Star Trek ~ Enterprise ~

~ 3 ~

  Másodszorra gyalogolt keresztül a vízfüggönyön, s bár pontosan tisztában volt vele, mit illetve kit talál majd a túlsó oldalán, Jonathan Archer szíve mégis éppúgy zakatolt a mellkasában, mint első alkalommal.

 Mintha ezen a helyen megállt volna az idő: a békák ugyanazt a békés dallamot kuruttyolták, a szél ugyanúgy fújdogált, és az estét is maga mögött hagyhatta. Ez utóbbit Jon egy kissé bánta, kíváncsian várta, milyen lehet ez a varázslatos hely éjszaka. Idefele jövet elképzelte: apró fénybogarak cikáznának körülöttük, ahogy korábban a lepkék, a kicsiny tóban éppúgy látszódnának az égbolt csillagai, mintha csak az Enterprise ablakain tekintene kifelé. 

De Jonathan Archer ezen a helyen nem akart a hajójára gondolni. Idelenn nem kapitány volt, csak egy férfi, aki szíve hölgyére vár. 

Nem maradt sokáig magára. Két kis tenyér meleg érintését érezte az arcán. Egyszerre hunyta le a szemeit és mosolyodott el a nő közelségétől. 

 - Mindketten eljöttek. Örülök. - Egyszerre kapták fel a fejüket az ismeretlen, selymes hangra. 

 - Ki maga? Mit akar tőlünk? - kérdezte Jonathan ingerültebben, mint szerette volna. Erős fényhatás érte mindkettejüket, éppen úgy és pontosan annyi ideig, mint amikor átjöttek a vízesésen. 

 - Nincs oka tartania tőlem, kapitány. - Archer kinyitotta a szemeit, továbbra is szorosan tartotta maga mellett Hoshit. - Amit belőlem láthatnak, az csupán egy kivetülés. Ha akarnék, sem tudnék ártani egyiküknek sem. A kérdésére válaszolva, fénylény vagyok. 

 - Fénylény? - kérdezett vissza kételkedve Jon, mintha nem találná elég ragyogónak az ismeretlent. Való igaz, az elmúlt percekben halványodott annyira, hogy képesek legyenek ránézni. 

Humanoidnak tűnik, gondolták, annak ellenére, hogy az arcát továbbra is fényesség fedte a szemük elől.  

Az idegen bólintott. Jon és Hoshi nem tudták eldönteni, a kimondott vagy a kimondatlan szavakra reagált így. 

 - Egész pontosan a Vágyak Vízesésének Szelleme. - Olyan precíz, olyan hangzatos volt ez a titulus, Jonathannak mégsem terelte el a figyelmét.

 - Mit akar tőlünk? Azon kívül, hogy manipulált minket, az érzéseinket - feszülten járkálni kezdett, hol távolodott Hoshitól, hol közeledett felé. 

 - Nézzenek egymásra! - A lény továbbra is szelíden beszélt hozzájuk, dacára a kapitánytól származó, a levegőben is érezhető negatív érzéseknek. A férfiban dúló vihar csitulni kezdett Hoshi éjszínű szempárja láttán. - Jó - suttogta a lény, amit mindketten valahonnan távolról hallottak csupán. - Most nézzenek mélyen magukba. Valóban azt hiszi, ilyen tiszta érzéseket képes lenne bárki teremteni a semmiből? Erre senki sem képes, kapitány. - Miközben beszélt, Jon és Hoshi ismét egyre közelebb kerültek egymáshoz, fizikailag és lelkileg is. Amikor már a homlokuk összeért, a férfi békességet érzett. 

A fénylény szavai ezúttal betöltötték a tudatát.

 - Megnyugodhat: az érzéseik valódiak. A vízesés csupán ráébresztette Önöket erre. 

 - Miért? És miért pont most? Mi köze van az érzéseinkhez? - tette fel a kérdéseket ezúttal a zászlós. 

 - A Föld szörnyű megpróbáltatás előtt áll. A fajtársaim arra kíváncsiak, miképp oldják meg a helyzetet. Én ehhez nyújtok segítséget Önöknek, szembefordulva az enyéimmel. 

 - Nos, köszönjük a figyelmeztetést - szólalt meg Jon, először azóta, hogy kezdeti hirtelen haragja elpárolgott. 

 - Most magukra hagyom Önöket. Ha szükségük van rám, itt megtalálnak - azzal a fénye tovább halványodott, míg végül teljesen el nem tűnt a szemük elől. 

 - Parancsok-helyettes! SOS segélykérő hívás érkezik a Kumariról. Csak audio.

 - Játssza le! - utasította Teresa Meyers zászlóst T’Pol. Épp a hídon végeztek kárfelmérést. Velük volt Malcolm is. Az elmúlt órában néma csendben tették a dolgukat, ami mindhárom tisztből a maximumot hozta ki. Így amikor a delta szolgálatos kommunikációs tiszt megtörte ezt a békés csendet, a hadnagy is azonnal felkapta a fejét a szavaira.

Néhány pillanat múlva Talas parancsnok hangja töltötte be a hajó hídját.  

 - Enterprise, itt a Kumari! - Teresa igyekezett kiszűrni a statikus zajt, így a továbbiakban tisztábban hallották a nőt. - Két tucat romulán csatahajó lépett ki a görbületből. Egyedül nem bírunk el velük - sistergés hallatszott, majd az emberi fül számára kivehetetlen kiabálások, összevisszaság. - Enterprise! - Talas hangja elhalt a kommunikációs csatorna túloldalán. Malcolm és Teresa összenéztek egy pillanatra. Mindketten a legrosszabbtól tartottak, de kimondani egyikük sem merte. 

T’Pol lenyomott egy gombot a konzolján.

 - Mr. Tucker, milyen gyorsan végeznek a javításokkal? - ha sürgetőnek is hangzott a kérdése, nem zavartatta magát miatta. A kapitány egész biztosan nem hagyná cserben Shran parancsnokot, azok után pedig különösen nem, amit a Kumari és a többi andoriai hajó legénysége tett az Enterprise-ért a klingonokkal szemben. 

A főgépész sóhaját tisztán hallották a hídon tartózkodók.

 - Még kell legalább egy óra. 

 - Az túl sok! - csattant fel Malcolm. T’Pol szúrós szemmel pillantott rá, de nem szólt semmit. Voltaképpen teljesen egyetértett a hadnaggyal. 

 - Mi történt? - kérdezte Trip. 

 - Két tucat romulán csatahajó támadja a Kumarit. A segítségünket kérték - összegezte a történteket a vulkáni. 

Trip ismét felsóhajtott. Sajnálta a Birodalmi Gárda büszkeségét, de, ahogy ő fogalmazott, ha meggebed sem készül el hamarabb a javításokkal. 

 - És a kompok? - jutott eszébe Malcolmnak, miután Tucker kilépett.

 - Mi van velük? - T’Pol olybá tűnt, nem is pislogott, úgy meredt a harcászati tisztre.

 - Az Enterprise-szal még nem tudunk felszállni, ez világos. De kettő teljesen ép kompunk pihen a hangárban. Használjuk őket!

 - Amit javasol, több, mint logikátlan. A romulán hadihajók még azelőtt elpusztítanák a Csillagflotta-szabványú űrsiklókat, mielőtt egyetlen kis karcolást ejthetnénk rajtuk. Ha egyáltalán megéreznék a kompok össztűz-erejét. - Malcolmról a kommunikációs panel felé fordult: - Értesítse a kapitányt a helyzetről!

 - Igenis. 

 - Nyisson meg egy csatornát a Kumari felé!  

Talán még nem késő, futott át Teresa fejében a reményteljes gondolat. Megtette, majd bólintott T’Polnak. 

 - Kumari, itt az Enterprise. - A recsegés, ami az imént irritáló aláfestő zajként kísérte Talas hangját, visszatért, de egy percbe is beletelt, mire az andoriai nő hangja követte. 

 - Enterprise, S.O.S.! A létfenntartó rendszerek károsodtak, a pajzsunk alig húsz százalékon, Shran parancsnokot elrabolták! Enterpr...! - Talas olyan hirtelen hallgatott el a recsegéssel együtt, hogy a tisztek már a legrosszabbra gondoltak. 

Döbbent csend telepedett a hídra.

 - Enterprise, én ezt ne-ne- nem értem - az andoriai nő hangja dadogva tért vissza. - Elmennek. A romulán hajók, mind…

 - Kumari. Le tudnak szállni a bolygóra? - néhány pillanat csend, majd egy kissé hitetlenkedő, halk “igent” követően T’Pol átküldte az Enterprise landolásának koordinátáit. 

 - Találkozunk idelenn - búcsúzott a vulkáni.

A Kumari erősebb volt az Enterprise-nál, ahogyan azt az andoriaiak, Shrannel az élen, nem átallottak már többször kihangsúlyozni a “rózsaszín bőrűeknek”. Miután a Birodalmi Gárda parancsnokát elrabolták, Archer pedig többszöri hívásra sem reagált, T’Pol úgy döntött, egy csapatot küld ki a kapitány felkutatására. Ezt meghallva Malcolm Reed önként jelentkezett a kereső osztag élére. Talán ezzel lekötheti a figyelmét, és nem fog azon pörögni az agya: a legénységből csupán ketten nem tértek még vissza a leszállópontra.

A hadnagy automatikusan a domb mögötti vízeséshez vezette volna a csapatát, azonban a táj ezúttal egész más volt. Döbbenten pislogott hol az egyik emberére, hol a másikra. 

 - Oszoljunk szét, úgy nagyobb területet tudunk átfésülni! De senki sem maradhat egyedül! - kiáltotta, így a tőle távolabb lévő emberei is tisztán hallották a hangját. Ezzel a módszerrel folytatták a kutatást a környéken. 

Mindeközben a mit sem sejtő kapitány felszabadultabbnak érezte magát, mint valaha. Nem érzékelte az idő múlását, nem nyomasztották a mindennapok gondjai, s az egyetlen döntéshelyzet, amibe került az elmúlt órákban: a fűben heverészve, vagy inkább a szivárvány fényében fürödve kellemesebb a csókolózás. Jelenleg, a hátán feküdve, a mindig más alakot öltő felhőket bámulva az előbbi mellett tette le a voksát. 

Dacára a hely romantikus hangulatának és az elmúlt órákban még inkább elmélyült kapcsolatuknak, Hoshi Sato zászlós úgy tűnt, képtelen megfeledkezni a köztük lévő rangbéli különbségről. Mikor már harmadszorra szólította kapitánynak, a férfi felsóhajtott. 

 - Most nem az Enterprise-on vagyunk, Hoshi - jelentette ki egyszerűen, megsimogatva az arcát. - Szolgálat közben nem tehetném meg ezt… - csókolta meg lassan és lágyan, kiélvezve minden egyes pillanatát -, vagy ezt… - vette birtokba ezúttal a nő állkapcsa ívét egészen a füléig. 

 - Kapitány! Hoshi! - a döbbent felkiáltást kínos csend követte. Jonathan és a lingvisztikus még sosem látták ilyennek Malcolmot. 

 - Hadnagy - találta meg a férfi a hangját először. Olyan gyorsan ugrott talpra, mintha az élete függne tőle, majd Hoshi felé nyújtotta a kezét; szándékában állt nem elengedni. Megköszörülte a torkát. - Remélem, számíthatunk a diszkréciójára.  

A zászlósnak feltűnt a többes szám, amit használt, s ez az apróság tovább fokozta csodálatát a kapitánya és - most már nincs értelme tagadni - szerelmét a mellette álló, és a kezét továbbra sem eresztő férfi iránt. 

Kikerülve Reed tekintetét, lesütötte a szemeit, mintha egy felelőtlen kis csínyen kapták volna, és most az igazgató előtt kell felelnie a tettéért. Holott Hoshit soha nem hivatták ilyesmiért az iskola vezetőjéhez. Az új élmény átélésének tulajdonította az újabb felfedezését: már nem a vízesésnél vannak!

A táj megváltozott. Annak a tónak a partjára kerültek, amiről Travisnek mesélt a bolygón tett első látogatás alkalmával. Ezek szerint néhány méter és egy sziklafal választja el őket az Enterprise-tól. Vajon Jon… a kapitány tudja ezt? Szívesen megkérdezte volna tőle, mégsem mert még csak rá nézni sem. Senkinek sem akarta még inkább megbonyolítani a helyzetet. 

Lebuktak, ez kétségtelen. Most a hadnagyon állt vagy bukott, hogy a titkuk továbbra is titok marad-e. 

Malcolm is zavarban volt. Tekintete ide-oda cikázott a kapitánya és a tolmács között. Vajon azon morfondírozott magában, ha a Csillagflotta által etikátlannak ítélt kapcsolatról kiderül, tudott róla, milyen következményei lesznek a karrierjére vonatkozóan? Vagy talán szeretett volna közelebb kerülni Hoshihoz, ami vágyálma most szertefoszlani látszik? Jonathan nem tudhatta, mi jár a brit férfi fejében. Feszengve helyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra, miközben igyekezett türelmetlenségét a lehető legkevésbé egyértelművé tenni a harcászati tisztnek. 

 - Ön a kapitány. Természetesen számíthat rám - s szavai még sokáig ott visszhangoztak Jon fejében. - De nem ezért vagyok most itt - szögezte le a tényállást.

 - Mi történt, hadnagy? - szorította háttérbe a Kapitány a Férfit, akiből nem maradt más, mint egy erős kézfogás, amiről nem mondott le, amíg az Enterprise látótávolságba nem került. 

Malcolm megszaporázta a lépteit, ezzel is szavak nélkül jelezve, nincs vesztegetni való idejük. 

 - A romulánok? - visszhangozta. - A romulánok? - egyre ingerültebbé vált a hangja. Épp a sziklafalat kerülték meg, így erős orgánumának köszönhetően a környék visszhangozta a szavait. 

 - A Kumarin sok a sebesült, köztük Talas parancsnok.

 - Mi a helyzet Shrannel? 

Megtorpant a hír hallatán, majd még inkább megszaporázta a lépteit az Enterprise felé. A másik kettő alig bírta követni.

 - Kapitány! Okosabb lenne, ha Ön menne előre. - Jon először nem értette, miért javasolja ezt a harcászati tisztje, ám miután megfogadta a tanácsát és nagy nehezen elengedte Hoshi kezét, megvilágosodott. A titoknak titokban kell maradnia. Legalább addig, míg meg nem oldják a problémát a romulánokkal és vissza nem szerzik Thy’lek Shrant.  

Archer futva érkezett vissza az Enterprise koordinátáihoz.

 - Beszélnem kell Talasszal! - kiáltott oda néhány méterről az első tisztjének, aki a csillaghajó belseje felé biccentett. 

 - A gyengélkedőn van doktor Phlox-szal - majd ahogy elhaladt mellette, odalépett elé és megragadta a felkarját. - Kapitány…

 - Most nem érek rá - rázta le az örökké jelen lévő logikájával egyetemben.

Mialatt Jonathan Archer az andoriai parancsnoktól kiderítette a részleteket, Malcolm és Hoshi azon a réten vesztegelt, amin haladva egyenesen a két szövetséges csillaghajóhoz juthatnak. Majd. Időt akartak adni a kapitánynak, elterelve a figyelmet arról a tényről, ami - mindhármuk reménye szerint - egyedül Malcolmnak tűnt fel. 

Hosszú percek teltek el kínos hallgatásban, mire a hadnagy végül megszólalt:

 - Lehetnének óvatosabbak - halk, egyszerű észrevétel volt.

 - Ezt a biztonsági erők irányításáért felelős tiszt állítja? Csak, mert neki nem tartozom számadással - jelentette ki a nő.

 - Barátként kérlek. - Malcolm kissé megemelte a hangját, de éppen csak annyira, hogy az aggodalom az ésszerűség határain belül maradhasson. A zászlóst ezzel a hanghordozással a vulkániakra emlékeztette. - Hoshi, ez a te dolgod. De ő a kapitány! Ezt ne feledd! - azzal lassan elindult az Enterprise irányába. Kicsivel lemaradva a lingvisztikus is követte.

Mialatt az Enterprise és a Kumari legénysége szorgos méhecskék módjára sündörögtek a csillaghajók gépházaiban annak reményében, hogy minél hamarabb elindulhatnak felkutatni a romulán flottát és visszaszerezni Shrant; két, kék, mérges antenna meredt az ismeretlen, leginkább szabályos ráncokra emlékeztető homlokredőkre.

 - A Birodalmi Gárda ezt nem fogja tétlenül tűrni!

 - Számítok is a felettesei támogatására - jelentette ki egy sokat sejtető vigyorral az arcán a romulán centurio. Vulkáni vonásai - az ívelt szemöldökök és a hegyes fülek - ettől még ijesztőbbek lettek volna - bárki más számára. De Thy’lek Shran nem volt ijedős fajta. 

 - Támogatás? - visszhangozta. - Azt ugyan lesheti! Követelem, hogy árulja el, mit tett a hajómmal! - felbőszült vadként ragadta meg a ketrece rácsait, és tiszta erőből megrázta. A félhomályban is észrevette a centurio szemeiben az ijedtséget egy röpke pillanatra, ami ezúttal az ő kék arcára csalt egy halvány mosolyt. - Ne mondja, hogy megijedt egy ilyen magamfajta kékvérűtől, romulán! - húzta össze a szemeit. Szándékosan lassabban beszélt, minden egyes szót tisztán kiejtve. Először akadt dolga ezzel a néppel, de ha ebben egy kicsit is hasonlítanak a logika megszállottjaira (és nem csak a fülükben meg a szemöldökükben), akkor Shran bizony képes lesz így beszélni mindegyikhez egészen addig, míg a Kumari hátsón nem billenti ezt az űrbárkát. 

Mikor transzporter-sugárral elragadták őt a hídról, a hajója már súlyos károkat szenvedett el. Mégsem hitte el egy percig sem, amit a centurio és beosztottjai állítottak neki az elmúlt órában. A Kumari nem semmisülhetett meg! Egy parancsnok az ilyesmit megérezné! 

 - Centurio! - szakította félbe a morfondírozását egy újabb romulán. Az őt faggató redőshomlokú egyből vigyázzba vágta magát; ebből, valamint a rangjelzéséből Shran megértette, az újonnan érkező rangban felette áll.

 - Prokonzul! - szalutált az elöljárójának a centurio.

Shran fájdalmasan felnyögött. Micsoda fantáziadús megszólítások…

 - Engedje el a parancsnokot! - az utasítástól mindketten megdöbbentek. Ellenkezésnek azonban nem volt helye, ami végsősoron kedvére volt az andoriainak. Így éles nyikorgással az ősrégi börtönajtó kitárult Shran előtt. 

Jonathan Archer a gyengélkedőről a készenléti kabinba sietett. Mióta visszatért az Enterprise-ra, igyekezett feltűnés-mentesen kerülni minden főtisztet. Nem akarta ugyanazt látni rajtuk, mint Malcolmon, nem akart senki előtt sem magyarázkodni az érzéseivel kapcsolatosan. Jelenleg a legfontosabb a hajó - a hajók - mihamarabbi elindulása!

Kissé szédelegve huppant le a székébe és a monitorjára meredt. A fekete képernyőn visszatükröződött az arca. Elmerengve bámulta néhány percig rajta a lelkifurdalást, amiért nem gyötörte lelkiismeret-furdalás a bolygón történtekért, még azután sem, hogy tudomást szerzett a Kumari elleni támadásról és Shran elrablásáról. Nem bánt meg egyetlen percet sem.

Tehetetlenül az asztalra csapott és elkapta tekintetét a monitorról, közvetlen azelőtt, hogy az ajtócsengő megszólalt volna. Fájdalmasan felsóhajtott. Úgy tűnik, mégsem menekülhet el a legénység elől.

 - Szabad! - 

T’Pollal nézett farkasszemet. 

 - Valami jelentenivalója van, parancsnok-helyettes? - mint már annyiszor, most is igyekezett érzelemmentes hanghordozást megütni, és, mint már annyiszor, ezúttal sem járt sikerrel. Kontrollálatlan harag sütött a szavaiból, ám a vulkáni számára teljesen egyértelmű volt, nem az andoriai szövetségesük elrablása váltotta ki belőle. 

 - Tulajdonképpen, igen, kapitány. 

 - Hallgatom - újabb sóhaj szakadt fel a férfi tüdejéből. Továbbra sem nézett az első tisztre.

 - Sato zászlósról van szó... - Hoshi nevére felkapta a fejét. -... és Önről. 

 - Nem tűröm, hogy kioktasson, vagy ítélkezzen felettem! - kiáltotta Archer. Az elmúlt két esztendőben elvesztette már néhányszor a türelmét, a tudományos tisztnek azonban valahogy mindig sikerült átlátnia a döntésein, amik, ha nem is minden esetben voltak logikusak, földi mércével mérve mégis érthetőek voltak a számára. De ez a mostani eset más volt. 

 - Én nem ítélkezem. Azért jöttem, hogy biztosítsam afelől: tőlem nem tudja meg senki. Ígérem. 

Jonathan Archer őszintén meglepődött. A legkevésbé sem erre a reakcióra számított, legfőképpen a Vulkáni Főparancsnokság tisztjétől. Az arcvonásai lassan, de biztosan megenyhültek.

 - Hálás vagyok a diszkréciójáért, de itt most nem erről van szó. Kapitányként nem helyezhetem a saját igényeimet a hajóm biztonsága elé. - Rövid szünetet tartott, csak ezt követően folytatta. - Ezt magának mindenkinél jobban meg kellene értenie! Én a morálról beszélek. Milyen példát mutatok így az embereimnek?

 - Egy olyan kapitányét, aki nem fél kockáztatni - vágta rá T’Pol. - Az érzelmek tagadása logikátlan. Az embereknél különösen. Ha pedig a Csillagflotta azt hiszi, az Enterprise-nak egy magányos, boldogtalan kapitányra van szüksége, akkor nagyon téved. Statisztikailag bizonyított, hogy az érzelmileg kiegyensúlyozott vezető jobb döntéseket hoz, hosszú távon gondolkodik és nem sodorja szánt szándékkal veszélybe sem magát, sem pedig a legénységét.  

Jonathan reagálni szeretett volna az elhangzottakra, de a kommunikátora csipogása belé fojtotta a szót, egy későbbi alkalomra halasztva a beszélgetés folytatását. 

 - Kapitány, itt Reed. Az andoriaiak érzékelője szerint nagy vihar várható. Már visszahívták a kimenőn lévő legénységi tagjaikat, tanácsos volna, ha mi is így tennénk. 

 - Rendben, hadnagy. Szóljon Hoshinak, hogy mindenkit rendeljen vissza az Enterprise-ra.

 - Nem tehetem, uram. Hoshi eltűnt!

 - Eltűnt? - visszhangozta Jon, kétségbeesetten pislogva az első tisztjére. - Hogy érti azt, hogy eltűnt? - Erős szél kezdte zavarni az adást, amiből Archer arra a következtetésre jutott, Malcolm is még a szabad ég alatt tartózkodhat. - Próbálták elérni?

 - Meyers zászlós folyamatosan hívja a kommunikátorát, de eddig nem jött tőle válasz. 

 - Mindenki térjen vissza a hajóra. A távollétemben T’Pol a parancsnok. Archer kiszáll.

Egy gyors pillantást vetett még a vulkánira, mielőtt magára hagyta volna a készenléti kabinban. T’Pol hegyes füleiben a hídra menet ott dübörögtek még az utolsó szavak: “Tudom, hová mehetett! Visszahozom!”

A néhány órája lengedező szellő orkán erősségűvé fokozódott, mire elért a vízeséshez. A vízfüggönybe lépve folyamatosan a lingvisztikus nevét kiáltozta, de válasz nem érkezett. Pedig itt kell lennie! Újra kiáltott, ezúttal hangosabban, mint korábban bármikor, de csak a visszhang felelt a kétségbeesésére. 

Néhány méter is kész örökkévalóságnak tűnt a számára. Az éles fény, amit az első két alkalommal tapasztalt, most furcsa módon elmaradt, azonban ez jelenleg cseppet sem számított. Meg akarta találni Hoshit, s ha ezért át is kell fésülnie az erdőt, akkor azt fogja tenni! 

Észrevette a fénylényt. A tavacska túlsó partján állt, a nemrégiben megismert humanoid alakjában. Valakivel beszélhetett, mert a ragyogása kevésbé volt irritáló a férfi szemeinek.

 - Hoshi! - kiáltott oda a nőnek. Elindult felé olyan gyorsan, ahogy csak bírt. - El kell tűnnünk innen! - simogatta meg az arcát. - Az andoriaiak szenzorai szerint az Enterprise nem bírná ki a bolygón a vihart. 

 - Induljanak, mielőtt túl késő! Az andoriait pedig bízzák csak rám - a Vágyak Vízesésének szelleme ezzel a mondattal eltűnt a szemük elől, s a következő percben már mindketten a csillaghajók felé tartottak. 

Jonathan és Hoshi megérkezésével teljes lett az Enterprise legénysége. A kapitány kiadta a parancsot, mire a Csillagflotta büszkesége megkezdte a felszállást. 

 - Csak ennyit tud, Enterprise? - hallatszott Talas parancsnok hangja a nyitott kommunikációs csatornán keresztül. A hídon tartózkodók közül többen elmosolyodtak a szavain, köztük Archer is. 

 - Kapitány! Sikerült bemérnem a romulán hajók görbületi jelzését - jelentette T’Pol. 

 - Küldje át Travisnek! Maximális görbület, Mr. Mayweather!  

 - Igenis, uram - húzódott széles mosolyra a kormányos szája. Imádta ezt az érzést: mintha egyszerre szörfözne a tengerek hullámain és mászná meg a Mount Everestet. 

 - Kapitány! Az űr ezen részén még nem jártunk. Engedélyt kérek, készenléti riadót elrendelni. - Malcolm hangja a hajtóművek duruzsolását leszámítva csendes hídon szinte hasította a levegőt. 

 - Az engedélyt megadom - bólintott rá, majd a kommunikációs panel felé tett néhány lépést. Amikor Hoshi felnézett rá, úgy tűnt, mintha meggondolta volna magát. Jelenleg nincs mit tenni, csak várni. Várni, hogy az Enterprise beérje a Kumarit, ami fejlettségének hála, nyolcas fokozattal iramodott a romulán hajók után. És várni arra a csodára, amit a fénylény megígért Jonnak és Hoshinak. Két hajóval a romulánok ellen… ehhez valóban csoda kell!

Thy’lek Shran az asztal alatt simított végig az immár bilincsektől megszabadult csuklóján. Nem akarta megadni a romulán prokonzulnak azt az örömet, hogy lássa, kényelmetlen volt számára a bilincsben töltött óra. Vagy órák? Már maga sem tudta biztosan. Bárcsak az étvágyát veszítette volna el az időérzéke helyett! Akkor nem esne ennyire nehezére ellenállni a sok andoriai finomságnak, amit a hegyesfülű nyilvánvalóan csakis az ő kedvéért (vagy inkább megtöréséért?) hozatott a legtágasabb kabinba, amit valaha is látott. 

 - Kérem, parancsnok! Ne hagyja veszendőbe menni ezt a sok ételt! - Túlságosan nyájasan kínálgatja, morfondírozott Shran. 

 - Maga nem eszik? - kérdezte gyanakvón. 

 - Sajnos a gyomrom nem bírja az andoriai gasztronómia ezen remekeit - mutatott színpadiasan lassú mozdulatokkal az asztal tartalmára. 

 - Akkor mi a biztosíték, hogy…

 - ... nincs megmérgezve? Parancsnok, ha azt akarnám, már rég halott lenne. - Shran kissé oldalra döntötte a fejét, úgy reagált:

 - Valóban?

 - A Birodalmi Gárda tisztjeként nyilván nem gondolt még bele, mekkora hatalmat birtokolhat akár egyetlen álcázható csillaghajóval. - Sokat sejtet, mégsem mond eleget, gondolta. - A Romulán Birodalom hajlandó megosztani Önnel az álcázó technológiát, és csupán egy aprócska szívességet kér érte.

 - Miféle szívességet? - Shran az elmúlt órák során rájött, minél lassabban ejti ki a szavakat, annál jobban összezavarhatja a kontrollálatlan érzelmi kitöréseikről hírhedt romulánokat. 

 - Ez igazából nem is szívesség… - merengett el a prokonzul -..., mivel ez a Birodalmi Gárda érdeke is, legalább annyira, mint az én népemé. 

 - Nem fogok vaktában alkukat kötni - elvégre a nevem Thy’lek Shran és nem Rumpelstiltskin, tette hozzá gondolatban. Lassan csipegetni kezdett az ételből. 

 - Akkor íme az ajánlatom: az álcázó technológiájáért cserébe legyenek a szövetségeseink egy támadásban közös ellenségeink, a vulkániak ellen. 

A feszültség érezhető volt a levegőben. 

 - Bevallom, rendkívül csábító az ajánlata. A Birodalmi Gárda bizonyára hasznát venné a modern technológiájuknak - a romulán prokonzul a hataloméhséget látta megcsillanni az andoriai szemeiben. Szánt szándékában állt ezt a tüzet tovább szítani. 

 - Az egész kvadránsban még csak hasonló sincs másnak - jegyezte meg, mintegy mellékesen. Kivéve persze a klingonoknak, gondolta cinikusan Shran. Húzni akarta az időt, jól átgondolni a helyzetet. Mi történne, ha visszautasítana egy ilyen lehetőséget? A romulánok a haditechnikájukat könnyedén az andoriaiak ellen fordíthatnák, következtette ki. Ugyanakkor, ha elfogadná a prokonzul ajánlatát...

vége a harmadik résznek...