MEGÍRVA A CSILLAGOKBAN II. RÉSZ

3 

Másnap T’Ra úgy érezte, mintha évek óta nem aludt volna ilyen mélyen. Az álma annyira élethű volt, mintha benne ragadt volna: egy férfivel táncolt a félhomályban, de amikor a kezéről az arcára nézett, a kép váratlanul megváltozott. Feszültség, düh és keserűség kavarogtak körülötte, mint egy szűk ruha, amit az ember sehogy nem bír leszedni magáról. Levegő után kapkodva riadt fel végül.

Kényszerítette magát, hogy visszaaludjon és addig koncentrált a gyűrűre a férfi kisujján, hogy végül sikerült ismét elszundítania. A férfi arcát továbbra sem látta, de a jelenléte így is megnyugtatóan hatott rá.  

Az elmúlt egy hétben semennyit nem tudott pihenni, ami vulkáni génjeit és a körülményeket figyelembe véve cseppet sem volt meglepő a számára. Az első Enterprise-on töltött éjszakáját követően azonban meglepően kipihenten ébredt. 

T’Rával ellentétben Leonard azon az éjszakán egy szemhunyásnyit sem bírt aludni. Hajnalban a kabinjából automatikusan a gyengélkedő felé indult, ám amint meglátta a vörös vulkánit, megtorpant. Vajon készen áll rá, hogy újra lássa annak tudatában, a nő számára ez lesz az első találkozásuk? Már épp meggyőzte magát arról, még visszafordulhat, amikor az igéző zöld szemek egyenesen ránéztek. A férfi még levegőt is elfelejtett venni pár pillanatig. Nyugi, McCoy, csak lazán, csitította felgyorsult szívverését magában. Kezdd valami egyszerűvel!

 - Üdvözlöm! - szólalt meg végül. Közelebb lépett az ágyon épp felülő vulkánihoz. - Doktor Leonard McCoy vagyok, az Enterprise egészségügyi főtisztje. Hogy érzi magát ma reggel?

 - Fizikailag nincs okom panaszra, köszönöm a kérdését. Doktor Bertollini nagyon alapos és figyelmes.

 - Igen, ő kiváló. - Egy hirtelen ötlettől vezérelve leült T’Ra mellé a bioágyra. Vágyott a közelségére, még így is, hogy pontosan tisztában volt vele, T’Ra nem emlékszik sem rá sem az együtt átéltekre. - Elárulhatok egy titkot? - váltott a hangja bizalmasan suttogóra, s amikor a nő félszegen bólintott, folytatta: - Egyszer megmentette az életem. Miután felépültem, megtettem a helyettesemmé. 

Egy hosszú percre Leonard újfent belefeledkezett a zöld szempárba. Észre sem vette, mikor jelent meg Spock az ajtóban, csak arra lett figyelmes, hogy megköszörüli a torkát. 

 - Miss Kelly! - az első tisztnek szemmel láthatóan nem okozott nehézséget T’Ra emlékeinek módosulása, könnyedén és gördülékenyen ejtette ki a mondatokat egymás után: - Úgy értesültem az imént doktor Bertollinitól, hogy fizikailag rendbe jött. Előkészíttettem Önnek egy vendégkabint. Ha megengedi, oda kísérem.

T’Ra felegyenesedett. 

 - Köszönöm a figyelmességét, Mr. Spock. Indulhatunk - majd, mielőtt elhagyta a gyengélkedőt, még egyszer visszanézett Leonardra, aki tapodtat sem mozdult a bioágyról. - Minden jót, doktor!

 - Önnek is, Miss Kelly! - mosolyodott el halványan, miközben szemeire kiült egy furcsa, melankólikus árnyék. Már indult volna a nő után, amikor a kapitány az útját állta.

 - Bones, Bones, Bones! Mit művelsz?

McCoy hátrálni kezdett, vissza az immáron teljesen üres kórterembe. 

 - Nem kérheted, hogy tartsam magam távol Tőle, Jim! - fakadt ki hangosan és kétségbeesetten. - Képtelen vagyok rá!

 - És mégis, mi a terved? Elmondod neki az igazat? Mindent rázúdítanál?

 - Ha van jobb ötleted, hallgatlak!

Hála a gyengélkedő hangszigeteltségének, egy lélek sem hallotta a vehemens párbeszédet, ami sokkal inkább két fivér közt zajlott le, mintsem a kapitány és a hajóorvos között. 

 - Ami azt illeti, van! - Kirk szavait döbbent csend követte olyan hirtelen, hogy hosszú pillanatokig ott lebegtek körülöttük a szavak. - Hódítsd meg újra! Egyszer már sikerült. Miért ne menne másodszorra is? Használd az állomásról szerzett holotechnikát, ha szükséges. A fenébe is, használd ki végre, hogy van egy kis nyugi és tedd, amit szeretnél! Élj egy kicsit, öreg barátom! - mosolyodott el mondanivalója végére, mintha Leonard legalább száz éves lenne, pedig csak nyolc esztendővel volt idősebb Kirknél. 

 - A holofedélzetet? - csillant fel a doktor szeme, elengedve a füle mellett a Kirk féle csipkelődést. - Mondasz valamit. - Lassan ejtette ki a szavakat. Félvállal nekidőlt a falnak, bal kezét keresztezte a mellkasa előtt, a jobbot merőlegesen pihentette rajta. Jimnek erről a pózról most is az a szobornév jutott eszébe, mint korábban bármikor: A gondolkodó doktor. 

 - Csak ne felejts el szólni Scottynak, nehogy valaki megzavarjon titeket! Most visszamegyek a hídra - azzal vállon veregetve sok szerencsét kívánt a tervét lassan de biztosan szövögető McCoynak. 

“Mindig örömteli esemény.” Ezekkel a szavakkal lehetne leírni egy esküvőt a Földön. Túl minden ismert tartományon két fél eggyé válása különösen romantikus elhatározás. 

John Morrison, az Enterprise főgépészének, Scottynak a hivatalos helyettese valamint Tessa Narrath, a gyengélkedő főnővére legalábbis ezt a nézetet vallották. 

A szertartást a hagyományokhoz híven a kapitány vezényelte le. T’Ra előző nap személyesen kapott meghívást, miután elfoglalta ideiglenes szállását. Tessa és John a szomszédos kabinban laktak, immáron negyedik hónapja. Habár a vörös vulkánin nem egyenruha volt, a pár azonnal barátjukká fogadta és kedves közvetlenségüknek köszönhetően döntött úgy végül, elmegy a szertartásra. 

Mint azt Rebecca Bertollinitől megtudta, John tanújának a főgépészt, Montgomery Scottot kérte fel, Tessa pedig doktor Carol Marcust, aki a szertartást követő órák túlnyomó többségében a főtisztekkel társalgott. 

 - Mr. Spockkal és a kapitánnyal pedig már találkozott - zárta le a bemutatásukat Rebecca. 

 - Most biztos azon tűnődik, hogy azok ketten együtt vannak-e - hallott meg maga mögött egy mindezidáig ismeretlen hangot T’Ra. Néhány perce még az ifjú párnak gratulált, majd megfogadva Rebecca tanácsát igyekezett elvegyülni a tőle kapott szolid de elegáns ruhában. Megfordult és egy homályos tekintettel találta magát szemben, ami üresen bámult maga elé.

 - Kikről beszél, Mr…?

 - Dilot. Doktor Émile Dilot, szolgálatára. Természetesen arról a turbékoló gerlepárról - biccentett Leonard McCoy felé, akibe a fiatal, szőke doktornő, Carol Marcus épp belekarolt és odasúgott valamit. Ha T’Rának a mozdulat láttán nem kezdett volna hegyes füleiben lüktetni a szíve, talán hallotta volna a bizalmas beszélgetést kettejük között. Így viszont a következő percekben kénytelen volt beérni Émile Dilot keserves és kéretlen vallomásával arról, hogyan kosarazta ki őt doktor Marcus. - Csak azért, mert nem én vagyok a sztárdoktor, hanem Dr. Tökéletes McCoy.

T’Ra legyűrte magában a belső késztetést, hogy kiálljon az egészségügyi főtiszt mellett. Végtére is, csak egyszer találkoztak, s akkor is csak röviden beszélgettek egymással. Így viszont, hogy nem ismerhette a valóságot a doktorok közti vélt vagy valós kapcsolatok kuszaságáról, bölcsen és logikusan igyekezett nem reagálni Émile megjegyzésére. 

 - Néhány hónapja eléggé össze vannak nőve - törtek utat a fejében a részeg és őszinte (?) szavak. - Hát, nincs igazam, zászlós?

T’Ra körülnézett, aztán rá kellett jönnie, Dilot még mindig hozzá beszél. Ezek szerint a bizalmaskodása valójában nem neki szólt, csupán összekeverte valakivel. Egy zászlóssal. 

Talán nem is olyan rossz ötlet, merengett el. Miután elkapják Ayanart és a romulánjait, jelentkezhetne az Enterprise-ra biztonsági tisztnek. Váratlanul hasított belé a felismerés: immáron egyedül maradt a világon. 

 - Bones! Ha tovább bámulod, még lyukat égetsz szegénykébe. Menj oda!

 - Kérd fel táncolni! - unszolta Carol Marcus is meghallva Kirk jó tanácsát. 

 - Nektek nincs más dolgotok? - fakadt ki suttogva McCoy, mire két ártatlan fejrázás volt a válasz, amitől akaratlanul is elnevette magát. Ha mások a hajón tudnák, hogy két ilyen kerítő is van a társaságukban, talán vele együtt nevettek volna fel. Így viszont T’Rához egyedül az ő jókedve hallatszott el. 

 - És vigyél neki pezsgőt is! - nyomott mindkét kezébe egy-egy poharat a szőke nő. 

 - A vulkániakra nincs hatással az alkohol - jegyezte meg mintegy mellékesen McCoy, mire Carol visszavette a férfi jobb kezébe adott poharat és belekortyolt.

 - Akkor ne pazaroljunk - engedte útjára mosolyogva.

Leonard egyre közelebb került T’Rához, miközben végig rajta tartotta a tekintetét. Az igéző zöld szemeknek köszönhetően azonban hamar kiszáradt a torka. Már bánta, hogy pezsgővel teli pohárral indult el a nőhöz. Néhány méterre a cél előtt nem bírta tovább: a szájához emelte bal kezét és belekortyolt az italba. 

T’Ra lesápadt abban a másodpercben, amikor észrevette az egyszerű ezüst gyűrűt a doktor kisujján. Nem volt egy feltűnő darab, talán még csak nem is realizálta volna a létezését, ha az álombeli férfin, akivel táncolt nem lett volna szintén egy pontosan ugyanilyen ékszer. Szintén a kisujján. Úgy sötétedett el körülötte minden, mintha valaki kilökte volna egy légzsilipen egy csillagtalan elátkozott rendszerben.

 - T’Ra! - kiáltott fel olyan kétségbeesetten McCoy, hogy ha akarta volna, sem vonhatta volna jobban magára a terem figyelmét. A pezsgőspohár kicsúszott a kezéből, vagy talán ő maga dobta a földre, nem tudta, nem is volt jelentősége. Odarohant a vörös vulkánihoz és éppen hogy sikerült elkapnia, mielőtt elesett volna. 

A félig térdelő helyzetből már a nővel a karjában egyenesedett fel. 

 - Utat, a szentségit! - ripakodott az előtte bámészkodókra, ami legalább annyira hatásos volt a számára, mintha varázspálcát használt volna a tömegoszlatáshoz. 

A gyengélkedőre érve azonnal a legközelebbi bioágyra fektette. Óvatosan kisimította a lángvörös tincseket az arcából, mielőtt felnézett volna az ágy feletti kijelzőre. Doktor Rebecca Bertollini a fekhely túloldalán szintén a kijelzőn megjelenő számokra koncentrált. 

 - Az értékei jók - habár McCoy maga is látta a kijelzőt és éppúgy értelmezte, ahogyan Bertollini, megnyugodni mégis akkor kezdett, amikor meghallotta a doktornő hangját. Akkor és ott tudatosult benne, mit jelent az orvos-beteg kapcsolat esetében az összeférhetetlenség. 

 - Doktor… - hallatszott erőtlenül T’Ra bizonytalan hangja, ami arra késztette a már épp hátráló McCoy-t, hogy egykettőre újból mellette teremjen. -... Bertollini - folytatta a vulkáni, amitől a férfi arcára kiült egy szomorú érzés: a haszontalanságé. Újfent hátrálni kezdett, így mire T’Ra végül kinyitotta a szemeit, már csak a doktornőt láthatta fölé hajolni. - Mi történt? 

 - Elájult - kapta meg a rövid választ. - De hála doktor McCoy-nak, nem esett komoly baja. 

Helyettese szavait hallva Leonard megtorpant az ajtóban és visszanézett T’Rára. 

 - Köszönöm, doktor! - egy hosszú pillanatig csak némán nézték egymást. Mielőtt azonban Leonard egy halvány mosolyon kívül szavakkal is reagálhatott volna, az egyik ápolónő, Veronique Roché jelent meg lélekszakadva az ajtó túloldalán. 

 - Jaj, de jó, hogy még itt van, doktor! - nézett McCoy-ra. 

 - Mi a baj, nővér?

 - Doktor Dilot, uram. Zaklatja a női tiszteket, különösen… doktor Marcust. 

 - A szentségit! - káromkodta el magát a hajóorvos, mielőtt elhagyta volna a gyengélkedőt.

 - A labor doktor Bertollininek! - hallatszott a kórterem interkomjából. Rebecca egy másodperc alatt ott termett az eszköznél.

 - Hallgatom.

 - Megvannak az eredmények, amiket kért.

 - Köszönöm! Máris megyek. 

Mielőtt még elhagyta a kórtermet, meghagyta a nővérnek, amennyiben T’Ra értékeiben nem áll be romlás, és nem lesz újabb ájulás, egy óra megfigyelést követően visszatérhet a kabinjába. 

 - Hozhatok valamit? - kérdezte Roché nővér. - A szertartáson nem is evett semmit. Még a tortát sem kóstolta, pedig nekem elhiheti, az ételszintetizálónk most kifejezetten kitett magáért. 

 - Köszönöm, nem kérek semmit - jelentette ki T’Ra.

 - Egy kis plomeek levest sem? - T’Ra megrázta a fejét. - Biztos?

 - Határozottan - vágta rá a vulkáni. - Nem szeretem - vallotta be őszintén. 

 - Akkor egy jó kis quesadilla? Higgye el, először én is idegenkedtem tőle, amíg az egyik űrállomáson doktor McCoy meg nem hívta az egész egészségügyi teamet. Azt mondta, még nem is éltünk igazán, ha nem kóstoltuk ezt a különlegességet. Nekem egy gombásat rendelt sok zöldséggel, mivel megfigyelte, hogy nem eszem húst. Olykor olyan, akár egy vén morgós medve, de nekem elhiheti, akkora szíve van, mint ez a hajó! - Az utolsó mondatot már csak suttogva tette hozzá. - Tudja, mit? Én hozok magamnak egy gombásat és elfelezzük. Elvégre nem akarhatja, hogy megismétlődjön az ájulása, nem igaz? - azzal választ sem várva a saját csuklójára csatolt egy fekete szíjú távolsági megfigyelőt, rutinos mozdulatokkal hozzákapcsolta a vulkáni feje feletti kijelzőhöz és magára hagyta a kórteremben.

Nem ment messzire. Egyszerűen csak kitapasztalta, hogy a gyengélkedő melletti kisebb kantinban lévő ételszintetizáló készíti a legélethűbben a quesadillát. Már épp indult vissza, amikor meghallotta McCoy hangját, ami suttogva is határozott és ez alkalommal főnökösködőnek tűnt egy kissé, amin az ápolónő cseppet sem lepődött meg. 

 - Az irodámba, Dilot! Most!

 - Már itt is vagyok - viharzott be a kórterembe Veronique. 

 - Menjen vissza a szállására és elő se jöjjön, amíg be nem fejeztük az ötéves küldetésünket! Ez parancs!

 - Úgy? Szóval most szobafogságra ítél? Rendben, apuci, már megyek is! 

 - Inkább hálásnak kellene lennie, amiért nem hajítom ki az egyik légzsilipen! 

Miután Émile és Leonard kiviharzottak a hangszigetelt irodából, T’Ra és Roché nővér is tisztán hallották a veszekedésüket. Sőt, az ápolónő szerint ezt a hídon is hallhatták az éppen ott tartózkodó tisztek. Még szerencse, hogy a fotocellás ajtót Dilot nem volt képes becsapni maga után. McCoy dühösen és szúrós tekintettel bámult utána néhány másodpercig, mielőtt két tenyerébe fogta az arcát és felsóhajtott. 

 - Sajnálom, hogy mindezt hallaniuk kellett - habár mindkettőjüknek szóltak a szavai, tekintetét egy pillanatra sem vette le a vörös vulkániról, aki különös, zavart arckifejezéssel reagált. 

 - Nem történt semmi baj. Őszintén szólva, uram - kelt fel T’Ra mellől Roché nővér -, már nagyon érett neki, hogy a fejére koppintson.

 - Tudom - sóhajtott fel egyetértően McCoy, karba tett kézzel az ajtófélfának támaszkodva. - De attól még nem lesz könnyebb. Csak nem..? - csillant fel a szeme a tányéron lévő finomság láttán. - Quesadillát esznek és meg sem hívtak? Nővér! Milyen viselkedés ez? - Roché megrökönyödött, majd elővett még egy tányért és evőeszközt. 

 - Épp most akartam megkérdezni: csatlakozna hozzánk, doktor McCoy? - mosolygott játékos főhajtással az ápolónő. 

 - Ha már ilyen szépen meghívattam magam, miért ne? - foglalt helyet ő is egy széken a bioágy mellett. 

Mire a megfigyelésére előírt egy óra letelt, T’Ra már a quesadillától jóllakottan hagyta el a gyengélkedőt a visszatérő doktor Bertollini engedélyével. A szállásán végignyújtózott az ágyán és az álmára gondolt: a gyűrűre a férfi bal kisujján. Valamint a kifejezésre, amit képtelen volt kiverni a fejéből: “Hálásnak kellene lennie.”

A doktornő is olyan furcsán viselkedett, miután visszatért a laborból. Gyorsan ránézett az értékeire, s egy-két rutinkérdést követően már el is engedte. Rossz hírt kaphatott?

Csengettek az ajtaján. Megadva az engedélyt, doktor Leonard McCoyt pillantotta meg a folyosón.

 - Azon gondolkodtam, van-e már programja holnapra, Miss Kelly.

Meglepte a hirtelen támadt érdeklődése, különösképpen azok után, amire Dilot célzott az esküvőn.

 - Még nincs - felelte őszintén. 

 - Szereti a virágokat? - hangzott az újabb kérdés egy mosoly kíséretében. Mintha előre tudná, mit fog válaszolni. 

 - Az a virágtól függ.

Önmagát is meglepte, de legalább elérte a célját. A férfi csodálkozva felemelte egyik szemöldökét.

 - 10:00-ra Önért jövök.

 - És hová megyünk, ha szabad kérdeznem?

 - Szabadnak szabad, de nem árulom el. Legyen meglepetés!

 - A vulkániak nem szeretik a meglepetéseket. - Leonard elfojtott egy grimaszt. Helyette inkább mosolyra húzódott a szája. 

 - De ez a vulkáni ezt a meglepetést imádni fogja. Jó éjszakát, Miss Kelly! - azzal, mielőtt a nő felocsúdhatott volna, eltűnt a folyosón.