Viktor, a vidra & a labirintus

  Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vidracsalád: a szülők Vendel, Veronika és fiuk, Viktor. Velük élt Vendel édesapja, Vilmos is. Vili nagypapa híres volt a túlzásairól, a történetei azonban olyannyira szórakoztatták a kis Viktort, hogy a szülők nehezteltek rá.  

Vidrafölde határán egy óriási labirintus terebélyesedett. Vili nagypapa szerint még az ősök építették, hogy megvédjék területüket a kósza ragadozóktól. Tudniillik, az, aki felkészületlenül vág neki a labirintusnak, soha többé nem kerül elő. Ezt a nagypapa példáján volt kénytelen megtanulni az egész vidra társadalom. Hiába szerveztek keresőalakulatokat és kötöttek szövetséget az ég madaraival, Vilmosnak örökre nyoma veszett. A kutató csapatok végül egyfajta versenyzésbe fogtak, ami az évszakok előrehaladtával egy egyszerű versennyé módosult, minek biztonságáról az ifjú Gedeon által vezetett gólyák ügyeltek.

Három tél telt el Vilmos nagypapa eltűnése óta. És itt kezdődik Viktor, a vidra története…

A szívét a torkában érezte dobogni, ahogy beállt a sátor előtt tömörülő vidrák sorába. Senki sem figyelt fel rá, nagy valószínűséggel már nem is emlékeztek a tényre: az ő nagyapjának veszett nyoma abban a rejtélyes útvesztőben. De ő nem feledte Vilmost egy pillanatra sem, s már alig várta téli álmának végét, a versenyidény kezdetét. Makacsul elhatározta, megtalálja a nagypapát és bebizonyítja az egész vidratársadalomnak, képes kiállni a labirintus minden próbáját.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire lassan araszolva bejutott a sátorban helyet foglaló galambokhoz, akik a verseny adminisztratív részéért voltak felelősek. A galambot, aki felvette az adatait, nem ismerte, amiért titkon hálás is volt a Sorsnak, így legalább elkerülhette a felesleges udvariaskodási kérdéseket. Szemfülességének köszönhetően azonban anélkül tudta meg a keresztnevét, hogy megkérdezte volna: Totyának hívták.

- Be akarok szállni! – jelentette ki határozottan az egész éjszaka gyakorolt mondatot.

- Szállni? – ragadta meg a lényeget Totya. - Úgy érted… „szállni”? – repdesni kezdett a szárnyaival, minek következtében hamarosan centikre is megemelkedett a felszíntől. Nevetve huppant vissza a székre.

- Tudja, hogy értem. Versenyezni akarok. Én is vidra vagyok, jogom van hozzá. – Viktor érezte, kezd kijönni a béketűrésből, így inkább hirtelen elhallgatott.

- Vidrának vidra vagy – ismerte el a tollas -, de nem vagy túl fiatal a versenyzéshez? – méregette látványosan.

- Pontosan annyi idős vagyok, mint bármelyik vidra az első versenyén. – füllentette. A nevét látva Totya elgondolkozott: Viktor, Viktor… Honnan olyan ismerős neki ez a név? Viktor, Vendel fia! Vendel pedig annak a Vilmosnak a fia, aki miatt ez az egész versenyzősdi elkezdődött! Tehát a kis krapek hazudott neki!

Első gondolata a számonkérés lett volna, ám ezt bölcsen elvetette, amikor belegondolt Viktor helyzetébe. Fiatalon vesztette el a nagypapáját, akit a Búvár magazin szerint is bálványozott. Így nincs mit csodálkozni a tényen: akár egy önpusztító akcióra is vállalkozna, ha azzal van esélye hazahozni őt.

- Reméljük, nem ez lesz az utolsó! – jegyezte meg halkan. - Ha nem csal az emlékezetem, Vilmos azóta sem került elő. – Viktor számított rá, hogy valaki felemlíti neki a nagypapáját, ezért már képzeletbeli zsebében lapult a válasz, amit most előhúzhatott, magabiztosan ejtve ki a szavakat:

- Én képes vagyok rá, hogy megtaláljam.

- Hogyan? – kíváncsiskodott Totya.

- Engedjen versenyezni, és akkor meglátja – közölte határozottan Viktor.

- A szüleid mit szólnak ehhez?

- Én nem mondom el nekik, ha Ön sem. Tudtommal sorszámot kap minden versenyző és végig álarcban van mindegyikünk. 

Határozott fellépésének (és Totya szerette volna azt hinni, az ő jó szívének is) köszönhetően, megkapta a 88. sorszámot. Igyekezett feleleveníteni minden eseményt eddigi életéből, aminek köze volt ehhez a számhoz, s amikor nem jutott eredményre, optimistán eldöntötte: ez lesz az új szerencseszáma, ami a nagyapja kiszabadítását fogja majd eszébe juttatni, amikor bundájában már több lesz az ősz tincs, mint az eltűnése napján Vilmosnak.

Vigyázz, kész, rajt!

Kis csoportok indultak el a labirintus bejáratától és váltak szét a szélrózsa minden irányába, vagy legalábbis a labirintus ösvényein. Alig néhány perc múlva nem maradt más Viktor mellett, csak Vanda, a szomszéd lány.

- Most merre? – kérdezte Viktortól minden egyes elágazásnál, nagy szemekkel várva a választ. Viktor pedig ösztönösen indult el, céltudatosan haladva előre, lendülettel véve az akadályokat. Egymást segítve jutottak el a krokodil vidék pereméhez.

- Veszélyes útra tévedtetek – figyeltek fel egy manó reszelős hangjára. Vanda és Viktor összenéztek.

- A nagyapámat keresem – jelentette ki Viktor egyszerűen.

- És miből gondolod, hogy itt megtalálod? – húzta fel egyik szemöldökét a manó, lassan elmosolyodva, minek következtében láthatóvá váltak arany és fekete fogai. Vanda számára csak annyira volt bizalomgerjesztő, mint a mocsárban meghúzódó krokodilok.

- Legyen annyi elég, hogy tudom. – Határozottságát mindezidáig Vanda nem vonta kétségbe, most viszont, a krokodilokkal teli mocsár elültette benne a kétség magvát. Mindazonáltal még mindig jobban hitt Viktor igazában, mint a manó lehengerlőnek cseppet sem nevezhető mosolyában.

A manótól megtudhatták, van egy rejtett ösvény, ami átvezet a krokodil vidéken, anélkül, hogy elemózsiává válnának. Ám az ösvény felfedéséhez alkut kellett volna kötniük a manóval, mivel, az ő szavaival élve, ezt teszi egy kroko-díler.

Viktor visszautasította az alkut és másik megoldáson törve a fejét, lekuporodott a fűbe. Nem tudta megfogalmazni, honnan, egyszerűen csak tudta: a nagyapja ugyanezeken az ösvényeken járt, találkozott a manóval és alkukötés nélkül vágott át ezen a veszedelmes vidéken.

- Ne higgy neki, kis pajtás! 

A két kis vidra felkapta a fejét: Vandának ismeretlen volt a hang, Viktornak viszont…

- Nagypapa! – kiáltott boldogan és már szaladt is felé, hogy hosszú idő után először ölelhesse magához.

 - Muszáj volt elrontanod az egyetlen lehetőségemet egy kis mókázására? - a két ifjabb vidra megrökönyödve bámult rá. - Hosszú idő óta nem járt erre már senki. 

 - De én tudtam, hogy megtalállak! Mindvégig tudtam! - kiáltott fel boldogan Viktor. - Végre újra együtt lehet az egész család! 

 - Kis pajtás! - helyezte mindkét kezét unokája vállára Vilmos. - Ne olyan hevesen! Tudod, okkal nem mentem haza eddig. - Viktor kérdő tekintetére már a manó reagált:

 - Alkut kötöttünk. Amíg itt marad velem, az idő számára megáll.

 - Nem öregszem tovább - vette át a szót Vilmos. 

Viktor most jó alaposan megnézte magának a nagyapja arcát, az ősz tincseket, aki való igaz, szakasztott olyanok voltak, ugyanott és ugyanannyi, mint amikor utoljára találkoztak. 

 - Magányos voltam - jelentette ki halkan a manó -, amíg nem találkoztam Vilmossal. Rengeteg története van, tudtad? - habár nem várt rá választ, a kis vidra mégis megértőn bólintott. Való igaz, Vili nagypapa a legnagyobb mesemondó egész Vidraföldén. 

 - Akkor miért nem jössz te is? - figyeltek fel Vanda hangjára. A manó röviden és fájdalmasan felhorkantott.

 - Nem tehetem, ifjú hölgy. Ha nem lenne kroko-díler, aki a felügyelete alatt tartja őket, a krokodilok szabadon garázdálkodnának. Képzeld csak el, micsoda káosz lenne a labirintusban! Előbb-utóbb a segítségemmel, vagy anélkül is megtalálják a kiutat, de ha nem vagyok itt, sokkal hamarabb bekövetkezik a katasztrófa! 

 - És mondja csak, kroko-díler úr… Lehetséges volna… átadnia a stafétabotot? - nagyapa és unoka egyaránt megdöbbenve bámult először a lányra, majd lélegzetvisszafojtva választ várva a manóra. 

 - Talán - bizonytalanul csengett reszelős hangja. Egy pillantás múlva a semmiből előkerült vaskos ősrégi könyvet lapozgatott, kibúvó után kutatva. Nyilvánvaló volt mindhármuknak, mindezidáig ez még eszébe sem jutott, most azonban olyan bőszen vetette bele magát a kutatásba, hogy egy ágyúdörgés sem zökkenthette volna ki a koncentrációt igénylő kutatásból. - Igen! Lehetséges! - csapta össze a könyvet, minek következtében ezeréves porfelhő ingerelte tüsszentésre pirospozsgás orrát. 

 - Mi a módja? - kérdezte Vilmos, igyekezve érzelemmentes hangot megütni barátjával szemben, azonban a gondolat, hogy ismét családja körében lehet ÉS a manótól sem kell elbúcsúznia, rendkívül felvillanyozta. 

A kroko-díler megtörölte az orrát, majd észbe kapva újfent bősz lapozgatásba kezdett. Most azonban már pontosan tudta, hol keresse a választ, a megoldást.

 - Csak egy gond van - sóhajtott csüggedten. Három értetlenkedő szempár meredt rá. - Hol találok én olyan valakit, aki átvállalja tőlem ezt az átkot? Mert higgyétek el nekem, elég régóta vagyok kroko-díler, ez a feladat nem való akárkinek. 

 - Én vállalom! - vágta rá látszólag gondolkodás nélkül Vanda. Valójában attól a pillanattól kezdve, hogy felvetette a témát, egyre inkább erősödött benne a tudat: ha elvállalná a krokodilok felügyeletét, a mocsár alkukötő pozícióját, személyesen ügyelhetne a krokodilokra. Ha pedig ügyelhetne rájuk, egészen biztos volt benne, többé egyetlen vidra sem esne áldozatul a környék ragadozóinak. A szüleit, jól tudta, nem hozhatja már vissza ezzel a döntéssel, de élete további évei értelmet nyernének. - Én vállalom! - ismételte meg éppoly határozottan, mint elsőre. 

 - Jól hallottuk elsőre is, ifjú hölgy - jegyezte meg a manó. - De attól félek, nem gondoltad át a dolgot. Ha kroko-díler leszel, hátra kell hagynod mindent és mindenkit magad mögött. 

 - Tisztában vagyok vele - bólintott Vanda. 

A manó utolsó kroko-díleri feladataként felruházta Vandát mindazzal a tudással és képességgel, amire szert tett a hosszú évek során. Ezt követően az új kroko-díler első döntéseként egy varázságat adományozott Viktornak, Vilmosnak és a manónak, aminek segítségével gond nélkül kijutottak a labirintusból. 

Vendel és Veronika már vártak Viktorra. Lett is aztán nagy meglepetés, öröm és boldog ölelkezés, amikor a kis vidra mellett meglátták Vilmos nagypapát! Akkora vigadalmat csaptak, hogy azt még Gedeon, a gólya is hallotta a magasban. Aki nem hiszi, járjon utána!