Star Trek ~ Enterprise ~

~ 4 ~  

 - Mit szól, parancsnok? Akkor hát megegyeztünk? 

Thy’lek Shran legszívesebben az asztalra csapott volna. Nemrég fejeződtek be a béketárgyalások a Vulkán és az Andoria között, ami mindkét féltől területi lemondásokat követelt. A Birodalmi Gárda és a Vulkáni Főparancsnokság között bármelyik pillanatban elpattanhatott az a bizonyos húr, ami - Shran jól tudta - éppúgy követelne andoriai életeket is, ahogy vulkániakat. A két nép túlságosan régóta harcolt egymással. A parancsnok úgy vélte, és ezt a tanácsot adta tovább feljebbvalóinak is, ideje elásni a csatabárdot.

Így néhány hónapja még kapva kapott volna az alkalmon. De most már nem. 

Tovább csipegetett a terülj-terülj-asztalkám kínálatából, egyre nagyobb falatokat, egyre magabiztosabban, a mohó habzsolásnak továbbra is szilárdan ellenállva. A finomságok leöblítéséhez egy pohárba andoriai likőrt töltött magának és ráérősen kortyolgatni kezdte. Gondolatban az esélyeit latolgatta. Időt kellett nyernie, míg a Kumari ideér. Mert eljönnek érte, ezt biztosan tudta. 

 - Inkább passzolom. - Szavai mintha ezeréves csendet törtek volna meg. Lassan letette az immár üres poharat az asztalra, miközben egy pillanatra sem tévesztette szem elől a prokonzult. 

 - Miért? - szegezte neki a kérdést dühösen, s haragja minden egyes perccel tovább nőtt a higgadt andoriai iránt. 

 - Nem tetszik a módszerük - válaszolta. - Harcképtelenné teszik a hajómat, elrabolnak, majd valami átlátszó indokkal el akarják tusolni az egészet? Mindezt egy állítólagos szövetség reményében. - Kezdett felmérgelődni, de még idejében visszafogta az Andoria-szerte híres-hírhedt hangerejét. - Veszélyes időket élünk; a Birodalmi Gárdának olyan szövetségesek kellenek, akik nem támadják hátba a hajóinkat. És őszintén szólva, magukról feláll a szőr a hátamon.  

Nyilvánvalóan a prokonzul nem ezt a választ várta. Arca elkomorult, a vulkániaktól megkülönböztető szabályos homlokredői ettől még mélyebbnek tűntek. Egyetlen izma sem rándult a következő percben. Shran feszülten próbálta kitalálni, mire gondolhat most a hajó legrangosabb tisztje. 

Az asztallap alatt életbe léptethetett egy parancsot - akkor most számított a visszautasításra, vagy nem? -, aminek következtében két romulán őr jelent meg a kabin ajtajában.

 - Az urak most visszakísérik a szállására, parancsnok. - A prokonzul igyekezett ugyanazt a higgadt és nyájas hangnemet megütni, mint beszélgetésük kezdetén, de Shran örömmel konstatálta: ebben sem járt sikerrel. - Zárjátok el! - utasította őket. - Maximális görbülettel irány a Romulus! 

A két katona néma csendben kísérte vissza Shrant a cellába, ám, mikor odaértek, egyikük váratlanul és erősen meglökte, amitől elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Antennái ingerültségre utaló rángásokat tettek és már nyitotta a száját, hogy válogatott szitkokat fröcsköljön a romulánokra. Az utolsó pillanatban gondolta meg magát, egyre szélesebb mosollyal fordulva feléjük.

 - Erre igazán nem volt semmi szükség - állapította meg kimérten és lassan, amivel a kívánt hatást érte el: a katonák zavartan pislogtak egymásra. Nyilván ki akarták provokálni, hogy itt és most lelőhessenek, gondolta Shran. Nem akarta megadni nekik ezt az örömöt. A Kumari már egészen biztosan úton van érte. És, ahogy a becsületes Archer kapitányt megismerte, az Enterprise is ott kulloghat az andoriai flotta büszkesége után a maga lassúcska ötös fokozatával.   

 - Most meg min vigyorogsz? - üvöltött rá magából kikelve az a katona, amelyik meglökte. Shran továbbra is mosolygott. A Kumari nyilván közelebb van, mint ezek a redősképűek gondolnák. 

 - Hagyd rá! - legyintett a másik. - A Tanács úgyis halálra ítéli, amiért kémkedett a vulkániaknak. - Shran, bár belül forrt az indulatoktól, egyre szélesebb, természetesnek ható mosoly terült szét az arcán. 

Az ingerültebb még mondani akart valamit, de a társa már csírájában elfojtotta minden további próbálkozását. Hamarosan Shran magára maradt a sötét és nyirkos cellában.

Lehunyt szemekkel pihenni próbált pár percig. Vakító fényesség árasztotta el a közvetlen környezetét, amit úgy tűnt, egyedül ő érzékelt maga körül. A börtönőrnek kivezényelt katona mozdulatlanul ácsorgott a folyosón, még csak nem is nézett felé. 

 - Thy’lek Shran parancsnok! - szólította meg egy ismeretlen hang, ami úgy tűnt, a fényből próbál kommunikálni vele. Az andoriai hunyorgott. - Oh, bocsánat! Mindig elfeledkezem róla, hogy a humanoidok többsége nem képes ebben a formámban látni. 

 - Ki maga? - kérdezte, miután a fényesség leginkább emberre emlékeztető alakot öltött. Arcvonásokat továbbra sem látott rajta, talán arra a fajta teljes átváltozásra nem is lenne képes…

 - Fénylény vagyok. Köszönettel tartozom Önnek és a legénységének, amiért segítették Archer kapitányt a bolygó megvédésében. 

 - A szülőbolygója? - kerekedtek ki Shran szemei. Emlékei szerint, Jonathan azt állította, nincs élet azon a planétán, leszámítva persze a buja növényzetet. 

 - Igen - felelte. Az andoriai felsóhajtott.

 - És akar is tőlem valamit? - Már kezdte megbánni, hogy segített a kapitánynak. Ha nem tette volna, nem rabolták volna el a romulánok, nem száguldanának maximális görbülettel a Romulus felé, és nem végeznék ki olyasmiért, amit el sem követett. - Mert, ha csak hálálkodni jött, akkor el kell keserítenem: a hálájától még nem kerülök vissza a hajómra! - örökké feszült, erőteljes orgánuma most újra maga mögé utasította az udvarias, kedves parancsnokot; keserűséggel átitatott düh sütött a tekintetéből. Jelen esetben azt sem bánta, ha az őr, vagy bármelyik másik hegyesfülű meghallja. 

 - Archer kapitány bízik Önben - állapította meg a fénylény. Témaváltásnak tűnt elsőre a kijelentése, azonban így folytatta: - Ezért küldtem a Kumarit a segítségükre. - Shran éktelen haragra gerjedt, antennái dühösen cikáztak. A fénylény úgy tett, mint aki meg sem hallotta az “ezt hogy merészelte?”, a “semmi joga nem volt” és a fénylények nyelvére lefordíthatatlan andoriai cifra szitkokat. - Amikor a kapitány tudomást szerzett az eseményekről, megkérdezte, hatalmamban áll-e kiszabadítani Önt.

 - És mit felelt? - kapta fel a fejét bizakodva. Haragja tovaszállt, helyét a remény vette át. 

 - Azt, hogy még meggondolom - füllentette. - Valamit kérnék cserébe, parancsnok: adja andoriai becsületszavát, hogy soha, semmi szín alatt nem árulja el Jonathan Archer kapitány bizalmát. - Shran elmerengett egy pillanatra: ma valahogy mindenki alkudozó kedvében van vele szemben. A fénylény által kínált szabadság azonban olyan vágya volt, ami sokkal többet ért, mint bármilyen megkésett bosszúhadjárat az alfa kvadráns leglogikusabb lényei ellen. 

 - Nem bonyolódhatok felelőtlen fogadkozásokba. Azt tudnia kell, nekem elsősorban az Andoria és a Birodalmi Gárda érdekeit kell szem előtt tartanom - mondta tényszerűen. - Azt viszont megígérhetem, hogy egyetlen korábban vagy a jövőben neki tett ígéretemet sem fogom megszegni, soha. Most viszont, szeretném ha válaszolna még egy kérdésemre. - Kissé oldalra billentette a fejét, és pontosan úgy nézett a lényre, ahogyan Jonathanra a klingonok feletti győzelmük reggelén a kapitányi étkezdében. 

A fénylő alak jól láthatóan bólintott.

 - Miért olyan fontos ez magának? - hunyorogva várta a választ. Beszélgetőpartnere minden valószínűség szerint eltöprenghetett, mennyit árulhat el magáról és a szándékáról, ami arra engedte következtetni Shrant, hogy ilyesfajta vallomást korábban még nem tett. Így bármit is fog hallani, arról egyedül ő fog tudni. 

 - Okosan következtet, parancsnok. - Az andoriai felkapta a fejét. Most már a gondolataiban is olvas? - Végülis, miért ne mutathatnám meg az indokomat? - azzal közelebb lépett Shranhez és meg sem állt addig, amíg az andoriai kék bőrét el nem árasztotta azzal a vakító fényességével. 

Most egyek vagyunk. Hallod a gondolataimat?

Igen, hallom. Mi ez a hely?

A vakító fehérség hamarosan egy szép zöld tisztássá változott, ahol cseresznyefák borultak virágba, békák kuruttyoltak egy tavacska partján, lepkék táncoltak ide-oda cikázva körülötte. De a legkülönlegesebb Thy’lek számára az élénk színekben pompázó jelenség volt. 

Még sohasem láttam szivárványt. Egyszerűen lehengerlően gyönyörű.

Ez az a hely, amit Archer kapitány olyannyira meg akart óvni. 

Amint a lény kiejtette Jon nevét, a színkavalkádban az andoriai felfedezte Jonathan Archert és Hoshi Sato zászlóst. Csókolóztak. 

Egy szerelmi fészek?

Tulajdonképpen, igen. Ezt a világot nem láthatta más, csakis ők ketten.

Maga teremtette nekik?

Nem. Ők álmodták meg maguknak. A látvány, a hangok, az illatok éppúgy a sajátjaik, mint az érzelmeik. 

Miért mutatja ezt meg nekem?

Mert az emberiség szörnyű megpróbáltatás előtt áll. Minden szövetségesükre szükség lesz a szülőbolygójuk védelmében. 

De ez nem a teljes igazság.

A lény megszakította a telepatikus társalgást. 

 - Ahhoz, hogy a Föld megmaradjon, életbevágóan fontos, hogy sem a kapitánynak, sem pedig a zászlósnak ne essen bántódása. 

 - A gyermekük miatt? - kérdezte Shran, holott már pontosan tudta, erről van szó. Jonathan Archer és Hoshi Sato közös gyermekéről. A fénylény felsóhajtott és bólintott. 

 - A fiú kulcsfontosságú az egész alfa kvadráns számára.

 - Ezek szerint fiú lesz - mosolyodott el Shran. Kezdte élvezni a helyzetet.

A Vágyak Vízesésének Szelleme azonban tudott még valamit, amit nem árult el az andoriainak. Valamit, amit nem is lett volna értelme elárulnia, mivel hamarosan úgysem fog emlékezni sem erre a helyre, sem pedig az itt elhangzottakra...

 - Kapitány! A Kumari hív minket - jelentette Hoshi.

 - Képernyőre! 

 - Most már lelassíthatja a bárkáját, rózsaszín bőrű. - Thy’lek Shran vidám arca jelent meg a kilátóernyőn.

  A fénylény láthatatlanul, de jelen volt az Enterprise-on. Ott állt Archer mögött, így az andoriaiból egyedül az antennáit láthatta. Ennélfogva, ha nem ismerte volna őket, azt hihette volna, a vidáman mozgolódó csápszerű antennák a földi kapitányhoz tartoznak; és ez a gondolat mosolygásra késztette. Mi tagadás, megkedvelte ezeket a humanoidokat. Egy pillanatra elmerengett azon, mi lett volna, ha nem törli ki Shran memóriáját a tudategyesítésükről. Megváltozna a jövő, ha a kapitány és a lingvisztikusa tudná, milyen csodát hajt végre Daniel Henry Archer a jövőben? Ezekre a kérdésekre már sosem tudja meg a választ. Egy dologgal azonban tökéletesen tisztában volt: Jonathan Archer kapitány és Hoshi Sato zászlós szerelme kiállja majd a rájuk váró megpróbáltatásokat.

 - Félre ne értse a kérdést - hüledezett látszólag is megkönnyebbülve az Enterprise első embere -, de hogy a viharban sikerült meglógnia a romulánoktól? 

 - Ez egy roppant érdekes történet, kapitány. Szívesen elmesélem egy üveg andoriai likőr mellett… - Jon már nyitotta a száját, hogy elfogadja az ajánlatot -..., amennyiben a kommunikációs tisztje is velünk tart. 

A férfi egy pillanatra meglepődött, majd kérdőn Hoshira pillantott. A nő szelíden mosolygott rá és röviden bólintott.

 - Akkor ezt megbeszéltük. Találkozunk a kapitányiban! 

 - Azt mondta, ő egy fénylény, és, hogy maguk kérték a segítségét.

 - Nem tudom, miről beszél - tettette az ártatlant Jonathan, két korty között. Shran oldalra billentette a fejét, összehúzta a szemeit, úgy nézett rá. - Na jó - adta fel végül a további hárítási próbálkozását a földi -, maga is tudja, milyen nehéz jó szövetségest találni.

 - Akkor igyunk a szövetségünkre! - emelte fel poharát a parancsnok. 

 - És a bizalomra! - tette hozzá Archer, kimondatlanul is emlékeztetve az andoriait a neki tett ígéretére.

 - Képzelhetik, mennyire meglepődtem, mikor egyszer csak ott termett a hídon - vette át a szót Talas. Shran nyíltan megfogta a kezét.

 - Az élet túl rövid, rózsaszín bőrű - jelentette ki leplezetlenül hol Hoshira, hol Jonra nézve. - Ne pazarolják el! 

Hoshi gondolataiban még akkor is ott motoszkáltak ezek a mondatok, amikor Thy’lek és Talas visszatért a Kumarira. 

   A kapitány csillagnaplója, 2153. április 22.

Egy hete vettünk ideiglenes búcsút a Kumaritól. És most úgy tűnik, a jókedv és a vidámság is andoriai szövetségeseinkkel együtt távozott az Enterprise-ról. 

A mai napon minden szempontból szörnyű, lesújtó hírt közöltem a legénységgel. Már négyszer beszéltem barátommal, Forrest admirálissal a témáról, mégsem vagyok képes felfogni a történteket. A Földet borzalmas támadás érte: egy idegen szonda négyezer kilométer hosszú “csíkot” vágott Floridától Venezueláig. Az áldozatok számát egymillió főre becsülik. A Csillagflotta visszahívott minket. Maximális görbülettel haladunk, de így is időbe telik, mire visszaérünk a Naprendszerbe.

Személyes napló, kiegészítés:

Az egyetlen vigaszom az elmúlt néhány napból: mindenre emlékszem, ami a bolygón történt. A vízesésre, a szivárványra és természetesen Rá. És anélkül, hogy beszéltünk volna róla, tudom, Ő is ugyanígy van ezzel. Mintha a fénylény előre tudta volna, hogy ez fog történni és meg akarta volna hagyni nekünk azt a helyet minden emlékével, minden érzésünkkel, minden csodájával. A történtek után nagyobb szükségünk van rá, mint valaha. 

Alig két nappal a fentiek rögzítését követően, Jonathan Archer, az Enterprise csillaghajó kapitánya új bejegyzést diktált a hajónaplóba:

A hazaút igen nehézzé vált. Most tudtuk meg, hogy több, mint hétmillióan vesztek oda. Ki fogom deríteni, kik és miért tették!

vége a negyedik résznek...