbe. Vigyázz magadra! - ölelte magához búcsúzóul. 

 - Te is, Deanna! - suttogta T’Ra, mielőtt nehéz szívvel, de belépett a mentőkabinba és lélegzetvisszafojtva várta az indulást. 

 Az Enterprise minden nappal tovább haladt a mindezidáig feltérképezetlen űrben. Spock a hídra hívta a kapitányt, s amint a turbólift kitárult előtte és találkozott a tekintetük, Jim ösztönösen megérezte, valami nincs rendben. Az első tiszt biccentett felé, Kirk pedig egészen a kommunikációs panelig követte. Spock röviden bólintott Nyota Uhurának, s mielőtt Jim feltehette volna a kérdést, a hadnagy már meg is válaszolta:

 - Kapitány! A Nyolcas Föderációs Űrállomást megtámadták!

 - Kik?

 - Az állomás nagy távolságú szenzorai továbbítottak néhány képkockát, amit a támadás ideje alatt rögzítettek, mielőtt megsemmisítették volna.

 - Képernyőre! - hangzott az utasítás. A főkilátóernyőn tucatnyi csillaghajó bukkant fel, rendezett alakzatban. A nagy felfordulásban, amit a fegyelmezetten és precíz pontossággal végrehajtott támadásuk okozott az állomáson védekezésnek szinte nyoma sem volt. Úgy tűnt, az egész pár percig tartott csupán. 

 - Romulánok - szólalt meg a kapitány mélyről jövő dühvel a hangjában, amikor kimerevedett a képernyőn az utolsó mozzanat: a távolra is közvetítő szenzorok szerencsétlen találkozása egy fotontorpedó tűzerejével. 

 - Irány a Nyolcas Űrállomás! Nagy hatótávolságú érzékelőket bekapcsolni! Mr. Sulu, maximális sebesség!

 - Kapitány! - harsogta túl a parancsáradatot Spock. 

 - Mi az? - kiáltott vissza Kirk, ami elég volt ahhoz, hogy egy kicsit lehiggadjon. - Bocsánat - motyogta. - Ne vegye magára, Spock!

 - Nem vettem. De arról kötelességem tájékoztatni, hogy az imént látott felvételeket egy hete rögzítették a szomszédos szektorok, így késve tudták csak továbbítani nekünk. 

 - Kapitány! Egy ismeretlen objektum közeledik felénk! - jelentette Pavel Chekov zászlós.

 - Űrhajó? - kérdezte Kirk.

 - Ahhoz elég kicsi. A pályája alapján a Nyolcas Állomásról érkezett.

 - Életjelek?

Spock reményt látott felcsillanni Jim szemeiben, így igyekezett minél gyorsabban megadni a választ. 

 - Egy.

Több talán el sem férne benne, gondolta Jim.

 - Mentőkabin? - fordult ismét Spock felé.

 - Úgy vélem, kapitány.

vége az első résznek