Frog of the Dance - Veszedelem testközelből

Szavak:

szerencsétlenség, sors, harmatcsepp, lencse, káosz

Történet:

Bendegúz kész szerencsétlenségnek érezte magát. Óráknak tűnt az elmúlt néhány perc, amiben kénytelen volt egymaga szembenézni a Gonosszal, miután Cammogi pár mondatot követően elsietett segítségért. Bendegúz fülében csak az maradt meg, hogy vigyázzon rá. Még vissza is kérdezett:

- Rá? Nem inkább „Vele”? – Cammogi még motyogott valamit maga elé, mielőtt elnyelte volna őt az erdő. Bendegúz nem értette, mi történik. Kezdve azzal, mit keres egy sötét ördög a Levelibékák területén, miért nem vadássza le mindkettejüket, miért pislog olyan ártatlanul, mint a kishúga tegnap, mikor – a héten sokadszorra – akart békalencse-főzeléket enni vacsorára. Egy eltévedt harmatcsepp a vállára hullt, mire riadtan hátrafordult. Aztán eszébe jutott, hogy így most a sötét ördögnek került háttal, így visszafordult, a legkevésbé sem tudva elrejteni idegességét. A gólya váratlanul felsóhajtott:

- Remélem, a barátod megtalálja az enyéimet. – Bendegúzban csak ekkor tudatosult, hova tűnt Cammogi és, ha ez lehetséges, még feszültebb lett.

Mindeközben Cammogi rálelt a tisztásra, amiről a fiatal gólya beszélt neki. Egy aprócska sípot húzott elő a mellényzsebéből. Akkor kapta Gedeontól, a gólyák vezérétől, mikor „elrabolták őt”. (Természetesen az a bizonyos „elrablás” sem pontosan úgy történt, ahogyan azt az apja, vagy bármelyik másik béka elképzelte, de erről majd egy másik alkalommal mesélek Nektek...)

Cammogi megfújta a sípot, mire az égen óriási felhők jelentek meg, amikből lassacskán kirajzolódott Gedeon és néhány másik gólya alakja. Szabályos kört alkottak Cammogi körül, mindegyikük egyenlő távolságban szállt le hozzá. Végül Gedeon lépett egy gólyahossznyit közelebb.

- A segítségedre van szükségem, jó Gedeon. – pislogott fel rá Cammogi.

- Bármikor, szívesen, barátom. Hallgatlak. – s valóban türelmesen végig is hallgatta őt. Csak miután befejezte a mesélést, döbbent rá arra, mennyivel egyszerűbben beszél a gólyák körében, mint néhány napja a Brekegőben. 

Bendegúzon egyre inkább eluralkodott a félelem. A szívverése minden apró neszre az egekbe szökött, rémisztő tévképzetekkel tarkítva egyébként is élénk fantáziáját. Néhány órája még ki lehetett csalni belőle pár mondatot, de lassan kezdett inkább csak maga elé motyogni. 

- Ez az egész nap kész káosz. Miért is kellett kimozdulnom otthonról? - panaszkodott, mire a "sötét ördög" váratlanul felsóhajtott: Cammogi visszatért! Bendegúz korai öröme elpárologni látszott, ahogy barátja leszállt egy "szárnyas veszedelem" hátáról. Újabb gólyák tűntek fel körülöttük, lassacskán körülölelték a bokrot, aminek ágai szerencsétlenül a "sötét ördög" lába köré tekeredtek. 

Bendegúz kis híján elájult, úgy reszketett. Gedeon szavait is csak nagy sokára volt képes felfogni: 

-  Kotsi (szoto nyelven: veszélyes) bokor. Az ágai minden felnőtt gólyára rendkívül veszélyes mérget hordoznak. Nagyon jól tetted, hogy értesítettél minket, Cammogi. Viszont, attól tartok, ennek a problémának a megoldásában már nem tudunk segíteni. A kotsi bokor mérge halálos, még a Bölcsek Tanácsa sem ismeri az ellenszerét. - A kotsi szóra a többi gólya hátrálni kezdett, szemléltetve mindazt, amit Gedeon szavakba öntött. 

- És akkor most mi lesz vele? - kérdezte aggodalommal a hangjában Cammogi.

- Ő még fiatal. A szervezete egy ideig ellen fog tudni állni a méregnek... - Gedeon hagyta a mondat végét a levegőben lógni, amitől kis barátjának összeszorult a szíve. 

- Akkor kettőnknek kell őt kiszabadítanunk.

- Nekünk? Elment az eszed, Cammogi? Az ott MÉREG!

- Békákra nem hat.

- Honnan tudod? Próbáltad? 

- Elég! - kiáltotta el magát Cammogi. Még egyikük sem hallotta vagy látta őt ilyennek. - Egyszerűen csak odamegyünk - s ahogy mondta a terve mozzanatait, úgy meg is valósította, ügyelve rá, hogy a ruhácskáját ne tépázzák meg a bokor ágai -, és szép lassan és óvatosan kiszabadítjuk a lábát... Hogy is hívnak?

- Stella. - felelte bátortalanul a kis fekete gólya. 

- Örvendek, Stella! Én Cammogi vagyok, ők pedig a barátaim: Bendegúz, Gedeon... és sorolta volna tovább, de sajnos a többi gólyát nem ismerte név szerint. Ezért a nyitva hagyott mondatot sajátságos frappánssággal zárta le: - meg a többiek. - Stella halványan elmosolyodott, amitől Cammogi érezte, hogy eddig megfogalmazatlan tervét - miszerint tompítsa a feszültséget - siker koronázta. 

- Bendegúz! Kérlek! - könyörgő tekintetek vették körbe. Addig győzködték, míg végül beadta a derekát. Így sikerült végül elengednie - legalábbis egy kis időre Bendegúznak a félelem bénító érzését, hogy a felülkerekedett lelkiismerete diadalt arasson a kotsi bokor ágai közt. Szándékában állt elrejteni a mélyről feltörő jóleső gondolatot, ami Stella kiszabadításakor eltöltötte egész bensőjét, azonban álcája nem sikerült olyan jól, mint ahogy azt szerette volna.

Az átélt feszültség, mint rossz emlék tört utat magának röviddel azután, hogy búcsút intettek Stellának, Gedeonnak meg a többieknek és elindultak hazafelé. Vajon jól tette? Mi lesz, ha Gedeon titokban követi őket és csak a legalkalmasabb pillanatra vár, amikor lecsaphat rájuk? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak benne. Miért nem osztotta meg Cammogival ezeket az aggályokat? Talán időközben, ha másnak nem is, önmagának mégis bevallotta: rendkívül jól eső érzés töltötte el a lelkét, amikor közösen sikerült megmenteniük Stellát.

A falu határán Cammogi egy pillanatra megtorpant és némi tépelődést követően zsebéből előkerült egy furcsa,  hosszúkás, lyukacsos fadarabka. Habár Bendegúz jobban belegondolva még soha életében nem látott ilyen színű fát.

- A Bölcsek Tanácsa bűvölte meg. - tudta meg barátjától. Alig bírta róla levenni a szemeit. 

- Nagyon szép. - jegyezte meg inkább csak magának Bendegúz. - De ... mi ez?

- Gedeon szerint a neve: bádogsíp. Azt mondta, hogy ennek segítségével megértethetem magam apámmal. - Cammogi, bár a barátjához beszélt, végig a különös hangszert vizsgálgatta, forgatta a kezei között.

- Hogyan? - tette fel újabb kérdését Bendegúz, lassan, töprengőn. Cammogi szinte ösztönszerűen a szájához vette a sípot és néhány szívdobbanással később már úgy sikerült játszania rajta, mintha egész életében zenélt volna. "Ez egy csodasíp." - gondolta magában, mikor ráeszmélt, hogy éppúgy táncol, ahogyan azt Gedeonéktól megtanulta. "A zene ereje lenne? Vagy a sípé? Esetleg mindkettőé? Biztosan" - Mikor ki akarta mondani hangosan is, a barátjára pillantva különös látványban volt része: Bendegúz is táncolt! A dallam, amit Cammogi előcsalogatott a csodasípból, különleges eufóriával hatott mindkettejükre. 

Mikor Cammogi gyakorlatlan tüdejéből végül elfogyott a szusz, mindketten levegőért kapkodva rogytak a fűbe. Bendegúz arca soha azelőtt nem látott boldogságtól ragyogott:

- Ez elképesztő volt! - lihegte még mindig mosolyogva. - Hogyan csináltad ezt? 

- Én... nem tudom pontosan. Gedeon szerint él egy legenda egy varázslatos hangszerről, ami felébreszti a Sorsot. - újfent a hangszert forgatta, s Bendegúz azon kapta magát, hogy azon imádkozik, bárcsak újra belefújna.

- Ezek szerint... a síp nem hat mindenkire ugyanúgy. Hiszen lehetetlenség, hogy mindenkinek ugyanaz legyen a sorsa. Viszont, ha...

- Ha az a sorsod, akkor táncolni fogsz tőle. - fejezte be a mondatot Cammogi, diadalmasan emelve fel a hangszert.

Összenéztek. 

- Menjünk haza! - azzal Cammogi megszaporázta a lépteit, s már alig várta, hogy édesapja előtt újra játszhasson a csodasípon.