Star Trek ~ Enterprise ~

~ 2 ~

  Jon a kettes komppal, míg Hoshi az egyessel tért vissza az Enterprise-ra. Egyikük sem szólt egy szót sem az út során, ám mivel külön utaztak, ez nem tűnt fel senkinek. Malcolm viszont igyekezett kiverni a fejéből azt, amit látni vélt: az élénk szivárványt, benne a kapitánnyal és Hoshival. Talán csak a szeme káprázott…

Mindenesetre nem bírta megállni, hogy szabad perceit ne célzó gyakorlatokkal töltse, ám hamarosan kénytelen-kelletlen rádöbbent: a mai nem az ő napja. Akármennyire is igyekezett összpontosítani, a feladatra koncentrálni, nem bírta kiverni a fejéből a szivárvány élénk színeiben egymásba kapaszkodó Jonathan Archer kapitányt és Hoshi Sato zászlóst.

Dühösen és erőtlenül csuklottak össze a lábai. Valami nem stimmel… a bolygóval, azzal a szivárvánnyal, a hallucinációival, a kontrollálatlan méreggel, ami legbelül feszítette. 

A sarokba hajította a fegyverét, ami nagyot csattanva tört ripityára. Bár Reed erős volt, mindezidáig sosem sikerült egyetlen mozdulattal így tönkretennie semmit sem. A csattanás hangja kijózanította, így mire korgó gyomra emlékeztette a megkésett vacsoraidőre, az étkezőben már újra a régi Malcolm Reednek érezte magát, “felejtsük el”- hangulatingadozásnak tulajdonítva korábbi kirohanását. 

Ananászos csirkéjével, Earl Grey teájával egy közelben lévő helyet keresve nézett szét az asztalok között, mikor észrevette az egymagában ücsörgő Hoshit. 

 - Malcolm Hoshinak! - szólalt meg közvetlen mellette, mikor többszöri szólongatásra sem reagált. A lány összerezzent és automatikusan a zsebébe nyúlt a kommunikátoráért. - Pihenj, zászlós! - mosolyodott el megértően. - Úgy tűnt, egészen máshol járt az imént - jegyezte meg. 

 - Sajnálom, hadnagy - sóhajtott fel végül a kommunikációs tiszt. 

 - Szabad? - biccentett egy üres szék felé Malcolm, mire Hoshi bólintott. A férfi elhelyezkedett, belekortyolt a teájába és könnyed hangsúllyal megkérdezte: - És, ha nem titok, “hová merűlt el szép szemed világa”? 

Hoshi a szokatlan kifejezésre felkapta a fejét. Kellően műveltnek tartotta magát, mindezidáig. Kérdő tekintetére Malcolm röviden felnevetett és magyarázatba kezdett:

 - Gyerekkoromban a nagyapám mesélt egy régi évfolyamtársáról, aki európai volt. Egész pontosan magyar. Mindent elkövetett, hogy felfigyeljen rá, így megismerkedett a költészetükkel is. A lány iránti vonzalma nem tartott sokáig, a magyar kultúrának azonban azóta is nagy szerelmese. Tulajdonképpen a nagyanyámat is ezzel a választékos nyelvezettel sikerült meghódítania - mosolyodott el egy-egy felszínre törő régi emlék hatására. - Mivel anyám ebben a szellemben nevelkedett, már a születésem előtt szállóigévé váltak bizonyos mondatok. 

A biztonsági erők vezetője még sosem beszélt ilyen sokat egy szuszra, amiért most Hoshi kifejezetten hálás volt. Malcolm arca azonban egyik pillanatról a másikra elkomorodott, mintha évtizedek gondjai egyszerre őrölnék fel a fiatalságát. A bolygón tapasztalt hallucinációja ismét a felszínre tört és mielőtt jelképes csomót köthetett volna a nyelvére, az aznap történtekre terelte a témát.

 - Úgy tűnik, nagyobb hatással volt a bolygón tett látogatás az érzések felszínre törésében, mint sejtettem.  

Hoshi nem szólt semmit, csak mélyet sóhajtott és nagyot kortyolt a forró csokoládéjából, amit mindezidáig a tenyerei közt szorongatott. A férfi felfigyelt egy megfejthetetlen kifejezésre az arcán, ám mivel nem tudta mire vélni a dolgot, így nem hozta szóba. Azonban a felszínen átélt hallucináció csak nem hagyta őt békén. 

 - Mi van a kapitánnyal? - kérdezte olyan váratlanul, hogy saját magát is meglepte vele. Hoshi szemei kikerekedtek, a bögre megállt félúton az asztal és az ajkai között. Alig észrevehetően fészkelődni kezdett a helyén.  

 - Mi lenne vele? - kérdezett vissza, és Malcolm fürkésző tekintetét nem kerülte el, ahogy alig hallhatóan megremeg a hangja. 

Hoshi Sato titkolt valamit. S a férfi egyszerre akarta tudni a titkát, és félt is attól, hogy valójában már tudja. 

 - Mióta visszatértünk a bolygóról, egyszer sem láttam mosolyogni. A kompban pedig még csak nem is szólt senkinek. Még Porthoshoz sem. 

 - Bizonyára semmiség - mondta Hoshi, azonban látszott rajta, elgondolkozik a hallottakon. Még Porthoshoz sem. A szavak úgy visszhangoztak a fejében, mint egy vissza-visszatérő szürreális álom. 

Jonathan Archer imád társalogni a beagle-jével, ez köztudott tény, Csillagflottán innen és túl. Még akkor sem hagyták szabadulni ezek a szavak, amikor már a kabinjában lefekvéshez készülődött. Földi idő szerint úgy este tíz óra körül lehetett. Álmatlanul hánykolódott az ágyában, s bárhogy igyekezett a csillagok állására fogni a dolgot, az agyát nem sikerült becsapnia. 

Jonathan.

Üvölteni akarta a férfi nevét, hogy ismerje meg föld és ég, az egész világűr: íme Jonathan Archer kapitány, az első ötös görbületi sebességre képes földi hajó kapitánya. És Hoshi Sato szívének kapitánya. 

Mintha az eddig leélt éveiben tapasztalt minden érzés egyszerre kerítette volna hatalmába, együttes erővel vonzanák őt az E-fedélzetre. Ha nem cserélte volna el a kabinját Porter zászlóssal, most sokkal közelebb lehetne Hozzá. 

Megrázta a fejét. Ki kell űznie a romantikus gondolatokat a fejéből. 

Mindenáron. Az érzelmei nem vehetik át az irányítást a józan esze felett! 

Remegő kézzel nyúlt a könyvespolcán heverő vörös posztós példányhoz, amit még T’Poltól kapott ajándékba. Surak tanításai és a vulkáni nyelv talán kijózanítják az elméjét, és megzabolázzák az ösztönszerű késztetést, ami a kapitány közvetlen közelébe vonzotta őt, attól a pillanattól kezdve, hogy átsétált a zuhatagon. Vagy már korábban kezdődött?

Felsóhajtott, amint az ismeretlenül is olyan fájdalmasan ismerős kép újra megelevenedett lelki szemei előtt. Még azt a különlegesen szépséges pillangót is érezte, ami az ujjára szállt. Kékeslila szárnyain egy-egy leheletfinom aranyszínű csík húzódott végig. Akárcsak a kapitány egyenruháján, futott át az agyán újra a gondolat. 

Újfent megrázta a fejét és kényszerítette magát, hogy a könyvre koncentráljon. 

Mindeközben két szinttel lejjebb…

 - A kapitány személyes naplója… A dátum… teljesen érdektelen. Egyfolytában az a csók jár a fejemben. Esküszöm, már rosszabb vagyok, mint a kamaszok, akikben dúlnak a hormonok. Komputer, állj! 

Archer hanyatt dőlt az ágyán, kezébe vette szobája talán egyetlen luxuscikkét, a vízilabdáját,  és elmerengve forgatta a kezei között. 

Lehunyva a szemeit újra ott volt a bolygón: fülében ott kuruttyoltak a békák, és olyannyira fel tudta idézni a szellő susogását is a fák lombja közül, mintha most is simogatná az arcát; az érzést, amit a szivárvány ébresztett benne, és a fiatal nő a színkavalkádban…

Eszébe jutott az a kékeslila pillangó is, ami az ujjára szállt, színe akár Hoshi egyenruhája. Még arra a semmihez sem hasonlító zöldes csíkra is emlékezett, mintha alig egy perce lett volna.

És emlékezett a csókra: arra a gyönyörű, sorsszerű pillanatra, ami csak kettejüké volt. 

Felnyögött a felismeréstől: évről évre nehezebben viseli a magányt. Még szerencse, hogy Porthos még itt van neki, pillantott az édesdeden alvó beagle-jére. Férfivá serdülése óta a nők jöttek, de sajnos mentek is az életéből, a hosszabb-rövidebb kapcsolatok most mégis egy nagy masszává váltak az emlékeiben. Ő annyira más...

Talán, ha tudta volna, hogy a C-fedélzeten egy ifjú zászlós már tizedjére kezd neki ugyanazon mondat olvasásának, az hamarabbi elhatározásra ösztökélte volna. Így viszont, földi idő szerint éjjel fél tizenkettőkor Jonathan Archer, az Enterprise kapitánya zakatoló szívvel csengetett be kommunikációs tisztje kabinjába. Feltett szándéka volt tisztázni a bolygón történteket. Ez az elhatározása rendíthetetlennek látszott - a kabin képzeletbeli küszöbének túlsó oldaláról. 

Bent, Hoshi közvetlen közelében, amikor nincs más körülöttük, sokkal szilárdabb elhatározásra lesz majd szüksége. 

Fekete, rövid ujjú pólót és szürke, lazább nadrágot viselt, amibe zavartan törölgette izzadtnak vélt tenyerét. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a kabinajtó kinyílt. 

 - Sajnálom, amiért ilyen későn zavarom - kezdte abban a pillanatban, mihelyst megpillantotta Hoshit. Kezdeti lendülete néhány lépés után alábbhagyott, így nem egészen három lépésnyire a nőtől megtorpant. - Beszélnünk kell. - Az utolsó két szót egyszerre ejtették ki, amitől Archer tőle szokatlanul ingerültté vált. Legszívesebben beleboxolt volna valamibe, de szerencsére még időben megállította az öklét. - Hölgyeké az elsőbbség - jegyezte meg még mindig feszültséggel a hangjában, majd hátrált néhány lépést. 

 Ott álltak egymással szemben, a kapitány mégsem bírt vagy mert Hoshira nézni. Minden idegszálával azon volt, hogy rezzenéstelen arccal hallgassa őt. A zászlós óvatosan ejtette ki a szavakat, feltehetően jól átgondolta a hazatérése melletti érveit, végig összeszedetten beszélt, a hangja csak az utolsó mondatánál csuklott el.

 - Feltéve, ha beleegyezik. 

Ha Archer össze tudta volna szedni magát annyira, hogy ránézzen, láthatta volna, miként indul meg Hoshi keze, lassan, bizonytalanul az irányába. Félúton a levegőben megállt, majd a nő háta mögött összekulcsolódott a másik kezével. De ez sem tűnt megfelelőnek a zászlós számára, ezért inkább nagy léptekkel igyekezett kikerülni a férfi közeléből. 

 Ahogy elhaladt mellette, Archer hirtelen megragadta a karját. A mozdulat felkészületlenül érte Hoshit, egy hang sem jött ki a torkán, néhány pillanatig még lélegezni is elfelejtett. 

 - Nem… - motyogta, úgy tűnt, inkább magának, mint a tolmácsnak Jonathan. - Nem - ismételte meg ezúttal érthetőbben. - Nem egyezem bele. 

Tenyere lejjebb csúszott a nő karján. A derekán állapodott meg. Szembe fordította magával, anélkül, hogy belegondolt volna Hoshi közelségének rá gyakorolt hatásába. 

Csak akkor eszmélt rá erre, amikor ajkaik ismét egymásra találtak. A szíve és az esze ádáz harcot vívtak egymással. A hajóért és a legénységéért érzett felelősségtudata alig egy szívdobbanásnyi időre kerekedett felül, aminek következtében erősen megragadta Hoshi mindkét vállát, és eltolta magától - finoman, de határozottan. 

 - Miért? - a nő kérdése épp olyan halk volt, mint Jonathan iménti kijelentése. Hogy kikerüljön a bűvköréből, a férfi lassan elindult a ajtó felé. Diplomatikus válaszon törte a fejét, de csak egyetlen érvet sikerült megfogalmaznia.

 - Mert szükségem van Önre. 

 - Nem én vagyok az egyedüli nyelvspecialista a Földön - jegyezte meg kissé talán keserűbben, mint szerette volna. 

 - Ön a legjobb - fordult vissza felé. - És a küldetés szempontjából életbevágó, hogy Ön mellettem legyen… a hídon… legyen… - úgy érezte, mintha a beszédközpontja teljesen cserben hagyná. Mégis kit akar becsapni? Igen, az Enterprise útjain elengedhetetlen a profi tolmács jelenléte. De most nem ezért van itt. Azért van itt, mert…

Egy óhatatlan pillanatban ismét belefeledkezett Hoshi tekintetébe. 

Azért van itt, mert…

 - Itt most nem a küldetésről van szó - találta meg végül a hangját. - Hanem arról, ami a felszínen történt… kettőnk között - mutatott hol Hoshira, hol saját magára. 

Jonathan Archer kényelmetlenül feszengett, ide-oda járkált a kabinban, miközben igyekezett nem Hoshira nézni. Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akit csínyen értek; holott kapitány volt. Az NX-01-es azonosítószámmal ellátott Enterprise első embere, akinek legfontosabb a küldetés. 

Akkor miért nem bír Hoshira nézni? 

Mintha a mai napon felismert két személyisége egyszerre lett volna jelen benne, mindketten éppúgy szajkózták saját válaszaikat. A Férfi és a Kapitány. 

Az esze tökéletesen tisztában volt vele, a Kapitányra kell most hallgatnia, aki nem engedhet utat az érzelmei olyasfajta megnyilvánulásának, ami ma a bolygón történt. Vagy ami az imént itt, Hoshi kabinjában. “A felettese vagyok, nem használhatom ki a helyzetet.”

Ugyanakkor, gondolt bele, tulajdonképpen az egész legénységért felelősséggel tartozik. Mindegyiküknek a kapitánya, a tiszti kartól a szakácsig. Ha a felfedezésre váró idegen lényekkel nem érzi helyesnek az ilyesfajta kapcsolatfelvételt, akkor mi marad? Ki marad? A legénység tagjai, jutott eszébe a logikus felelet. 

Vívódása minden bizonnyal kiült tűnődő arcára is; nem könnyen tudta véka alá rejteni az érzéseit, így amikor ismét megérezte a nő puha ajkait, már tisztában volt vele: innen többé nincs visszaút. 

Mindkét karjával átfogta Hoshit és olyan erővel szorította magához, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban elszakíthatják tőle. A kabinban azonban kettejükön kívül nem volt senki és Hoshinak szemmel láthatóan esze ágában sem volt elmenekülni előle. 

Épp ellenkezőleg! Úgy kapaszkodott belé, mint magába az Életbe tette, valahányszor az Enterprise veszélyes (űr)ösvényre tévedt. 

Akkor éjjel, a kabinban ők ketten nem a hajó kapitányaként és a kommunikációs tisztként voltak együtt, hanem, mint férfi és nő szerették egymást. Álmukban pedig mindketten visszatértek a vízfüggöny mögötti titkos kis világukba, ahol földöntúli békességgel töltötte el őket a két, egymással táncoló kékeslila pillangó látványa, miközben kéz a kézben fedezték fel a varázslatos rejtekhelyüket. 

De, mint minden álom, ez sem tarthatott örökké…

Az Enterprise-t váratlanul érte a támadás. Reed hálát adott az égnek az álmatlanságáért, ami a kabinjából a hídra kergette. Hajnali kettő óra húsz perckor nyílt ki előtte a liftajtó. Csodálkozó tekintetek kereszttüzében lépett a harcászati konzolokhoz, ahol jelenleg Jeffrey Anderson teljesítette az éjszakai szolgálatot. 

 -Leváltom, zászlós - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, amitől a fiatalembernek a torkába ugrott a szíve. Tanácstalanul pislogott a kapitányi székben mindezidáig rezzenéstelen arccal pislogó T’Polra. Malcolm követte a fiú tekintetét és úgy kapaszkodott a vulkáni nő szemeibe, mintha az élete függne tőle. 

Mielőtt az első tiszt bármit reagálhatott volna, hajnali kettő óra huszonegy perckor az Enterprise megrázkódott. A híd személyzete csak éberségének és eddigi tapasztalatának köszönhette, hogy sértetlenül megúszták az első találatot. Mindenki kapaszkodott, a hadnagy pedig a kijelzőjére pillantva válaszolt T’Pol kimondatlan kérdésére, megelőzve Anderson zászlóst.

 - Egy klingon csatacirkáló tűnt fel előttünk. A találat a gépházat érte, a reaktor közelében. Ha néhány méterrel arrébb… 

 - Harci riadó! Célozza meg a hajtóművüket! - jött az utasítás a vulkánitól, ezzel félbeszakítva Malcolmot. Így is mindenki ugyanarra gondolt. 

T’Pol felkelt a kapitányi székből és míg saját konzoljához sietett, parancsba adta az ügyeletes kommunikációs tisztnek, hogy riassza a kapitányt. 

Teresa Murray tette, amit kellett, amikor észrevette a bejövő hívást.

 - Hívnak minket! - kiáltott félelemmel vegyes izgalommal a hangjában. T’Pol a hangsúlyt elengedte a füle mellett.

 - Képernyőre! - a kilátóernyőn egy ismeretlen klingon harcias ábrázata jelent meg, aki esélyt sem adott az első tisztnek a megszólalásra. A tolmácsgép segítségével mindenki tökéletesen értette, mit akartak a klingonok:

 - Adják át nekünk Archert, különben megsemmisítjük a hajójukat!

 - Egy-egy elleni küzdelemben nincs esélyük a győzelemre - közölte tényszerűen T’Pol.

 - Ki mondta, hogy egyedül vagyunk? - villantotta veszélyesen sokat sejtető, hidegrázós és kérkedő mosolyát a klingon a vulkánira. Az emberek összenéztek az első tiszt körül, Teresa és Jeffrey egymásról a biztonsági erők parancsnokára pillantott, tőle várva a megnyugtatást. 

T’Pol rezzenéstelen arccal pislogott a képernyőre, még akkor is, amikor több tucat klingon csatacirkáló tűnt fel az Enterprise érzékelőin.

Körbevették őket.

T’Pol továbbra sem reagált: sem félelemmel, sem csodálkozással. Ez láthatóan feldühítette a klingon kapitányt.

 - Tíz percet kapnak. Ha Archer nincs az űrdokkunkban tíz perc múlva, búcsút mondhatnak a szánalmas kis életüknek!  

Bontotta a csatornát, így nem láthatta, amint szinte végszóra, a liftajtó kinyílt és Jonathan Archer kapitány a hídra lépett. Szürke, bő nadrágban, fekete, rövid ujjú pólóban kócosan igyekezett megtudni mindent a kialakult helyzetről. 

 - Hogy történhetett ez? - kérdezte dühösen. - Tudtommal a bolygó nem a Klingon Birodalom része. 

 - Ezen nyilvánvalóan változtatni akarnak - emelte fel egyik szemöldökét T’Pol. 

Jonathan fel-le járkált a készenléti kabinban.

 - Nem engedhetjük át nekik a bolygót! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. 

 - De Önt sem - vágott közbe Reed hadnagy.

 - Kapitány, jelenleg… - a vulkáni észérveit az esetek többségében megfontolta és ha el is vetette, azt mindig alapos megfontolás után tette. 

 - Azt mondtam, nem! - vágott a szavába, s ezt megerősítendőn az asztalára csapott. - Mindenáron meg kell védenünk a bolygót! - kontrollálatlan dühe elhomályosította a látását, így nem figyelt fel a másik kettő gyanakvó összenézésére. 

Mire a kapitány visszatért a hídra, Hoshi és Travis is elfoglalták már a helyüket.

 - Mennyi időnk van még? - kérdezte a tőle telő leginkább érzelem-mentesen.

 - Három perc és huszonegy másodperc - kapta meg a pontos választ a tudományos tiszttől. 

 - Mi lesz most, kapitány? - fordult vissza alig egy karnyújtásnyira a lifttől Teresa. A húszas éveiben járó delta szolgálatos kommunikációs tiszt tekintetében Jonathan cseppet sem leplezett félelmet látott. Elfogta a nosztalgia egy pillanatra: a legelső küldetésükkor Hoshi is ennyire reszketett, valahányszor valamelyik gép köhintett egyet. Most viszont a többi főtiszthez hasonlóan látszólagos nyugalommal várja a döntését. 

 - Nem lesz semmi gond, zászlós - igyekezett annyira higgadt, hihető és határozott lenni, amennyire ez jelen esetben csak lehetséges volt. 

Azon kapta magát, hogy azt kívánja: bárcsak adósává válna inkább az űr harcias népének, minthogy fel kelljen áldoznia a teljes legénységét. Mert nem voltak illúziói. Pontosan tisztában volt vele, mihelyst átszáll a hajójukra, az Enterprise-t és vele együtt a teljes legénységet halálra ítéli. 

Teresa távoztával immár csak a főtisztek tartózkodtak a hídon. Jonathan jelentőségteljesen végignézett azokon az embereken, akikben a legjobban megbízott. Travis Mayweather és Malcolm Reed remélték, nem azt látják a kapitány tekintetében, amit erősen sejteni véltek, ám amikor Jon pillantása a tudományos tisztről a kommunikációs panel felé siklott, Hoshi Sato arckifejezése mindent elárult a számukra. 

 - Lennie kell más megoldásnak, kapitány - törte meg a csendet a vulkáni, megerősítve tiszttársai gyanúját. - Ez így nem logikus lépés.

 - Megtanulhatta volna már: az embereket nem minden esetben vezérli a logika. - Jonathan hangja halk volt. Nehéz döntést hozott, s bár szívük szerint mindannyian visszatartották volna attól, amit tenni készült, tisztában voltak vele: egyiküknek sincs egyetlen mentőötlete sem az Enterprise számára. A kapitány lassan elindult a turbólift felé. Minden egyes lépésnél fájdalmasan felsóhajtott ő is, a tisztjei is. Az ajtó engedelmesen kinyílt előtte, s ő még egyszer, utoljára visszanézett a barátaira. - Ön a parancsnok, T’Pol. Vigyázzon a hajóra! 

A vulkáni nehéz szívvel bólintott.

 - Igenis, kapitány. 

Jon tekintetével Hoshit kereste. Annyira szerette volna a karjaiba zárni és illő módon elbúcsúzni tőle. Le akarta törölni a szemeiből azt a kósza könnycseppet, amit, jól tudta, hamarosan több másik fog követni, elhomályosítva a látását. A fiatal nő már nyitotta a száját, maga sem tudta pontosan, mit mondott volna. Csak van valami, ami segíthet…

A kommunikációs panelre hívás érkezett. A zászlós összeszorította a szemeit, néhány pillanatig rá sem mert nézni a konzoljára. Nem akart tudomást venni a klingonokról. 

Mély levegőt vett.

Mielőtt T’Pol felfigyelt volna a benne dúló érzelmi viharra, a hezitálására, ránézve a kijelzőjére, felkiáltott, épp akkor, amikor Archer a turbóliftbe lépett.

 - Kapitány! Jöjjön vissza! 

Jöjjön vissza hozzám!

 - Mi történt, zászlós? - kérdezte a vulkáni.

Hoshi a könnyein át mosolygott a nőre. 

Megvan a megoldás, ezt sugallta az arca, az egész lénye.

 - Shran parancsnok hív minket.

 - Képernyőre! - Jonathan valósággal kirobbant a liftből. Hoshi remegő kézzel teljesítette a kapitánya parancsát, minek következtében a főkilátóernyőn az andoriai ismerős vonásai jelentek meg.

 - Kapitány! Úgy hallottam, elkél a segítség. - Megvárta, míg Reed hadnagy jelentést tesz a görbületből ezekben a pillanatokban kilépő andoriai hajóhadról, amik késlekedés nélkül tüzet nyitottak a klingon csatacirkálókra.

Az andoriaiak váratlan megjelenésével erőfölénybe kerültek. A hídon és a gépházban is mindenki tette a dolgát, így reggel hét óra tájban már nem maradt egy klingon hajó sem a bolygó vonzáskörzetében. 

 - Na, de most már ki vele: mitől olyan értékes ez a planéta? - tette fel a kérdést a kapitányi étkezőben egy pohár andoriai likőr felett Shran parancsnok a Birodalmi Gárdától. 

Archer sokat sejtetően elmosolyodott. Tudta, valamit mondania illene kék bőrű szövetségesének, a teljes igazságot azonban jobb szerette volna megtartani saját magának és persze Hoshinak. Így az elmúlt fél órában sikeresen terelte a témát. 

 - A híd a kapitánynak! - hallatszott a számára legkedvesebb hang az interkomból. Kinyújtózott, így épp elérte a megfelelő gombot. 

 - Hallgatom.  

Míg Sato zászlós jelentette, bejövő hívás érkezett Forrest admirálistól, kéri, hívja vissza, amint tudja, Shran oldalra biccentette a fejét, összehúzta a szemeit és a férfi arcán végbemenő változásokat tanulmányozta. 

 - Megváltozott, rózsaszín bőrű - jelentette ki tényszerűen. 

 - Ezt hogy érti? - kortyolt egy utolsót a likőrből Archer.

 - Mióta döngeti azt a kis zászlós lányt? 

Jonathan félrenyelte az italt. Köhögni kezdett, ami taktikailag is remek megoldásnak bizonyult: volt egy kis ideje összeszedni magát és a gondolatait. Mindenesetre a kísértésnek, hogy visszakérdezzen Shrannél, mégis honnan a manóból jutott erre a következtetésre, szilárdan ellenállt. 

 - Nem tudom, miről beszél - bökte ki végül a meglehetősen fantáziátlan választ. 

 - Egy francokat nem! - csattant fel az andoriai, majd az arcán megjelenő sunyi mosoly egészen emberivé tette az arcvonásait. 

Archer taktikát váltott. Felkelt az asztaltól, a reggelihez használatos tiszítanivalókat precízen összegyűjtötte, és egyenesen a tisztiszolga kezébe adta.

 - Egy úriember nem beszél ilyesmiről - takarózott az egyetlen dologgal, amiről remélte, Shran nem köt bele. A segédtiszt távoztával Jonathan visszafordult Shranhez. Arcán gondterheltség, bűntudat és valamiféle mélyről jövő, robbanásszerű gyorsasággal feltörekvő érzelem, amit a Birodalmi Gárdában is jól ismertek. 

 - Azt hittem, a Csillagflottájuk nem engedélyezi a...

 - Nem is - vágta rá a kapitány. A parancsnokra nézett. - Számíthatok a diszkréciójára?

Igyekezett lazán viselkedni. De kit akart becsapni? Hoshi Sato az első találkozásuk óta fontos volt neki, a közös kis világuk felfedezése óta pedig csak olaj volt a tűzre minden egyes vele töltött pillanat. S ha már Shrannek is feltűnt a megváltozott viselkedése, egészen biztosan a tisztek is (ki lassabban, ki gyorsabban) realizálni fogják magukban: van valami köztük. 

Egy örökkévalóságig tartott, mire az andoriai bólintott, megemelte a poharát, s mintha tósztot mondana, kijelentette:

 - A szavakat adom, kapitány. 

 - Admirális! - foglalt helyet az íróasztala mögött, a készenléti kabinjában. 

 - Jonathan, na végre! Mi tartott ennyi ideig? 

 - Akadt egy kis problémánk a klingonokkal. Szerencsére, az Andoriai Birodalmi Gárda épp jókor volt, jó helyen - közölte a tényeket. Maxwell Forrest felsóhajtott. Jelenleg túlságosan fáradtnak érezte magát a dilemmához: megbízhatnak e az andoriaiakban, vagy sem. Hosszú évek óta ismerte a kapitányt és az ő optimista, már-már naiv természetét, s titkon talán csodálta is érte. 

 - Jon… - kezdte volna a régi nótát, mire a kapitány felemelte az egyik kezét, egyszerre tiltakozása és védekezése jeleként. 

 - Admirális! Tudom, mit akar mondani. De nem értek egyet. Thy’lek Shran már többször megmentette az Enterprise-t, legutóbb alig néhány órája. A saját hajóikat kockáztatta, mert segíteni akart nekünk! Olyan sokáig szenvedtük a vulkániak bizalmatlanságát. Ha a legrosszabbat feltételezzük az andoriaiakról, megvan az esélye, elég komoly esélye, hogy éppoly helytelenül törünk pálcát felettük, ahogy anno a vulkániak tették velünk - s talán mondta volna még tovább, ha a fali interkom csippanása nem törte volna ketté a gondolatait:  - Tucker a kapitánynak! 

Jonathan a képernyőn egyenesen az admirális arcába nézett.

 - Menjen! - sóhajtott megadón Forrest. - Majd később beszélünk. De kérem, legyen résen! 

 - Úgy lesz - bólintott. - Archer kiszáll.  

Alig bontotta az egyik beszélgetést, máris egy másikban találta magát: Trip jelentette, a klingonok támadását követően a maximális sebességüket sikerült feljavítania három egész ötösre. 

 - És ha leszállnánk a bolygóra? - kérdezte váratlanul Archer, amivel önmagát is sikerült meglepnie. 

 - Az Enterprise-szal, uram? - hüledezett a főgépész. - Hát, persze, hogy az Enterprise-szal. - válaszolta meg saját kérdését. - Le kell futtatnom pár szimulációt, mielőtt biztosat mondanék.

 - Csinálja! - s mielőtt még Trip bármi másra terelhette volna a témát, hozzátette: - Archer kiszáll.  

Még percekkel a csatorna bontása után is megbabonázottan bámulta a gombokat a fali kommunikációs egységen. A keze hol megindult feléjük, hol nehéz sóhajok közepette távolodott el tőlük. De a gondolataiból nem tudta kiűzni a vágyat, hogy csatornát nyisson a híd felé. 

Néma fohászára a választ az ajtócsengő adta. Hoshi Sato helyett azonban Thy’lek Shran parancsnok kért bebocsátást. 

 - Gondolkoztam, kapitány - kezdte, beljebb lépve a szűk helyiségbe. - Ha le akar szállni a flottájuk büszkeségével - mert a parancsnok feltételezte, a földiek első ötös görbületi sebességre képes csillaghajója annak számít -, a gépészeink talán segíthetnek megreparálni a kicsikét, hogy egy darabban meg is érkezzen. 

Archernek önkéntelenül eszébe jutottak Forrest admirális szavai: “legyen résen!”. Összébb húzta sűrű szemöldökeit, és megpróbálta kitalálni az andoriai gondolatait. 

 - A maguk hajói is kaptak súlyosabb találatokat - emlékezett Reed jelentésére. Gyanakvása kiült az arcára is.

 - Igaz - vallotta be nyíltan. - De a mi technológiánk fejlettebb a magukénál, így ugyanazon idő alatt hatékonyabb javításokat tudunk eszközölni.

 - És mit kérnek cserébe?

 - Jelenleg? Semmit - azzal Shran elindult az ajtó felé. Mielőtt megnyomta volna a nyitógombot, még egyszer visszanézett Jonra: - De tartozni fog nekem - majd kék ujjaival mutatta is mennyivel: - Kettővel! 

Jutányos ár az andoriai diszkréciójáért, és a javításokban való segítségnyújtásért. 

A nap további részében sikerült lefoglalnia magát és a gondolatait. A hídon eseménytelenül teltek az órák, s mivel késő délutánig nem kapott további jelentést Triptől a hajó burkolatának stapabírásáról, földi idő szerint öt órakor úgy döntött, személyesen néz utána a fejleményeknek. 

A gépházba belépve utópisztikus látvány fogadta: csillagflottások és andoriaiak együttes erővel dolgoznak a problémák mielőbbi kiküszöbölésén, mindezt legjobb barátja, III. Charles Tucker parancsnok vezényletével. Beletelt egy percbe is, mire észrevette őt, amint épp tágra nyílt szemekkel igyekszik kevésbé lelkesedni az andoriaiak technológiáiért. 

 - Trip! - állt meg mellette. - Jelentést kérek.

 - Ez egészen elképesztő, uram! - lelkendezett a főgépész. - Tudta, hogy az andorián hajók akár nyolcas fokozatra is képesek?

 - Nem akarom elkeseríteni, Tucker parancsnok, de ahhoz, hogy a maguk hajója is bírja a nyolcast, nem lesz elég a burkolatot újra-polarizálni. - A főgépész csalódottan sóhajtott fel az andoriai Talas kiábrándítóan őszinte szavait hallva. 

 - Mindenesetre, ha továbbra is ilyen gyorsan haladunk, két-három óra múlva készen állunk a biztonságos landolásra - és kezével lelkesen mutogatta is, milyen simán fogja majd Travis Mayweather letenni az Enterprise-t a bolygón. 

 - Ez nagyszerű! - mosolyodott el a kapitány. - Hálásan köszönjük a segítségüket! - biccentett Talas felé.

 - Shran parancsnoknak köszönje - hárította határozottan ám udvariasan az andoriai nő. És akkor Archer valami furcsát látott tükröződni a tekintetében. 

Hát innen jött rá olyan hamar Shran a titkára? Hasonló cipőben jártak ők ketten: egy beosztottjukkal kezdtek viszonyt…

Jonathan visszaindult a hídra, hogy onnan személyesen tegye közzé a jó hírt: hamarosan az egész legénységnek kimenőt ad.

Két-három óra múlva, ha minden jól megy, visszamehetnek a bolygóra, vissza a vízesés által elfedett saját kis világukba. Vajon Hoshi tudja már?

 - A helyzetünk? - lépett ki a turbóliftből. 

 - Továbbra is bolygó körüli pályán - jelentette T’Pol, felkelve a kapitányi székből, átengedve azt jogos tulajdonosának. 

 - Ez hamarosan megváltozik - motyogta maga elé Jonathan, azonban T’Pol és Hoshi is hallották a szavait. Összenéztek, majd mindketten rá meredtek.

 - Merre indulunk tovább, kapitány? - tette fel végül a mindkettejük fejében egyaránt motoszkáló kérdést a vulkáni. 

 - Le - mutatott a padlóra, és nem hagyva esélyt az újabb kérdésekre, a kommunikációs panel elé lépett. Határozottan, amolyan “kapitányosan” nézett fel a valamivel magasabb álláson helyet foglaló zászlósra. - Hangosítson ki az egész hajón, kérem! - 

Elfordította róla a tekintetét, miközben beszélt, szavaitól mégis boldogság költözött Hoshi szívébe. 

Az öröm hurrikánként söpört végig az Enterprise-on. Várakozással teli izgalommal várták a percet, amikor mindannyian egyszerre fedezhetik fel a planétát, rekordsebességre ösztökélte a legénységet, így másfél órával azután, hogy a hajó minden egyes zugában hallani lehetett a kapitány orgánumát, a Csillagflotta büszkesége belépett a bolygó légkörébe. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy Mayweather zászlós biztonságban landoljon; a hídon a feszültséget tapintani lehetett a levegőben, amikor az Enterprise egy-egy pillanatra megremegett, mégsem szólt senki semmit. 

A fő kilátóernyőn hamarosan kirajzolódott egy zöldellő tisztás képe. Malcolm épp abban a pillanatban nézett Hoshira, amikor a nő és a kapitány tekintete egybefonódott, és érezte, miként telik meg a szíve újra azzal a dühvel és haraggal, ami a bolygón tett első látogatását követően a fegyvertárba hajtotta. De szerette volna most is jól kitombolni magából ezeket a zavaró érzéseket!

 - Szép munka volt, Mr. Mayweather! - 

Archer könnyed hangjára Malcolm megrázta magát és visszatért a valóságba, még épp idejében ahhoz, hogy a kapitány megkönnyebbült mosolyát hasonló reakcióval viszonozza. 

 - Hölgyeim - biccentett T’Pol majd Hoshi felé -, uraim! Kellemes időtöltést kívánok! 

 - A két komppal tényleg sok időt vesztettünk volna.

 - Csak reménykedtem benne, hogy kipróbálhatjuk végre a transzportert.  

Az Enterprise-on nagy volt a nyüzsgés. A tisztek azon versenyeztek, melyikük jut le először a planéta felszínére. Habár korábban a legtöbbeknek sikerült, a klingon támadás óta úgy tűnt, mintha évek teltek volna el a két látogatásuk óta. Csak a hely szelleme maradt ugyanaz és a legénység töretlen jókedve. 

Jonathan Archer büszke volt mindannyiukra. 

 - Valami azt súgja, Mr. Reed, hamarosan kipróbálhatja az áhított technológiát - csatlakozott a főgépész és a harcászati tiszt társalgásához a turbólift előtt, Porthosszal együtt. 

Hoshi Sato, mielőtt még elhagyta volna a kabinját, egy utolsó pillantást vetett a monitorjára. Nem kellett csalódnia: a képernyőn egy üzenet várta: “Találkozzunk a szivárványban!”

 - Készen állsz életed legizgalmasabb kalandjára?  

Elisabeth Cutler zászlós olyan váratlanul jelent meg a már nyitott kabinajtó túloldalán, hogy a lingvisztikus a szívéhez kapott egy pillanatra, mielőtt nevetésben tört volna ki. 

 - Ez meg mi rajtad? - hüledezett. Lizzy széles karimájú szalmakalapot és óriási bohókás napszemüveget viselt, amit most kissé letolt az orra hegyére és minden egyes kiejtett szónál sokat sejtetőn emelte meg a szemöldökeit. 

 - Mégis minek látszik, Sato zászlós?

 - Éjszaka van - jelentette ki tényszerűen. Lizzy szemöldökei ismét táncolni kezdtek a homlokán.

 - Ne legyél ünneprontó! - biggyesztette le az ajkait az örök optimista. - Ha most még sötét is van odakint, hamarosan ismét nappal lesz.

vége a második résznek...