Free To Be You & Me 3.

~ 3 ~

Ha rajtam múlik...

Castielben hosszasan motoszkált a kérdés, vajon mit jelent ez a pár szó. A vadász egy igazi bűnbarlangba vitte őt, s mielőtt fenékig kiitta volna az elé tett sört, felmerült benne: mit szólna a többi angyal, ha látnák most őt, ahogy a Poklot is megjárt emberrel, Isten egyik kiválasztottjával sört iszik egy ilyen kétes hírű helyen.

 - Nem lenne szabad itt lennem - suttogta kissé közelebb hajolva Deanhez, hogy a morajlás közepette is értse a szavait. Mintha az ártatlan gazdáját-vesztett- kölyökkutya nézése nem lett volna elég beszédes a vadász számára.

 - Haver, te fellázadtál a Menny ellen. A bűn ehhez ingyen jár - Újabb mondat, amit nem tudott értelmezni. Már épp visszakérdezett volna, amikor egy karcsú, szőke hölgy jelent meg az asztaluknál. Cas csak egy pillantásra méltatta őt, tekintete szinte azonnal visszavándorolt a rá vigyorgó Deanre. - Műsor indul - kortyolt nagyot a sörébe a vadász, s amennyiben ez lehetséges volt, még jobban vigyorgott.

A hölgy pedig megszólította Castielt.

 - Szia! Hogy hívnak? - Az angyal nem válaszolt. Nem tudott, vagy nem is akart, valószínűleg már ő maga sem tudta pontosan. Összezavarodott, és felelevenedtek benne az elmúlt órák. Őszinteségre programozták, de mindaz, amit ma Deantől látott, elbizonytalanította. Hazudni, hazudni, hazudni... Az agya ezen a zavaró kettősségen zakatolt, amiből végül Dean határozott hangja rángatta vissza a jelenbe, olyan váratlanul, hogy összerezzent saját neve hallatán.

  Deannek látszólag is könnyebben ment az ismerkedés. A neheze azonban még hátra volt...

   Dean nevetése, minél távolabb kerülve a bűnbarlangtól, ahogy Castiel hívta a helyet, egyre felszabadultabb lett. Mindinkább úgy érezte, nem megjátszott dologról van szó, valóban jól érzi magát az angyal társaságában. Az pedig, hogy balul sikerült a terve, voltaképpen megnyugtatta őt. Pedig ha az angyal beleláthatna a lelkébe, s talán meg is tette anélkül, hogy szóba hozta volna a megfigyelését; tudná, mennyire nemes szándék vezérelte őt.

 - Mi olyan vicces? - bukott ki Castielből a kérdés.

 - Ó, semmi - vágta rá szinte azonnal Dean. Beletelt egy kis időbe, mire a hazudni, hazudni, hazudni mantráját felváltotta az őszinteség: - Régóta nem röhögtem ilyen jót. Sőt, nem is csak rég. Évek óta.

Castiel nem válaszolt. A halvány mosoly az arcán, ahogy, immár rutinosan kinyitotta az Impala ajtaját, és beült a vadász mellé, megjátszott volt. Hazudni, hazudni, hazudni... Dean akarva-akaratlanul átragasztotta rá a mantráját. Azonban Cas, ha Deannel nem is, önmagával őszinte volt: egyrészt valóban örült a férfi örömének, másrészt megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy maguk mögött hagyhatták ezt a helyet. Cseppet sem volt az ízlésének való. Harmadrészt azonban, a lelke mélyén fájlalta, hogy Deannek ennyire nem tűnt fel, miért is érezte magát olyannyira feszélyezve odabent. Bárcsak elmondhatná neki! Bárcsak megértethetné vele, hogy őt ezek a fajta földi dolgok egyáltalán nem vonzzák!

  Őszinteség, őszinteség, őszinteség...

Angyali lénye felülkerekedett a kölcsönvett mantrán, amire csak akkor eszmélt fel, amikor kitárt éjfekete szárnyai elfedték a kíváncsi szemek elől az Impala ablakait. Mintha ébenszínű köd telepedett volna kettejükre, mégsem fojtogatta őket.
Castiel maga sem tudta, ki kezdeményezte a csókot, mégis, ameddig tartott, kötelességének érezte elrejteni magukat a világ elől. Az elől a világ elől, aminek egyetlen része sem állt még készen kettejükre...

   Dean feszülten markolászta a kormányt, mialatt az Impala szinte siklott az úton, egyenesen a felé a kis faház felé, amit néhány órája még gyanútlanul hagytak maguk mögött. Többé már nem akart tagadásban élni.

 - Cas - kezdte, majd hangja elcsuklott egy pillanatra. Ő volt az első, aki így becézte őt, s tudta, ha most oldalra fordítja a fejét, csak egy másodpercre is, ugyanazt a csodálatot látja majd azokban a kék szemekben, amiket mindig is. Hihetetlen, hogy nem vette észre eddig!

Megköszörülte a torkát, de a szavakat továbbra sem találta. Mintha kifogyott volna belőlük. A szája kiszáradt, s amikor benedvesítette a nyelvével, eszébe jutott az iménti csókcsatájuk és Castiel puha, óvó szárnyai.

Az angyal zavarában fészkelődni sem mert. Olykor valóban, ahogy Dean sejtette is, rápillantott, de ezt leszámítva mozdulatlanul meredt maga elé, az előttük lévő utat figyelve, amit megvilágítottak az Impala lámpái. Azon merengett, vajon hová vezet az útjuk. Természetesen tisztában volt vele, az angyaloknak tilos keveredniük az emberekkel, s az érzései tényét a választott porhüvelye csak még inkább helytelenítette az emberek többsége szemében.

 - Ígérj meg nekem valamit! - találta meg a hangját végül a vadász.

 - Bármit, Dean - nézett rá a már megszokott átható tekintettel Cas. Újfent úgy ejtette ki a férfi nevét, hogy abba a Poklot is megjárt Winchester fivér lelke beleremegett.

 - Ígérd meg nekem... hogy életben maradsz! - bökte ki végül.

Castiel fájdalmasan felsóhajtott, mintha szavak nélkül mondaná, Te ezt nem értheted, Dean.

 - Rafael nagyon erős. Sokkal erősebb nálam. - Óvatosan fogalmazott, hogy ne keltsen még csak véletlenül is félelmet a vadászban, de az elképzelése nem vált be.

Dean váratlanul lehajtott az útról és lefékezett. Arcán düh és keserűség keveredett a féltés marcangoló érzésével. Igen, dühös volt, amiért egyáltalán felmerülhet a kockázata annak, hogy elveszítheti Cast.

 - Már pedig addig nem megyünk tovább egy tapodtat sem, amíg meg nem ígéred!

Az angyal ismét felsóhajtott és úgy nézett rá, amitől Dean egyszerre akarta megölni és megölelni.

 - Ez nem ilyen egyszerű, Dean.

Szinte vágyott rá, hogy a férfi a szavába vágjon. Fogalma sem volt, miképpen magyarázhatná el neki a dolgot. Nem arról volt szó, hogy nem tartotta képesnek Deant arra, hogy felfogja a helyzetet. Sokkal inkább önmagát érezte oktondinak épkézláb magyarázat megfogalmazására. Addig képtelen volt bármire, amíg Dean Winchester így néz rá. Avagy ameddig a közelébe tartózkodik. Vagy amíg közvetlen közelről így néz rá. Castiel már a saját gondolatait sem hallotta porhüvelye hevesen dobogó szívétől.

 - Meg kell értened... - nem tudta, honnan szerzett elegendő erőt ahhoz, hogy megőrizze higgadtságát a férfi átható zöld szemeinek pillantása közepette.

 - Te meg azt értsd meg, hogy nem akarlak elveszíteni! - bukott ki Deanből végül a mondat, ami ott visszhangzott a fejében, amióta felmerült Rafael neve és ez az öngyilkos küldetés ötlete. - Ez a tini ninja angyal egyszer már megölt téged... - hagyta lógni a levegőben a mondatot, ami súlyos teherként nehezedett mindkettejük vállára. - Nem hagyhatsz magamra, Cas! - váltott hangja szinte már könyörgőre. Remegett a félelemtől.

Az angyal egy hirtelen ötlettől vezérelve teljes testével felé fordult, és kezével finoman megérintette a vadász arcát, mire Dean tüdejéből egy mély sóhaj szakadt fel. Néhány szívdobbanásnyi időre még a szemeit is lehunyta, és igyekezett magába szívni a pillanatot. Ki tudja, mikor lesz erre legközelebb alkalmuk?

 - Dean...

Megint úgy nézett rá, mintha nem lenne más emberi lény a Földön. Mintha Dean Winchester maga lenne a megtestesült csoda.

Castiel számára valóban az is volt.

 - Nem tehetek könnyelmű ígéreteket... De a Mennyre és a Földre esküszöm neked, hogy mindent elkövetek annak érdekében, hogy Veled maradhassak!