Annácska & az unikornis

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatos erdő, és benne Manófalva. Itt éldegélt történetünk főszereplője, Annácska is, a szüleivel, Manóanyókával és Manóapókával. Egy nap sűrű, sötét felhők kezdtek gyülekezni az erdőn túl, megriasztva az állatokat és a manókat egyaránt. Manóapóka a falu varázslójához fordult. Az öreg mágustól megtudta, a felhők egy sötét átok közeledtét jelzik, amit csak egyféleképpen állíthatnak meg. Összehívta a manótanácsot.

 - Még mindig nem értem, miért éppen neki kell megtennie. Az én fiam sokkal alkalmasabb a feladatra! - ilyen és hasonló kiabálások szűrődtek ki a manótömeg hangoskodásai közül. Manóanyóka és Manóapóka természetesen kristálytisztán hallottak minden egyes szót.

 - A falu varázslójának látomása támadt három nappal ezelőtt, amikor az erdő peremét sötétségbe borították a fekete felhők. Az ő szavait tolmácsoltam nektek. Aki kételkedik ezekben a szavakban, az benne, és általa az Égi Mesterekben kételkedik. A varázsló azt mondta, azok a felhők el fogják pusztítani a világunkat. - Számított rá, így nem érte váratlanul az a félelem-hullám, ami átsöpört a manók között. - Az egyetlen esélyünk a túlélésre a lányom, Annácska. 

- Egy törékeny manólány lépett Manóapóka mellé. 

- Annácska! Kislányom! Vállalod-e, hogy a Meredek Dombról elhozol egy tündérvirágot, és itt, a falunk főterén elülteted, hogy megóvd népünket a veszedelemtől?

 - Vállalom! 

A kislány hangja még sokáig ott visszhangzott a manók fülében. A gyűlés után útra kelt. 

Három nap gyaloglás után hagyta végül maga mögött az erdőt, és mindent, amit eddigi élete során megismert és megszeretett. Rövid lábai mégis továbbvitték, így hamarosan egy rétre érkezett. Rózsaszín virágok látványa tárult apró szemei elé, s hamarosan észrevette azt is, nem csupán a szirmaik pompáznak a kedvenc árnyalatában, hanem bizony a száraik és a leveleik is! 

Annácska még sohasem látott hasonlót, így csak kapkodta a fejecskéjét egyik növényről a másikra. 

 - Szépek, ugye? - az ismeretlen hangtól a manócska ugrott egyet félelmében. - Jaj, bocsánat, nem akartalak megijeszteni! - Annácska a hang irányába nézett és a rózsaszín rétből egy kíváncsi, aranyszínű szempárt fedezett fel. Addig-addig bámulta a különleges szemeket, míg ki nem rajzolódott egy furcsa, hosszúkás arc és négy rózsaszínű patácska. 

Annácska egyik ámulatból a másikba esett. Még sosem látott a lényhez hasonlót sem egész életében. 

 - Ki vagy te? - bukott ki belőle a kérdés. 

 - Oh, bocsánat! Ismét - kért elnézést újra a patás. - Unikornis vagyok - húzta ki magát. - Vagyis, remélem, egy nap az leszek - pislogott ábrándosan egyelőre tükörsima homlokára utalva. - A nevem Francseszkó. Francseszkó Bocseszkó, egészen pontosan. - A kislánynak nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne törjön ki hangos nevetésben. 

 - Én Annácska vagyok, Manófalváról. - a lány szavai legalább akkora derűt varázsoltak Francseszkó arcára, ha nem nagyobbat, mint amekkorát a leendőbeli unikornisé váltottak ki Annácskából. 

 - És mit keresel itt, ahol a madár se jár? - faggatta a patás. Annácska rövid gondolkodást követően úgy döntött, megbízik Francseszkóban, így bevallotta neki az igazat.

 - A Meredek Dombra igyekszem, hogy elhozhassak egyet a tündérvirágok közül, amit aztán elültehetek a falunk főterén, és így megmenekülhetünk a veszedelemtől. 

 - Nahát! - csodálkozott Francseszkó. Még a szája is tátva maradt, miközben hallgatta a csöpp lányka nagyratörő terveit. - Akkor bizony szükséged lehet egy barátra. Mindenkinek kell egy barát - dalolászta. - Egyébként, gondolod, azon a réten nekem is nyílik egy tündérvirág? Szerinted, találkozunk a Tündérkirálynővel? Már kiscsikó koromtól szeretnék találkozni egy igazi tündérrel. Szerinted, ha szépen megkérem, unikornissá változtatna? -

Francseszkónak be nem állt a szája, míg be nem értek egy újabb erdőbe. Ez a rengeteg azonban egészen más volt, mint amit Annácska maga mögött hagyott, a családjával és a barátaival együtt. 

A kopár, éjfekete ágak ijesztő csontvázként csimpaszkodtak rózsaszínű köpenyébe. Minden igyekezetét össze kellett szednie; nem akart sikítani, sem pedig sírni. Az Égi Mesterek őt választották ki a nemes feladatra. Egy kiválasztottnak pedig erősnek kell lennie. Annácska igyekezett ehhez a gondolathoz tartania magát. Közel fél nap néma gyaloglást követően, amikor a faágak sűrűjén át a szemükbe világított a lenyugvó nap halványkék és élénk narancs sugara, közös megegyezés alapján megpihentek egy vastagabb törzsű fa ágán. Mintha évezredes csendet tört volna meg, Francseszkó hangja rekedt volt és bágyadt:

 - Ha pirkadatkor indulunk, holnap ilyenkorra már ott is lehetünk a tündérvirágoknál. - álmodozón pislogott a távoli dombra, miközben nagyot harapott a kislánytól kapott kenyérrúdból. Annácska nem merte bevallani barátjának, lassan elfogy az élelmük. Hamarosan mindkettejüket elnyomta az álom. 

Másnap, pontosan úgy, ahogy eltervezték, folytatták útjukat a Meredek Dombra. Maguk mögött hagyva a félelmetes erdőt, egy kopár mezőre értek, amin jégkristályszerű átlátszó fű ölelte körbe Annácska talpát.

 - Különös - fogalmazta meg mindkettejük gondolatát Francseszkó. - Nem hideg. - 

Szavát is alig fejezte be, a jégkristályok nőni kezdtek, lassacskán körbefonták a patácskáit. Annácska lépett néhányat felé. 

 - Mozognod kell! - próbálta túlkiabálni saját, félelemtől zakatoló szívét a manócska. 

 - Nem megy - akárhogy próbálta, sehogyan sem sikerült kiszabadítania magát. - Egyedül kell továbbmenned.

 - De akkor mi lesz veled? - a választ a jégkristályok adták meg, tovább kúszva Francseszkó patácskáin felfelé. - Nem hagylak itt!

 - Nézd - biccentett eléjük a barátja -, már csaknem elérted a Meredek Dombot. Most nem hátrálhatsz meg! Nem adhatod fel! A faludért, a népedért… Tovább kell menned! Meg kell szerezned a tündérvirágot! - Annácska még tépelődött néhány pillanatig, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, Francseszkónak igaza van. Folyamatosan járkált, egy szívdobbanásnyi időre sem állt le, nem akart ő is egy jégtömbbé válni. Tehetetlenül nézte, amint barátját lassan, de biztosan teljesen körülöleli a jégkristály. 

A manócska nekiiramodott; szaladt, szaladt, míg a Meredek Domb lábához nem ért. Onnan utoljára hátranézett Francseszkó Bocseszkó jégbe fagyott testére, dacosan letörölt egy könnycseppet a szeméből, majd folytatta az útját. 

Teljesen kimerült, mire felért a domb tetejére. Soha életében nem látott még olyan szépet, mint amilyen kép ott tárult elé. Gyémántként ragyogó virágszirmok, ameddig csak manószemei elláttak; szinte belevakult a csillogásba. 

 - Miért jöttél, Manófalvi Annácska? - repült a fogadására egy icipici madárka. Hosszú csőre a kislányt arra a tűre emlékeztette, amivel Manóanyóka meg szokta varrni Manóapóka elszakadt manókabátkáját. Habár váratlanul tűnt fel előtte, Annácska mégsem ijedt meg tőle.

 - A Tündérkirálynőhöz jöttem - felelte őszintén. Kissé bizonytalan volt a madárkát illetően, hiszen lehetséges, már így is Őfelségével beszélget. A tiszteletadás és a megtett út hatására lábai elgyengülten csuklottak össze. - Egy tündérvirágra lenne szüksége a falumnak, amit elültethetek a főtéren, hogy megóvja népemet a közelgő veszedelemtől. 

 - Kelj fel, Annácska! - ez a hang új volt a számára. Azt tette, amit mondtak neki. Felpillantva egy aranyszőke hajú fiatal nőt látott maga előtt, átlátszó, szivárvány színű szárnyakkal, ezüstösen ragyogó ékszerrel a homlokán. Kezében két szál virágot tartott. Átnyújtva a manócskának, újra megszólalt: - Mivel önzetlen szívvel a néped biztonsága számodra az első, természetesen megkapod a tündérvirágot. A másik egy varázsvirág; gazdaggá tehet, ha hagyod, vagy csodát tehet, ha akarod. Csakis tőled függ.

Annácska megköszönte és tarisznyájába rejtette az ajándékokat, majd elindult vissza ugyanazon az úton, amelyen jött. Leereszkedett a Meredek Domb oldalán és fájó szívvel indult el a jégkristály mezőn. 

A szülei biztosan büszkék lesznek rá, legalábbis büszkébbek, mint amennyire ő elégedett most saját magával. Igen, megszerezte a tündérvirágot, így Manófalva megmenekül. De Francseszkón nem tudott segíteni. Közeledett a barátját körülölelő jégtömbhöz. 

Bárcsak kiszabadíthatná! Bárcsak újra életre kelne, hogy folyamatos csacsogásával mosolyt csaljon Annácska orcájára! Bárcsak lenne valami módja…

A Tündérkirálynő szavai jutottak eszébe.

“... gazdaggá tehet, ha hagyod, vagy csodát tehet, ha akarod…”

Csodát. Tehet. Ha. Akarod.

Annácskának pedig jelenleg ez volt minden vágya. Elővette a varázsvirágot; a szirmai éppúgy szikráztak, mint a Meredek Domb tetején.

 - Varázsvirág, kérlek, éleszd fel a barátomat! - érintette a jégtömbhöz a ragyogó, mágikus növényt. Sikerülni fog, sikerülnie kell, gondolta magában. 

A jégtömb megtelt meleg, arany színű fénnyel, majd olvadni kezdett. Annácska, továbbra is kezében a varázsvirággal, boldogan ölelte át Francseszkó Bocseszkót. 

 - Mi történt? - kérdezte a patás.

 - Gazdag lettem - hangzott a titokzatos felelet.

 - Megvan a tündérvirág? - egymásra mosolyogtak, miközben a kislány a tarisznyájára mutatva bólintott. Újra megölelték egymást.

A varázsvirágból váratlanul egy kevés csillámpor hullt Francseszkó homlokára. 

 - Szarvad van! - kiáltott fel örömében Annácska. 

 - Unikornis lettem! - perdült táncra Francseszkó, amikor felfogta a történteket. 

 - Volna kedved elkísérni Manófalvára? - jutott eszébe Annácskának az ötlet.

 - A legnagyobb örömmel! - lelkesedett fel az egyszarvú. - Pattanj fel a hátamra és már indulhatunk is! - Annácska pedig úgy tett, ahogyan barátja javasolta. Volt is nagy öröm és csodálkozás a faluban, amikor a kislány unikornison érkezett a főtérre!

 - Köszönöm, barátom - szólt Annácska, miután sikerült időben hazaérkeznie, és elültette a tündérvirágot a főtéren. Együtt nézték a többi falusival a fekete felhők eloszlását. Egyszerre fürösztötték arcukat a meleg, nyári napsütésben. 

 - Nem - hárította a hálálkodást Francseszkó. - Én köszönöm!

A tündérvirág gyémántokat megszégyenítő ragyogással töltötte el a főteret, és azóta is védi Manófalvát minden rossztól. Aki nem hiszi, járjon utána!