Különleges Kötelék 5.

Az Enterprise váratlanul megrázkódott. A kapitány azonnal felriadt az ábrándozásából. Az interkomhoz lépett.

 - Archer a hídnak! Mi volt ez az imént?

 - Ionviharba kerültünk - jött az egyszerű felelet az első tiszttől. Jon egy pillanatra Phloxra pillantott, de szükségtelen volt megszólalnia, a doktor így is pontosan tudta, mire szeretné kérni őt: figyeljen Porthosra és kezelje diszkréten, amit óvatlanul elárult neki. Azzal csitította a lelkiismeretét, hogy a denobulánnak így is különleges érzéke van az emberi kapcsolatok feltérképezéséhez; talán nélküle is tökéletesen tisztában volt már a tényekkel.

 - Indulok - azzal bontotta volna a csatornát, de T’Pol még szóval tartotta.

 - Szükségtelen, kapitány. Számításaim szerint huszonhét perc tizenegy másodperc múlva már magunk mögött is hagyjuk a vihart. Javaslom, inkább aludjon egy keveset! Valószínűleg a doktor is egyetért velem. 

Habár T’Pol volt a beosztott, és Archer a kapitány a jelen beszélgetés alapján úgy tűnt, szerepet cseréltek.

 - Teljes mértékben - erősítette meg a vulkáni szavait a denobulán. 

Jonathannak nem volt más választása: beadta a derekát.

 - Rendben, parancsnok helyettes. A híd az Öné. Keltsenek fel, ha történik valami! Archer kiszáll.  

 - Hát, pajti, szobafogságra lettünk ítélve - jegyezte meg Porthosnak, miután visszatértek a kabinjába, amire egy ugatás volt a reakció. - Persze, tudom, te nem. Csak én. De azért szolidáris leszel velem, ugye? Remélem.  

Leült az ágyára, és elkezdte lehúzni kék egyenruhája cipzárját, amikor a szokásos halk pittyegés jelezte neki: valaki bebocsátást kér hozzá. 

 - Szabad! - kiáltott ki, de nem kelt fel. Az esélyeket latolgatta a jövevény személyére. 

Az ajtó kinyílt és Sato zászlós belépett a helyiségbe. 

 - Hoshi! - Jon tekintetében egy különleges fénysugár csillant, ami egész lényét legalább tíz évvel fiatalította meg. - Jöjjön beljebb! - invitálta, felkelve az ágyáról.

 - Elnézést a zavarásért, kapitány - kezdte a nő, látszólag is zavarban, amiért háborgatni kényszerül az Enterprise első emberét. 

 - Sosem zavar - nyílt tekintetétől Hoshinak a torkában kezdett dobogni a szíve. Egy aprócska hang a fejében azonban távolságtartásra és szűkszavúságra késztette. - Mit tehetek Önért? - Mielőtt azonban Hoshi jövetele céljára tért volna, az Enterprise ismételten megrázkódott, ezúttal nagyobbat, mint előző alkalommal. A zászlós elvesztette az egyensúlyát és kis híján elesett. Jonathan az utolsó előtti pillanatban kapott utána és reflexszerűen ölelte magához. Annak érdekében, hogy ne essenek el mindketten, Jon szabad kezével a falnak támaszkodott, minek következtében Hoshi ismételten a fal és a kapitány közé került. 

Ez az eset azonban más volt a tegnapinál, és ezzel mindketten tisztában voltak. 

Hoshi fejében száguldoztak a gondolatok, a galaxis legkülönbözőbb nyelvein, mégsem tudott válaszolni arra az egyszerű kérdésre, mi vezette őt a kapitány kabinjába. Jonathanra épp az ellenkezője volt igaz: olyannyira elmélyedt a nő éjfekete szemeiben, hogy egy értelmes szó sem jutott az eszébe, ellenben az, amit végül tett, felért ezer szóval is.

Hoshi visszatartotta a levegőt arra a néhány pillanatra, amíg a kapitány száját az ajkain érezte. 

 - Híd a kapitánynak! - törte ketté a pillanat varázsát egy hang az interkomból. Hoshié? De hiszen az lehetetlen! 

Jon kinyitotta a szemeit. A kabinban sötétség honolt, Porthos édesdeden aludt a saját fekhelyén, s ha a férfinek nem dübörgött volna a fülében a szíve, talán még a halk szuszogását is hallotta volna. Csak álmodott? Pedig olyan élethű volt! A szájához kapott, ahol néhány pillanattal korábban még érezte a lingvisztikus ajkait.

Az interkom újra pittyegett egyet. 

 - Híd a kapitánynak! - ismételte meg Sato zászlós a hívást. Jonathan elméje lassacskán kitisztult. Csak álom volt az a csók… Az az édes, semmihez sem hasonlítható csók…

 - Hallgatom. 

 - Bocsánat, amiért felébresztettem, kapitány! Fel tudna jönni a hídra? Valamit látnia kellene - titokzatoskodott. Archer halkan felnyögött, szívesebben folytatta volna tovább az álombeli eseményt, azonban tisztában volt vele, Hoshi nem önszántából keltette fel belőle. 

 - Indulok. 

Néhány perc múlva az Enterprise kapitánya megjelent hajója hídján. Az izgatottságot már a turbóliftből kilépve érezte, ami minden egyes lépésével tovább fokozódott benne és a tisztekben egyaránt. 

 - Jelentést! 

 - Javaslom, nézzen a képernyőre, kapitány - szólalt meg mindenki mást megelőzve T’Pol. Jonathan megtette. Az arca egyszeriben kivirult. 

Amíg mindenki a központi kilátóernyőn csodálta a néhány éve felfedezett és Travis által azóta is csak Archer-üstökösnek nevezett jelenséget, Hoshi Sato lopva Jonra pillantott. Néhány percig a hídon mindenki csendben várta, milyen utasításokat ad majd a kapitány, aki jelenleg olyannyira belefeledkezett a látványba, hogy néhány pillanatig azt is elfelejtette, hol van éppen. A várakozás közben Travis és Malcolm cinkosul összemosolyogtak; az üstökös felszínén épített hóemberre gondoltak. 

 - Köszönöm, hogy felébresztett, zászlós! - mosolygott végül Hoshira az Enterprise első embere. 

 - Úgy gondoltuk, mindannyian - reagált a lingvisztikust megelőzve a tudományos tiszt, átsiklatva tekintetét a híd személyzetén -, vétek lenne kihagynia a saját üstökösét.

 - Az Archer-üstökös - húzta ki magát büszkén a kapitány. Felszabadultan mosolygott, ismét azzal az őszinte lelkesedéssel, mint a hajó indulásakor. Mintha az elmúlt években semmi olyasmi nem történt volna, ami megtörte volna őt újra és újra.