Tükröd vagyok 6.

Prime Univerzum:

Archer megköszörülte a torkát. Egy kérdés kívánkozott ki belőle, ami nem hagyott nyugtot neki az elmúlt órákban, de továbbra is félt feltenni. Abban reménykedett, hamarosan megtudja a választ, anélkül, hogy nyíltan rákérdezne; ez kényelmes megoldás lenne a számára. 

 - Aztán megismertem egy nagyszerű férfit. Szembeszegült a teljes admiralitással, és kiharcolta, hogy vele tarthassak.

 - Ezek szerint nem bánta meg - jegyezte meg könnyednek látszó mosollyal Jonathan. 

 - Egy pillanatra sem - viszonozta a mosolyt a nő, majd arca hirtelen elkomorult. - Csak egy dolgot bántam meg vele kapcsolatban. - A férfi kérdő tekintetét látva, jelentőségteljesen a szemeibe nézve folytatta: - Évekig rettegtem az érzéseimtől. Nem mertem bevallani neki, mennyire szeretem. Talán abban reménykedtem, ő teszi majd meg az első lépést, hogy fontosabb vagyok számára az admiralitás kimondott és kimondatlan szabályainál. 

 - A felettese volt - motyogta maga elé Jonathan, mint aki ebben a pillanatban döbbent rá az igazságra. A mesterséges fényben most mintha egy egészen más nőt látott volna. - A kapitánya - az ő Jonathan Archer kapitánya, tette hozzá gondolatban. 

 - Már admirálisi rangra terjesztették elő, amikor végre összeszedtem a bátorságomat, és bevallottam neki, mit érzek - nagyot sóhajtott. - Nem bírtam tovább - mentegetőzésnek hatottak szavai. - Mellette lenni, úgy, hogy közben mégsem lehettem vele, szörnyű volt. Főleg a küldetésünk kezdeti időszakában. Többször is megfordult a fejemben, visszatérek a Földre, de aztán rá kellett jönnöm: amióta beleszerettem, nélküle minden perc kész pokol volt - majd, mint aki épp most döbbent rá, mennyi mindent árult el magáról, zavarában kerülte Jon tekintetét. 

 - Mi történt? Amikor bevallotta neki az érzéseit - sosem szeretett más magánéletében vájkálni, ez a mostani eset azonban más volt, és ezt ő is pontosan tudta. A nő sejtelmesen válaszolt:

 - Akiket minden univerzumban egymásnak teremtettek, a lehetőségeikhez mérten hosszabb-rövidebb ideig képesek megélni a felhőtlen boldogságot. Nekem Miatta kell erősnek maradnom. Minden egyes nap. Hogy megakadályozzam az újabb katasztrófákat. - Mélyen és hosszan néztek egymás szemébe. Jonban nem maradt már egy szemernyi kétség sem: ami az Égben köttetett, az űrben megvalósulhat. Minden jóra fordulhat! Ebben az optimista lelkiállapotban vette elő a kommunikátorát. Az első tisztjét szándékozott hívni, így leplezetlen meglepetés cikázott a tekintetében, mikor T’Pol megelőzve őt jelentett az aktuális helyzetről: fél perce válasz érkezett azon a bizonyos nyitva hagyott csatornán. 

A kapitány és Hoshi egy gyors, reményteli pillantást váltottak egymással és azonnal elindultak a hídra. 

 - Mi az üzenet? - faggatta türelmetlenül a delta szolgálatos kommunikációs tisztet Archer. A fiatal zászlós átadta a helyét Hoshinak, miközben megadta a kapitánynak a várt választ:

 - ”Huszonnégy óra, csak ennyit kérek.” - s bár senki nem mondott neki semmit az ügyről, legbelül ennek ellenére tudta, vagy legalábbis tudni vélte, fontos üzenetet hozott a felettese tudtára. 

 - Most megismétli - figyelt fel a hasonmás hangjára Jon. - Van itt más is! - kiáltott fel izgatottan.

 - Mi? - tapadt rá a kommunikációs panelre az Enterprise első embere.

 - Egy másik hang. - 

Csak nem? Ugye, nem? Ha igazat mondott ez a Hoshi arról a bizonyos ambiciózus, kegyetlen kapitányról, akkor az semmi jót nem jelent az ő Hoshija számára. Nem! Nem jöhetett rá, hogy egy másik univerzum tolmácsa van most azon a tükör-hajón! Ugye, nem…?

Egy örökkévalóságnak tűnt az a néhány pillanat, míg Hoshi számára világossá vált, honnan ismeri ezt a hangot. 

Ezek szerint mégsem halt meg?

 - Jonathan, Daniels az! - mosolya láttatni engedte a fogsorát. - Életben van! -

 - Huszonnégy óránk van.

 - Ne feledje, kapitány az esetleges időeltolódást - emlékeztette T’Pol. - Tucker parancsnokkal és Cutler zászlóssal sikerült felállítanunk egy logikus időgörbét, ami segítségünkre lesz az időpont helyes kiszámításában. 

 - Orvosilag bármilyen felvetés? - nézett most Jonathan az egészségügyi főtisztre. Phlox számára még új volt a helyzet, az előző percekben egyik társáról a másikra nézve csodálkozott rá (immáron sokadszorra), mennyire összeszokott társasággá avanzsált az Enterprise legénysége. 

 - Egyelőre nincs, kapitány - válaszolta őszintén. 

 - Átnéztem a vulkáni adatbázist: nem akadt precedens még csak hasonló kísérletre sem - vette vissza a szót T’Pol. 

 - Így a sötétben tapogatózunk - sóhajtott fel Jonathan. Minden igyekezetével el akarta terelni a figyelmét a leghalványabb pesszimista gondolatról is.

 - Az űrben vagyunk, uram - vont vállat Trip. - Körülvéve fényes csillagokkal. - A mindig optimista főgépész sem akarta alávetni magát a csüggedésnek; a fejébe vette, ha legjobb barátját fel tudja vidítani, vagy legalább megnyugtatni, azzal ő maga is közelebb fog kerülni egy jobb hangulathoz. 

Porthos vidáman rágcsálta a vacsoráját, olykor fel-felpillantva Jonra, abban a reményben, az ízletes koszthoz még ízletesebb sajtfalatkák is társulhatnak. Nem kellett sokáig várnia a plusz finomságra. A férfi egy mélyről jövő sóhajjal megadta magát kedvence óhajának. 

 - Szabad! - kiáltott fel, amikor az ajtócsengő megszólalt. - Á, kerüljön beljebb! - csillant fel egy halvány mosoly az arcán, megpillantva a hasonmást. Ahogy telt az idő, egyre inkább megszokta a jelenlétét. A nő csodálkozó pillantással vett tudomást a beagle-ről, de nem hozta szóba a két világ Porthosa közti különbségeket. 

 - T’Pol szerint még egy órám van.

 - Csatlakozik hozzánk? - invitálta udvariasan a kapitány, de Hoshi visszautasította, mondván, már evett az étkezőben.

 - Az utolsó vacsorám - sóhajtott fel halkan és keserűen. 

 - Ne mondja ezt!

 - Ez az élet rendje, kapitány. - Először hívta a férfit a rangján. Érezhetően igyekezett távolságot tartani tőle. - Találkozunk a transzporternél - néhány lépéssel eltávolodott tőle, mielőtt Jon elálhatta volna az útját.

Nem mehet el csak így, jelentette ki szavak nélkül. Ha nem várja senki a Tükör-univerzumban, akkor akár itt is maradhat, ebben a világban, nem?

A nő reakciója, ha igazán őszinte akart lenni legalább saját magával, egyáltalán nem lepte meg. Még hosszú pillanatokkal az ajkaik elválása után is lehunyt szemekkel, néma csendben igyekezett az emlékezetébe vésni annak a leheletfinom csóknak a varázsát. 

 - Emlékezzen, miről beszéltünk, Jonathan! - a férfi kinyitotta a szemeit. - Ne veszítse el őt!

 - Nem fogom - ígérte meg röviden ám határozottan. S saját szavai még akkor is ott dübörögtek a füleiben, amikor nem egészen egy órával később a transzporter vezérlője mellett megtorpant, s igyekezett úrrá lenni a félelemmel átitatott feszültségén.