BBC Atlantis 'fanfiction'

2

   - Poseidón bölcs tanácsáért jöttem – torpant meg az Orákulum ajtajának képzeletbeli küszöbén Pythagoras. Egy része nem tartotta jó ötletnek előre ismerni a jövő alakulását.

   - Még nem láttalak itt ezelőtt. – Az Orákulum bölcs és sosem téved, mondogatta magában a „háromszöges srác”, saját meggyőzésére és megnyugtatására.

   - Nem – suttogta.

   - Kérdésed van számomra? – Igen is meg nem is, gondolta magában Pythagoras. Úgy érezte magát, mint egy ostoba kisdiák egy fontos felelés előtt. „Miért nem készültél, kisfiam?” – szinte hallotta egykori oktatói szavait, amik őt mindezidáig elkerülték. Lelkiismeretes és szorgalmas volt már akkor is. Most viszont, akárhogy is próbálkozott, nem tudta magát meggyőzni arról, a múltja véglegesen a múltban marad. Voltaképpen egyfajta megerősítést várt az Orákulumtól.

   - Heliosba utazom – bökte ki végül.

   - Védelemért kívánsz imádkozni? – az Orákulum türelmes tanár képét vette fel Pythagoras szemében.

   - Igen. Nem. Én...  – mély levegőt vett. - Tudni szeretném, hogy biztonságban átkelünk-e a sivatagon. – Bár látta a bölcs asszony mozdulatait, elméjét a szavaira élezte ki.

   - Utatok sokkal messzebbre vezet Heliosnál. – Az Orákulum hangja szinte már vészjóslóan nyugodtan visszhangzott. - Lélekutazásra indultok.

   - Ez mit jelent? – Pythagoras rosszat sejtett.

   - Hogy jó okod van rá, hogy aggódj.

   - Nem értem – vagy csupán nem akarta érteni.

   - A feltett kérdésed nem volt egyszerű. A válasz sem az.

   - Akkor mondd el... – a fiatal férfi úgy érezte, a szívét mardosó idegesség és félelem menten felőrlik az értelmét. - Mi vár ránk?

   - Ez csak rajtad, csakis rajtad múlik.

   - Nem lenne szabad elmennem – motyogta maga elé inkább saját gyanújának beigazolódásaképp, mintsem a társalgás részeként.

   - Bárhogy is döntesz, közeleg számodra a számadás napja. Bárhogy is próbálod, nem tudod elkerülni.

   - Hálás vagyok. – Úgy érezte, megkapta a választ. Lassú, megfontolt és reszkető léptekkel indult el a „számadás napja” felé.

   - Sötétséget érzek a szívedben. Megosztod velem? – megtorpant és lassan megfordult. Szemei könnyektől égtek. Hihetetlen, hogy ez legyen a vége! Theano és ő épphogy csak egymásra találtak, az élete végre rendeződni látszott…

   - Nem – felelte halkan, határozottan. - Ezzel a teherrel nekem kell élnem. – makacs könnycseppek lepték el a szemeit, és csiklandozva csorogtak végig az arcán. - És nekem kell meghalnom.

   - Ahogy kívánod. – Az Orákulum tekintete mindenféle érzelemtől mentes volt, Pythagoras mégis fürkészte volna még néhány percig, csak hogy valamiféle halvány reménysugarat olvashasson le róla. Azonban a szíve és az esze is jól tudta, hiú ábránd ez csupán. Hamarosan találkozik az Istenekkel. Addig viszont titokban tartja mindenki előtt, hogy itt járt, s mindazt, amit az Orákulum mondott neki. Nem akarta még jobban elkeseríteni a barátait.

A bölcs asszony arca kifürkészhetetlen maradt mindaddig, míg Pythagoras nehéz lépteit el nem nyelték a korai imára készülődőké Poszeidón templomában.

   - A szívem szakad meg érte. – Az egyik vaskos oszlop takarásából Theano lépett elő. Minden egyes szót kitűnően hallott, s habár nem a hallgatózás volt jövetele célja, valahol mélyen a szívében nem bánta meg, hogy most már tisztában van Pythagoras félelmével. Még ha nem is teljes egészében…

   - Bármi is történt, ahogy neki is mondtam, közeleg számára a számadás napja – pontosan tudta, az Orákulum többet tud, mint amennyit elmond.

   - Azért, mert itt vagyok? – kérdezte rövid hallgatást követően. - Valld meg, de őszintén: mind szövetkeztetek ellenem? Ellenünk?

   - Neked sem mondhatok többet, mint a barátodnak – szögezte le újra a bölcs asszony.

   - Keresztül fogom húzni a számításaitokat! Meg fogom védeni Őt, akár az életem árán is! – Theano érezte, hogyan válik haraggá az elkeseredettsége, és mielőtt az Orákulum bármit is reagálhatott volna, kiviharzott a teremből.

A kis csapat a szerencsés vőlegény, Philémon, a Samos-i egykori rabszolga, Otus, valamint egy titokzatos lady társaságában indult útnak Nilas vezetésével. Útjuk a sivatagon át vezetett, Heliosba, ahol Philémon mennyasszonya várta őket.    

   - Óvatosabban kellene megítélned az embereket – jegyezte meg építő kritikaként Pythagoras az öccsének az első pihenőállomásukon. Arcas még elindulásuk előtt támadt Otusra, csak azért, mert a magas, erős férfin ott volt a gyilkosok jele. Nilas az incidenst követően haragosan ezekkel a szavakkal okította ki a csapatát: „Amikor a sivatagban leszünk, ha életben akarsz maradni, azt csinálod, amit én mondok! Ez mindenkire vonatkozik! A sivatagban mind testvérek vagyunk.” Út közben pedig mesélt Otusról Pythagorasnak, amit a „háromszöges srác” továbbadott öccsének is.

 Arcas egyébként is forrófejű, és makacs volt, vagy csak túlságosan fiatal; mindenesetre a fájó seb örökre megmaradt a lelkén: valaki meggyilkolta az édesapját.

Amikor már közelebb jártak Helioshoz, mint Atlantishoz, egy rablóbanda elől a csapat az ún. Fúriáknak szentelt helyen talált átmeneti menedéket. Jason, előre számolva a kínos következményekkel, az esti tábortűz mellett megkérdezte:

   - Ezek a fúriák… istenek? –

Theano elfojtott egy mosolyt. Pythagoras minden ismeretét megosztotta velük a Fúriákkal kapcsolatosan:

   - Ha megidézik őket, nem ismernek irgalmat. A gyilkos nem tud elrejtőzni előlük. A világ végére is követik, hajtja őket a sérelmet szenvedettek fájdalma és dühe. Csak azt érzik, ami az őket megidéző ember szívében lakik. Csak ő tudja visszahívni őket. Az ő szívből jövő megbocsátása nélkül nincs menekvés. - Őt hallgatva, Theano érezte, ahogy végigszalad a hátán a hideg.

  Fázósan húzta összébb magán a takarót. Hihetetlen ez a sivatag! A nappali forróság éppoly elviselhetetlen, mint az éjszakai hideg.

Vége a második fejezetnek... 

3. fejezet: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/05/12/bbc-atlantis-furiakduhe3